Népjólét Kft.

Sebes Gábor fordítása / 2007. november Magyarországon nagy viták zajlanak az egészségügy privatizációjáról, és Izraelben is nagy divat a szociális szolgáltatások kihelyezése magántársaságokhoz és nonprofit szervezetekhez. A kormány szerint ez az adófizetők érdeke, mert elősegíti a versenyt. A bírálók szerint azonban legalább addig le kellene állítani az úthengert, amíg ki nem derül, hogy valójában kik is a haszonélvezők.

	A kép illusztráció

Miután a közoktatás költségvetését az elmúlt három évben 860 millió dollárral megkurtították, a tanítási órák száma 16 százalékkal csökkent. A gondolkodás fejlesztése, a jógaórák, a matematikai készségek kibontakoztatása, és hasonlók a mintegy ötszáz magáncégre és nonprofit szervezetre maradt, amelyek az izraeli iskolarendszeren belül működnek. A Charles Bronfman, és néhai felesége, Andrea által alapított Karev Alapítvány egyik független hajtása, a Karev Program az Oktatásért 570 iskolában és 1200 óvodában működik az egész országban. A társadalomtudósok által az izraeli népjóléti rendszer „lopakodó privatizációjának” nevezett folyamatnak ez csak egy kis szelete.

Egyre több polgár ébred arra, hogy az általuk kívánt szolgáltatásokért, amit korábban állami alkalmazottak nyújtottak, egyre többet kell fizetnie. Különösen az egészségügy és az oktatás területén van ez így. A szolgáltatásokat magáncégek vagy nonprofit szervezetek nyújtják, részben vagy egészben állami pénzen, de gyakran minden felügyelet nélkül –, mondja Eliseva Saul, a Karev egyik jeruzsálemi koordinátora. Juli Tamir oktatási miniszter is kifogásolta ezt a helyzetet.

A szolgáltatások kihelyezésének zászlóvivői azzal érvelnek, hogy a költségek ezáltal csökkennek, miközben nő a hatékonyság és a minőség, így a polgárok többet kapnak a pénzükért. A bírálók szerint mindez csak az izraeli jóléti állam lebontásának újabb állomása. A szolgáltatásokat nyújtó magáncégek és nonprofit szervezetek az igazi haszonélvezők, miközben az ügyfelek és az őket ellátó szakemberek húzzák a rövidebbet.

A vita alapvetően két dolog körül forog: a költségek és a felügyelet körül. Omar Moav, a Héber Egyetem professzora és a Shalem Center nevű neoliberális szellemi műhely munkatársa a költséghatékonysággal érvel a privatizáció mellett: „Ha a kormány járdát akar építtetni, akkor kiír egy pályázatot, és nem a saját munkásait küldi oda, mivel a verseny jobb árat eredményez”. Szerinte nincs igazán különbség a járdaépítés, vagy a mentálisan sérült emberek számára létrehozott intézmény működtetése között, mert a megbízást a legjobb ajánlat alapján ítélik oda. „Ez nem feltétlenül a legolcsóbb ajánlat, hanem a legjobb szolgáltatás az adott áron”. Moav szerint a kormány szórja a pénzt, mert szakszervezeti tagokat alkalmaz, akik „nem annyira elkötelezettek”, és „gyakorlatilag kirúghatatlanok”, ha nem jól látják el a munkájukat.

„1985 óta olyan politikai-gazdasági rezsim alatt éltünk, amelyik célja az állam szerepének szűkítése” – mondja dr. Shlomo Swirski, a szociáldemokrata irányultságú Adva Center politikai elemző csoport igazgatója. Ennek legfőbb bizonyítéka szerinte az a Benjamin Netanyahu pénzügyminisztersége alatt hozott döntés, hogy az állami költségvetés legfeljebb évi 1.7 százalékkal nőhet, ami megegyezik a népesség gyarapodásával. Csakhogy a szolgáltatásokra legjobban rászorulók, az idősek aránya ennél gyorsabban nő. „Így nemcsak nem haladunk előre, hanem vissza is esünk” – mondja Swirski.

Yossi Katan, a Tel Aviv-i egyetem professzora más szempontból világítja meg az ügyet: „A privatizációról és a kihelyezésről alkotott nézetek gyakran ideológiai hátterűek, emiatt én elvben sem mellettük, sem ellenük nem állok ki. Pragmatikus vagyok, így azt mondom: függesszük fel ezt a folyamatot addig, amíg a költségekre, a minőségre és a hatékonyságra vonatkozó ígéreteket igazolni vagy cáfolni lehet.” Katan azt javasolja, hogy az állam vizsgálja meg, hogy a házi gondozásra költött évi 600 millió dollárból mennyi gyarapítja a cégek profitját. Ennek az összegnek 10 százalékát Tel Aviv körzetében működő társaságoknak fizetik ki. Ha ehelyett 60 milliót adnának a városi szociális osztálynak, hogy ugyanezt a szolgáltatást nyereség nélkül nyújtsák, „az megnövelhetné a város összes szociális tevékenységének a színvonalát”. Katan felbecsülte egy dél-izraeli városban a Nemzeti Társadalombiztosítási Intézet (NTI) otthoni ápolásra kifizetett juttatásait. „Amikor megmutattam a városi szociális osztály vezetőjének, azt mondta, hogy az összeg a teljes költségvetésénél nagyobb”.

A „lopakodó privatizációt” a legjobban az oktatás és az egészségügy területein lehet bemutatni. „A kormány formálisan nem tervezi az oktatás privatizációját” – mondja dr. Amiram Volansky, az Oktatási Minisztérium korábbi tervezési igazgatóhelyettese, aki most a Tel Aviv-i Egyetemen tanít. Az oktatási költségvetés azonban már a 80-as évek óta csökken. A kurtítások időszaka egybeesett a közép- és a felső osztályok gazdasági virágzásával, különösen az ország szívében. A szülők így inkább hajlottak arra, hogy az iskolák költségeinek egy részét megtérítsék, vagy nonprofit szervezeteket vegyenek igénybe.

A baj ott van, véli Volansky, hogy a közép- és felső osztály mindig kész lesz fizetni a az iskolarendszeren kívüli oktatásért, míg azok a szegények, akiknek a leginkább szükségük lenne ezekre, óhatatlanul lemaradnak.

Az egészségügyben a kép összetettebb. Az 1995-ös nemzeti egészségbiztosítási törvény elfogadása óta minden állampolgárnak a jövedelme 4.8 százalékát (de legfeljebb 1800 dollárt) kell befizetnie a NTI-nek a kórházi és a háziorvosi költségek fedezésére. A szakorvosok felkeresése öt dolláros vizitdíjjal jár, a gyógyszerek és a laborvizsgálatok költségeinek pedig legfeljebb 50 százalékát kell kifizetni. Ezek az adók együttesen az egészségügyi költségek mintegy 32 százalékát fedezik, a többi az Egészségügyi Minisztérium költségvetéséből jön. A rendszer papíron jól mutat és működőképes lenne, ha a kormány valóban fedezné a maradék 68 százalékot, a hatékonyság növelésének ösztönzése címén azonban egy részét visszatartja.

A hiány fedezésére az egészségügyi szolgálatok külön díjazásért ajánlkoznak. A két Tel Aviv-i állami kórház például elegánsan berendezett magánszobákat kínál azoknak, akik nem kívánják megosztani a kórtermet a szokásos öt-hét fővel. Néhány évvel ezelőtt egy 66 éves, bypass műtétre váró beteg biztosítása nem tette lehetővé, hogy maga válassza meg az orvosát. Vagy többezer dollárt kellett volna fizetnie ezért a kiváltságért, vagy be kellett érnie az ügyeletes sebésszel.

„A népesség legalacsonyabb gazdasági csoporthoz tartozó egynegyede nem váltja ki a felírt gyógyszereket, mert nem engedheti meg magának” – mondja dr. Danny Filc, a Beér Seba-i Ben Gurion egyetem egészségügyi szakértője. Filc szerint vannak megoldások a szegények és a gazdagok ellátásában megnyilvánuló szakadék leküzdésére. Az egyik az egészségügyi hozzájárulás felső korlátjának eltörlése. A legtöbb izraeli kevesebbet keres havi 38 ezer sékelnél, és a fizetése 4,8 százalékát fizeti be az egészségügyi alapellátásra. Aki viszont havi 80 ezer sékelt keres, és megengedhetne magának nagyobb költséget is, csak a fizetése 2,4 százalékát fizeti be ugyanazért a szolgáltatásért. A lakosság 70 százaléka kiegészítő egészségügyi biztosítást köt. „A kiegészítő biztosítással mindenki csak saját magát biztosítja” – érvel. „De ha ezeket a befizetéseket az egészségügyi költségvetés kapná, külön költség nélkül fedezné annak a 30 százaléknak az ellátását, akik nem engedhetik meg maguknak a kiegészítő biztosítást.”

Mivel a szolgáltatások kihelyezésénél különféle modelleket követnek, meg kell különböztetnünk a magáncégeket, amelyek nyereségorientáltak, és a non-profit szervezeteket, amelyek a hivatásos munkatársak mellett önkéntesekre is számítanak, és gyakran kiegészítő juttatásokat kapnak az államtól. A non-profit szervezetek gyakran olyan szolgáltatásokat vezettek be, amelyekre az államnak nem terjed ki a figyelme. Ilyen a veszélyeztetett gyermekek szállója, az idősotthonok, a mentálisan vagy testileg fogyatékosak intézményei, valamint a bántalmazott nők szállói.

„Mivel ezek a szervezetek a társadalmi felelősség vállalásából nőttek ki, őszintén elkötelezettek a minőségi szolgáltatások nyújtása iránt” – mondja Icik Perry, az Izraeli Szociális Munkások szövetségének elnöke. „Probléma akkor van, ha non-profit szervezetként regisztrált szervezetekről kiderül, hogy csak munkaközvetítők, amelyek a saját létüket kívánják hosszútávon megalapozni”. Az ilyen szervezetek megbízása különösen az önkormányzatoknál népszerű, ezzel ugyanis le lehet szorítani a munkaerő költségeit. A non-profit szervezetek ugyanis nem fizetik ki azokat a szociális juttatásokat a dolgozóiknak, mint amit a szakszervezeti tag önkormányzati dolgozók kapnak. Nem meglepő ezután, hogy egymás mellett dolgozó, ugyanolyan beosztású és felelősséget viselő szakemberek között égbekiáltó egyenlőtlenség lehet.

L., aki névtelen kíván maradni, Izrael egyik nagyvárosában dolgozik. Fizetését egy non-profit szervezettől kapja. „Ötven órás munkahét után 1100 dollárt viszek haza. Ez talán kicsit magasabb, mint önkormányzati kollégámé, de nincs perspektívám, mert nem vagyok közalkalmazott, így nem jutok előre a ranglétrán, és nem kapok fizetésemelést sem.” Emiatt csökken a munkakedv.

Ha L. a szaktudását szeretné fejleszteni, neki kell fizetnie a tanfolyamért (a szakszervezeti tagokat az önkormányzat fizeti). „Így maradok ezen a szinten”. Ha ez nem volna elég, bármikor elbocsáthatják végkielégítés nélkül. „Az engem alkalmazó szervezet bármikor csődbe mehet, vagy a város kiír egy új pályázatot, amit más nyer meg, én meg az utcára kerülök”.

Dr. Roni Kaufman, a Ben Gurion Egyetem munkatársa kimutatta, hogy az izraeli szociális munkások 40 százalékát non-profit vagy magánszervezetek fizetik. 20 százalékuk után nem fizetnek nyugdíjjárulékot, 57 százalékukat nem küldik továbbképzésre, és 20 százalékuk egyéves szerződéssel vagy szerződés nélkül dolgozik. Ha ez nem volna elég felháborító, a 16 ezer izraeli szociális munkás 20 százaléka a létminimum alatt keres.

Moav szerint egy egészséges gazdaságban a munkásokat munkaerő-piaci értékük szerint fizetik meg, amit részben a kereslet és a kínálat határoz meg. Ha ennek az az eredménye, hogy a minőséget károsan befolyásoló torzulások jönnek létre, akkor az állam beavatkozhat, és előírhatja a jövedelmeket. Ez azonban nem feltétlenül áll egy költségtudatos kormány érdekében.

Ellenőrzi-e bárki, hogy a non-profit és magánszervezetek betartják-e a munkaügyi szabályokat és a szerződéseiket? Sajnos szinte teljes az egyetértés abban, hogy az állami felügyelet valahol a szegényes és a nem létező között van. Juli Tamir oktatási miniszter megdöbbenéssel értesült arról, hogy minisztériuma még soha nem vizsgálta a non-profit szervezetek iskolai működését. A csapda sok szakember szerint abban rejlik, hogy ha a minisztériumoknak ki kell bővíteniük az ellenőri gárdájukat, akkor az államnak újra kell számolnia a kihelyezés gazdaságosságát.

A szociális szolgáltatások privatizációjáról még évekig zajlik majd a vita. Mivel hiányoznak a releváns kutatások, a tényszerű értékelésre még várni kell. Az államnak természetesen gondoskodnia kell polgárai jólétéről, és a kiadásait is szigorúan kell ellenőriznie. Kaufman csak azon csodálkozik, hogy Izrael polgárai miért nyugodtak bele a jóléti állam lebontásába. „Ez a politika nem csak a társadalmilag-gazdaságilag gyengéket sújtja, akik száma folyamatosan nő. A középosztálybeli egzisztenciáknak – orvosoknak, ápolóknak, tanároknak, szociális munkásoknak – is jelentős károkat okoz, akik büszkék arra, amivel hozzájárulnak a társadalomhoz, és a társadalom szolgálatával keresik kenyerüket”.

Jerusalem Report