Németországi napló

Szántó T. Gábor

Németországi napló

Májusban, a véletlen foly­tán, két ízben jártam Né­metországban. Először az Európai zsidó jövő, vagy múltfeldolgozás? címmel megrendezett 6. Nürnbergi írótalálkozó, a hónap végén pedig a ber­lini Magyar Házban tartott Hazaté­rés 1945-2005 című rendezvényso­rozat irodalmi estjének meghívottja voltam.

NÜRNBERG, MÁJUS 5-8.

Milyen érzés itt ülni, holokauszt-túlélők gyerekeként, a Nürnbergi Doku­mentációs Központban, a nácik egy­kori nagygyűléseinek helyszínén, ahol nemcsak a faji törvények születtek, hanem a náci Németország vezetői el­leni pert is tartották? – fordult hozzám az írótalálkozó záró rendezvénye vé­gén Hans Georg Buch vitavezető.

„Mióta tudom, hogy ezen a helyen kell majd beszélnem, én is sokat tűnődtem ezen, vajon mit érzek majd. És most mégsem tudom megfogalmaz­ni. Nem tudom, mit érzek ” – válaszol­tam.

Amikor végigvezettek a kiállításon, amely bemutatta a Colosseumra emlé­keztető épületmonstrum építésének, majd a háborút követő történetének szakaszait, s a képeken látni lehetett, amint a háború után például a kitelepí­tett szudétanémetek is itt tartottak nagygyűlést, az intézmény igazgatója elmondta, évtizedeken át tanakodtak, mi legyen a központ rendeltetése.

„A legjobb lett volna talán lerombolni az épü­letet – feleltem. – Igen – folytattam, magamat erősítve -, talán épp ez a zavartság a pontos vá­laszom, hogy nem tu­dom, mit is kellene érez­zék ezen a helyen.” Utánam Asher Reich izraeli költő, magyar ajkú ultraorto­dox szülők 1937-ben, Meá Seárimban született gyermeke válaszolt. Egyér­telműen győzelemnek nevezte, hogy hatvan évvel a háború után ezen a he­lyen, héberül olvashatja fel verseit.

Egyet kellett értenem vele. Ez való­ban győzelem.

Az 1961-ben, Izraelben született Doron Rabinovici – akit, mint mond­ja, szülei hároméves korában „elrabol­tak”, és Európába vittek – ma Bécsben él és ír. Ő is győzelemként élte meg, hogy itt, ezen a helyszínen, európai zsidó jövőről beszélgetünk. Magam is gondoltam ilyesmire, míg előadáso­mat írtam, s az útra készülődtem, de kétnapi eszmecsere után az európai zsidó jövőről (amely döntően a múlt­ról és a mai európai antiszemitizmus­ról szólt), mégsem éreztem semmit e győzelemből.

Könnyű Aser Reichnek győztesnek éreznie magát, mert egy vallási hagyo­mányt félretolva is sajátjaként él át egy kultúrát, saját nyelvén beszél és ír egy országban, melyet hazájának te­kint, s a haza is sajátjának tekinti őt, érzéseivel együtt. Többségi létében győztesnek is érezheti magát, míg ne­kem, akinek a zsidó kultúra nem örö­költ. csupán töredékeiben felmarkolt, és így birtokolt szellemi közösség (melynek nyelvét sem beszélem, s író­ként sosem fogok hazatalálni egy nyelvbe, mindig idegen nyelven fogok írni, mert élményeimnek minden nyelv idegen marad), ez az otthonos érzés sosem adatik meg. Csak az ál­landó kihívás: szöveggé változtatni, explicitté tenni érzéseimet, saját hon­talanságom megnevezésével teremteni elviselhető azilumot. Imi e hontalan­ságban s kifejezni azt, olyan, mint lé­legezni. Ez nem elég a győzelemhez, legfeljebb a puszta egzisztáláshoz. Hogy is írta Kafka? „Lehetetlen nem írni, lehetetlen németül írni, lehetetlen másként írni.” És hogy is kommentál­ja e mondatot, Kafkát tovább idézve, Gilles Deleuze és Felix Guattari Mi a kisebbségi irodalom? című híres esszéjükben? „Lehetetlen nem írni, hiszen a bizonytalan vagy elnyomott nemzeti tudat szükségszerűen iroda­lomba torkollik (’s ezért létjogosult az irodalmi vita, akár a leghevesebb is’)… Mivel a kollektív vagy nemzeti tudat ’a külső életben többnyire tétlen és mindig szétforgácsolódó’, ezért az irodalom feladata és szerepe, hogy át­vegye a kollektív, sőt forradalmi meg­nyilatkozás pozitív töltetét: az iroda­lom hozza létre, szkepticizmusa ellen­ére, a cselekvő szolidaritást; és még ha az író a törékeny, bizonytalan és el­nyomott közösség peremére szorul is, ez a helyzet még inkább alkalmassá teszi arra, hogy egy másik, lehetséges közösséget fejezzen ki, hogy egy más­fajta tudat, egy másfajta érzékenység eszközeit hozza létre”1 Amikor újra szót kapok, pontosítom álláspontomat: az épületet 1945-ben kellett volna lerombolni. A mai néme­teknek éppúgy nem kell bűntudatot érezniük a vészkorszakért, s a bűntu­dat kultúráját gyarapítani, miként a vészkorszak túlélőinek és leszármazottaiknak sem kellene bűntudatot érezniük pusztán azért, mert élnek, el­lentétben szeretteikkel, ismeretlen ro­konaikkal, s a többi áldozattal. Ennek ellenére gondolkodásmódunkat a vészkorszak határozza meg, vagy ahogy Gert Heidenreich. német író- kollégánk fogalmazott a rendezvé­nyen: Auschwitz, akár egy palimpszeszten a korábbi írás, mindenen átüt, szüntelen jelen van mindennapjaink­ban.

Miféle jövőképünk lehet itt, Euró­pában? Előadásomban, mely főként a mai európai Izrael-ellenesség okait vizsgálta, két ponton utaltam a jövőre:

„Az európai zsidó jövőt illető opti­mista vízió szerint elképzelhető, hogy a vészkorszak szenvedéstörténeti ta­pasztalata az elkövetkező évszázadok­ban beépül a Nyugat gondolkodásába. Katarzist okoz, vallási jelentőséget nyer, s így az átalakuló kereszténység mégis képes lesz integrálni ’felettes énjét’. Lehet, hogy az emberiség civilizálódik és ’felnő’, bár borzongató belegondolni, hogy a történelem úgy fogja számon tartani a soát, mint a nyugati világ kamaszkori Sturm und Drangját. Az új európai tudat kialaku­lásában talán számolnunk kell a zsi­dóság és a kereszténység univerzalisztikus összefonódásában megtestesülő ’holokausztvallással’ is – már amennyiben ezt a derűlátó jövőképek közé sorolhatjuk.

A pesszimista vízió szerint egy sze­mély megfeszítéséből keletkezhet val­lás, de hatmillió kiirtásának tényét és felelősségét nem képes megemészteni az emberi elme, ezért önigazoláskép­pen, megújul a gyűlölet. Eszerint nem vár ránk más Európában, csak az, ami eddig: az antiszemitizmus új és újabb formában jelentkezik, akár egy neuro­tikus tünet. Az iszlám fundamentaliz­mus és az európai ’semlegesség’ ha­rapófogójában Izrael lakhatatlan hellyé válik, s a zsidóknak nem lesz más menedékük, mint a ’goldene medine’: az Egyesült Államok. S a törté­nelemnek minden bizonnyal ekkor sem lenne vége, elvégre a karizmatikus ke­resztények is csalatkozhatnak várako­zásaikban, elfordulhatnak a zsidóktól, és Amerikát is sújthatja előítéleteket felkorbácsoló gazdasági recesszió.”

Peter Brod, a prágai BBC vezetője, apokaliptikusnak nevezte előadásom e gondolatát. Csakhogy számomra leg­alább ilyen fontos a másik következtetés: „Európai zsidó értelmiségiek az egységesülő Európát identitásuk szer­ves részének tekintik. Reményeik sze­rint a zsidó világ hárompólusúvá vá­lik: Európa immár nemcsak zsidó te­mető, nemcsak az alija rezervoárja, hanem Amerika és Izrael mellett a zsi­dóság megújuló centruma lesz. Új zsi­dó oktatási, tudományos és kulturális intézményei az újjászületés és az öne­mancipáció letéteményesei, igaz, ha­talmas hátrányt kell ledolgozniuk. Az európai nacionalizmusokkal, s az amerikai zsidó paternalizmussal szemben egyaránt elutasító, a cioniz­mus maszkulin eszméjével és gyakor­latával, s az izraeli társadalom mi­liőjével és temperamentumával sem rokonszenvező, döntően baloldali intellektuelek számára e transznacioná­lis európai zsidó identitás testhez állóbb. Igaz, félő, hogy e gondolkodás­mód ressentimenten alapuló, negatív identitásmodellből ered (mi nem va­gyok…), ezért absztrakció, afféle ’ersatz Identität’ marad, különösen, ha e posztasszimilációs, posztholokauszt, posztcionista és posztmodern azonosságtudat nem ér össze a zsidó kultúra hagyományos forrásainak és népszo­kásainak ismeretével.”2

Európa absztrakt politikai konstruk­ció, kulturálisan nem értelmezhető je­lenség, mert a kultúrák nemzeti-nyelvi jellegűek maradnak, ezért nem várha­tó e téren az egységesülés folytán új minőség.

Utólag persze azonosíthatók Európa történeti, szellemtörténeti korszakai az egyes nemzeti kultúrákban, ám ez nem jelent semmiféle érzelmi kohéziót a je­lenben, sem egyének, sem nemzetek számára. Európa legfeljebb külső refe­renciapontokhoz képest képezhet átél­hető egységet, csak éppen nem Ameri­kával és Izraellel szemben, mint a bal­oldali intelligencia sugallja és sulykol­ná a nyilvánosságba a harmadik világ­gal szembeni bűntudatában, antikapitalizmusában, transznacionalizmusá­ban, Európa arisztokratikus hagyomá­nyaiban gyökerező kulturális elitizmu­sában és alkalmasint félelmében, ha­nem éppen azzal az iszlám fundamen­talizmussal szemben, amely a zsidó­-keresztény hagyományra épülő Nyu­gat individuális szabadságjogokra épülő társadalmait veszélyezteti.

Meglehet, az európai egység opti­mista gondolata fügefalevél: a vész­korszak utáni zsidó hontalanságnak és a német bűntudatnak az egész európai intelligenciát átható és kínzó élményét leplezi. Annak a fájdalmas igazságnak a felismerése ez, hogy a zsidók számá­ra az üldöztetés után nincs hazatérés, de a nem-zsidó Európa sem lehet ugyanaz, mint ami a vészkorszakot megelőzően volt. Noha 1956 óta nin­csenek Nyugat-Európában hontalantá­borok, ahol a lágerekből felszabadult negyedmillió zsidó élt – s gyermekeik olykor azt sem tudták, helyileg hol vannak-e táborok, mert a külvilág nem létezett számukra azok, akik Euró­pában maradtak, a hontalanságot, a mementólétet választották, melynek fájdalmas valóságát a transznacionális identitás eltakarja.

Az aufklérista európai értelmiség tudatos célkitűzése mögött, hogy Eu­rópa a nemzetállamok fölött ne csak gazdasági, hanem új kulturális és identitásminőséget is teremtsen, s mintegy túllépjen a nemzeten mint elsődleges közösségi formán, ott a ná­cizmus traumatikus tapasztalata. A német értelmiség e folyamat zászló­vivője. Hangsúlyozott európaiságuk, elkötelezettségük a zsidókkal való párbeszédért, a nemzetállam szellemi határain való felülemelkedésért, jó­részt bűntudatukból ered. Monománi­ás múltfeldolgozásukban hontalanná váltak maguk is. „A német és a zsidó szellem, amelyet oly gyakran állítottak párhuzamba a múltban, ma ismét tár­sak: a bűntudat kultúrájában – fogal­maztam meg a vita végén. – A túlélők halottaikkal szembeni, öröklődő bűn­tudata az egyik oldalon, s a felelősség miatti lelkiismeret-furdalás a másik oldalon. Ez utóbbi neurózis kultúrává nemesítése az Európa-gondolat, mely akarva, nem akarva Auschwitz követ­kezménye.”

S ahogy távolodunk időben Auschwitztól, nem csökken a veszteség, ha­nem a vészkorszak előtt születettek fogyatkozásával egyre nő, egyre job­ban tudatosul a hiány a valaha volt zsidó léttel, kultúrával kapcsolatosan.

(Júniusi utóirat:

Az európai alkotmány franciaorszá­gi és hollandiai népszavazási elutasí­tása is annak köszönhető, hogy a szel­lemi-politikai szférában megfogalma­zódó, túlfeszített egységesítő törekvé­sek nem vetnek számot a valósággal: a nemzetállami lét tömegtársadalmi jelentőségével. Miközben a transznacio­nalizmus divatos, posztmodem, euró­pai elitértelmiségi vesszőparipa lett, nem vált magával ragadó tömegideo­lógiává, sőt, az iszlám radikalizálódás miatti külső fenyegetettség légköré­ben, a liberális bevándorlási és mun­kavállalási normák miatt, éppenséggel veszélyforrást is láthatnak benne az európaiak. Az Auschwitz tapasztalatá­ból leszűrt következtetéseket elhomá­lyosíthatja az új kihívás és az új fenye­getettség.)

BERLIN, MÁJUS 27-29.

Berlinben, a Collegium Hungaricumban a Hazatérés, 1945-2005 című rendezvénysorozatnak Lágermikulás című kötetemben megjelent egyik el­beszélésem volt a címadója, amit erre az alkalomra fordítottak le németre.

„Semmi sem lesz olyan, mint azelőtt” volt a címe a másodgeneráci­ós élményanyaggal foglalkozó irodal­mi estnek, amin F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus-író és Bárdos Katalin pszichológus társaságában beszélget­tünk vendéglátónkkal, Fehéri György irodalomtörténésszel.

Az identitásproblémák, a másodge­nerációs szindróma és a magyar zsidó­ság mentális állapotának körbejárása után politikára terelődik a szó. Az eu­rópai antiszemitizmus kapcsán – noha senki nem vitatja, hogy Izrael az egyetlen közel-keleti demokrácia, az egyetlen ország, ahol többé-kevésbé érvényesülnek a kisebbségi és az em­beri jogok – Z. P. újságíró azt kérdi, vajon nincs-e abban aránytalanság, hogy a zsidók Európában politikai eszközként is használják a holokauszt emlékét, messzemenően igénylik a velük szembeni tapintatot, ám Izrael kérdésében, és Izraelnek a palesztin kisebbséghez való viszonyában más mércét alkalmaznak. Ha Izrael magát európai demokráciákhoz méri – már­pedig Izrael így tekint magára, mond­ja -, hagy kívánnivalót maga után az izraeli politika, s az Izraellel szolidáris zsidók ezt nem szeretik hallani. Az­után arról beszél, hogy Németország Európa bűnbakja. Miközben senki nem tett annyit a múltfeldolgozás ér­dekében, mint Németország és szelle­mi elitje, a nyugati demokráciák, a kö­zép-európai országok, köztük Ma­gyarország is hajlamos a népirtás fe­lelősségét kizárólag a németekre hárí­tani, miközben tevőlegesen közremű­ködött a zsidók kifosztásában és de­portálásában. Az ő mamáját, teszi hozzá nyomatékül, magyar csendőrök tuszkolták vagonba Sátoraljaújhelyen. Itt az ideje, hogy mindenki a saját há­za táján söprögessen.

*

Berlin Mittében, az egykori zsidó­negyedben – a pesti Szóda, Szimpla és Mumus hetedik kerületi „Bermuda- háromszögének” elődjében – csavargunk. Igaz, a német fővárosban talán nincsenek kitéve a környék telkei és épületei olyan üzleti machinációknak és érzéketlen átalakításoknak, mint a pesti gettó egykori területén, s talán a hivatalok sem packáznak úgy a város­rész hangulatát megalapozó kerthelyi­ségek engedélykiadása körül, mint ná­lunk. A pesti zsidónegyedben megho­nosítani kívánt vendéglátó- és szóra­koztatóipari helyek, így a nemzetközi hírűvé vált Szóda kert sem nyithatott ki idén, ezért el kellett költözniük az immár általuk is jellegzetes hangula­túvá varázsolt környékről.

A Berlin Mitte gyertyákkal és más hangulatos fényekkel megvilágított, szabad ég alatti szórakozóhelyein nem korosztályos a közönség, mint odaha­za, a hasonló helyeken, ahol az átlag­életkor 20-25 év között mozog. A ren­dezvény után itt, a Mittében sodró­dunk, s az Oranienburg strassei zsina­góga közelében vacsorázunk egy indi­ai vendéglőben. A currys hal kitűnő – a többiek csirkéje, báránya bizonyára nemkülönben, s az árak sem sokkal ri­asztóbbak immár, mint egy pesti ven­déglőben. Csatlakoztunk Európához.

*

Másnap nyakamba veszem a várost: 35 fok, a tűző nap miatt negyvenfaktoros baby-face naptejjel kenekedem – érzékeny a bőröm, estig ut­cán leszek. Fiatal berlini iro­dalomtörténész, Berta József kísér, s ad háttér-információ­kat a látványosságokhoz.

A „Maimmal”, az új holokauszt-emlékmű, amit napok­kal korábban avattak fel, nem érint meg igazán, csak létre­jöttének körülményei, me­lyek olyannyira eltérnek a bu­dapesti Holokauszt Emlékhe­lyétől. (Másfél évtizedig tar­tott a nyílt vita: milyen legyen az emlékmű; az első pályázat dokumentációját 2600 építész kérte be, és 528 küldött tervrajzot, majd a vita folytatódott tovább.3) Ahogy egyre beljebb sétálok a hullám­zó, mélyülő, embernyi széles ösvénye­ken a fekete betonsztélék között, me­lyeket karcolás és falfirkák ellen a Degussa cég gyártotta anyaggal vontak be (s ezért tiltakoztak a kurátorok, túl­élők, mert a Degussa egyik leányválla­lata gyártotta a Cyklon B gázt a vész­korszak idején), nem érzek semmit.

Értem én a 2711, eltérő méretű, ren­detlen rendben sorakozó, sírkövet for­máló betontömb üzenetét, amely az örökre elveszített harmóniát szimboli­zálja. Értem a hullámzó talajt, mely alatt nem nyughatnak a holtak, s mi nem nyughatunk fölöttük járva. Értem a befelé egyre mélyülő járdát, mely fölé középtájon öt méter magasan tor­nyosulnak a kőtömbök – s így maga­sabbra nyúlnak, mint a mű szélén el­helyezett, nyolcvan centiméter-egy méter magas darabok hogy elrekesztve a külvilág látványától, zajától, szinte elnyeljék az embert. S ha végig­tekintek oldalról a Reichstag és a Brandenburgi kapu közelében elhe­lyezett, egészében is hullámzó, nyug­talan hatást keltő emlékmű egészén, amely alatt holokausztdokumentációs központot és kiállítást létesítettek, ér­tem a nyughatatlan komorságot, mely felkavar, megzavar, és nyitott kérdé­seivel nem enged megkönnyebbülni, nem enged katarzist, nem engedi, hogy feszültségeinktől a gyász zoko­gásával szabaduljunk – mert a hiány és a feszültség velünk, bennünk, zsi­dókban, németekben és európaiakban egyaránt megmarad.

Értem, és mégsem érzek semmit, csak dekódolom a művészi üzenetet.

Ez volt, ez lehetett az évtizedes vita után elfogadott műemlékterv alkotójá­nak, Peter Eisenmannak a szándéka is? Bár korántsem biztos, hogy az emlék­mű másra ugyanígy hat. Lehet, hogy épp a bennem lévő, gránitnál is kemé­nyebb s e betonsztéléknél is magasabb falak akadályozzák, hogy hasson rám.

A német állam s a főváros nemzeti, állami szimbólumainak közvetlen kö­zelében kívánta felállítani az emlék­művet, kifejezve ezzel azt, amit a né­met közgondolkodás az utolsó huszonöt évben eddig is kifejezett, s Berlin számos pontján: az újonnan nyílt Zsi­dó Múzeumban, időszaki kiállítások sokaságain, nyomtatott sajtóban és elektronikus médiumaiban, rendez­vénysorozatokban és politikai gesztu­sok sorában ma is kifejez. A bűntuda­tot és a felelősségtudatot, a múlt be­vallásának, és a meggyilkoltak emléke megőrzésének szándékát. Túlélő ma­gyar-zsidó szülők pszichológus gyer­meke mégis szarkasztikusán fogal­maz, amikor kérdem, vajon én va­gyok-e érzéketlen? „A Maimmal olyan, mint a németek – mondja -: pontos, hűvös, racionális.” Fáj halla­nom a ressentiment-tól kemény, álta­lánosító szavakat, s nem értek egyet vele, inkább a magam érzelmi vaksá­gára fogom, hogy nem hat rám az emlékmű. Tudom, ez az érzéketlenség is a vészkorszak emlékének műve.

*

Izrael művészetét bemutató tágas kiállítás a Gropius Házban. A qumráni tekercsek az egyik teremben, a má­sikban Bíró Lajos stílusára emlékez­tető, mozgósító plakátok a cionista mozgalom és a korai Izrael életéből. Kevés modern festmény a 20-as, 30-as évek Palesztinájából, feledhető dara­bok. Átpolitizált, protest fotók, filmek a mai izraeli-palesztin konfliktusról, a megszállásról – végső fokon a megha­sadt izraeli lélekről, mely nem tud megbirkózni a nemzetállami léttel s a háborús helyzettel járó, évtizedek óta tartó konfliktussal. A válogatók hibá­ja, akik Izrael történetét, ismert konf­liktusait kívánták megjeleníteni e tár­laton, vagy az izraeli művészet folyto­nos, kényszerű számvetése a mindennapokkal? Mi a fenét tehet egy mű­vész a permanens háborús helyzet­ben? Miközben magam a társadalmi valóságra is reflektáló irodalom híve vagyok, e kiállítást látva érthetővé vá­lik számomra a fiatalabb izraeli íróge­neráció, mondjuk a posztmodem pró­zaíró, Etgar Keret, és az iowai ösztön­díjam során, két éve megismert Shimon Adaf költő eszképizmusa az izra­eli valóság mindennapjaiból. Kikérik maguknak, hogy művészi kreativitá­sukat ennek az önismétlő valóságnak szenteljék. S tartok tőle, radikális baloldaliságuk mögött sem csak az univerzalista gondolkodás, az emberi jogi szempontok azonosíthatók, de ott az unalom, a düh, a lázadás, az egésztől való elfordulás: történjen már valami más, valami érdekes.

*

A berlini Zsidó Múzeum viszont kü­lönleges térélmény, s lenyűgöző mind a bemutatott kiállítási anyag, mind in­teraktivitása szempontjából, ám ami­ben leginkább eredetit nyújt, az a láto­gatót bevonó szellemi nyitottság, ami kiváltja az érdeklődő azonosulását.

Érintőképernyős számítógépeken a nézők részt vehetnek a 17. századi Gitl utazásaiban, aki a feministák előfutá­raként, kereskedelmi tevékenysége mellett naplóíróként is jelentősei alko­tott, a korabeli zsidóság életébe enged­ve bepillantást. A látogatók lehetősé­get kapnak, hogy Gitl úti csomagjának összeállítása révén megismerkedjenek a korabeli zsidó élet szokásaival, tár­gyaival. Játék, együttérzés, cinkosság: Gitl közeli ismerőseivé válunk mind­annyian. De ugyanígy személyes él­ményükké válhat a látogatóknak a zsi­dó kultúra a számítógépnél, melybe la­tin betűkkel bepötyögve nevüket, a gép héber karakteres nyomtatványt ké­szít, vagy az életnagyságú gránátalma- fánál, melynek ágaira maguk függeszt­hetik fel kívánságaikat, tovább építvén így a kiállítást.

Három axis mentén épül a tárlat: a német zsidóság története, a diaszpóra és a vészkorszak históriája mentén. Egy életnagyságú karácsonyfa mögött a tárlón a harmincas évek önironikus német-zsidó sajtója egy menóra lassan fenyőfává alakuló (néhány éve a Szombat címlapján is szerepelt) kari­katúrájával jelzi: a kiállítás rendezői tiszteletben tartják a zsidó különállást, s nem az asszimilációs elvárás pozíci­ójából ábrázolják a történelmet. Se vád, se önvád, se tabuk: tárgyilagos­ság a jellemző. A zsidó történelem sokszínűsége tükröződik az askenázi világ híres rabbénu Gersomjától Berta Pappenheimig, a feminista mozgalmárig, és a Koestler memoárjából ismert cionista német ifjakig, akik az asszi­milációt is tükröző, ma komikusnak ható egyenruhában párbajoztak német diáktársaikkal. Derű és élet előzi meg a 20. századi tragédiát, s nem pusztán kegytárgyak jelképezik a zsidóságot. A múzeum kertjében, a megbillent vi­lág jelképeként, 49 földoszlop között, dülöngélő ösvényen közelíthetjük meg a középső oszlopot, melyben jeruzsálemi földből nő ki az olajfa, és ez a múzeumot tervező Daniel Liebeskind útmutatója szerint azt a Berlint szimbolizálja, ahonnan száműzték őket, mint egykor Izrael földjéről.

A holokauszt axis szűk tárlói után, egy ajtó előtt megállítanak bennünket. Időnként engednek csak be a követ­kező helyiségbe, a vészkorszak termé­be. Sokan lehetnek, gondoljuk, s mire végignézik az anyagot… majd mikor belépünk, ránk zárják a vasajtót, s mi alig néhányan ott állunk egy harminc méter magas, keskeny, hosszúkás és üres, szürke betonfalaival szinte összepréselő teremben, amelybe egyetlen szegletén, a magasból szökik be némi fény. Magunkra maradunk, döbbenten és némán az ürességben emlékezetünkből előtörő képekkel és emlékekkel, szabad és kevésbé szabad asszociációinkkal. A koncepció vé­giggondolt, pontos, puritán és sokko­ló: fokozhatatlan a hatás. Mindenki a benne élő hiányérzettel szembesül, az­zal, amit a holokauszt neki jelent, személyesen.

Valószínűleg csak így ábrázolható érzékletesen a vészkorszak: beágyaz­va a zsidó történelembe – azt is meg­mutatva, hogy az egyes áldozatokon túl egy kultúra is odaveszett nem ki­szakítva onnan, és az egyes európai nemzetek történelmi narratívájába il­lesztve, s így az asszimilációt folytat­va, vagy visszamenőleg megajánlva a kitaszítottaknak. Meg kell mutatni azt is, kiket öltek meg, és honnan jöttek, nemcsak azt, hogy megölték őket. Ez a mentális különbség Németország és Magyarország között, ahol „az elárult állampolgárnak” szentelnék a holokauszt-kiállítást, s ahol egy évtized kü­lönbséggel felállított, két Duna-parti emlékműnél sem szerepel a zsidó szó az áldozatok megjelölésénél, mintha azért ölték volna meg őket, mert ma­gyar állampolgárok voltak, s nem ép­penséggel azért, mert zsidók.

Alapvetően elhibázott szemlélet- módja ez a vészkorszak ábrázolásának: öröksége a zsidók asszimilációjának, s jele a friss érzékenységnek, egyszers­mind zavarnak a magyar állami admi­nisztráció oldalán. Az önmeghatározás szabadságát úgy érti (félre), hogy mint­egy kárpótlásként nyújtja az elpusztítottaknak magyarságukat – és csak azt elkenve így a tényt: miért végeztek velük, és azt is, hogy sokan közülük zsidóként (is) tekintettek magukra. A Mahnmalnál, Berlin szívében, ott a tényszerű felirat: A meggyilkolt euró­pai zsidóság emlékműve. Magyaror­szág politikusai, közgondolkodói, új­ságírói és pedagógusai (asszimilálódott magyar zsidó véleményformálók nyo­matékos álláspontja következtében) még mindig ott tartanak, hogy ideoló­giai rövidlátásból, vagy félelmeik mi­att, pironkodva próbálják elkerülni a zsidó szó használatát. Mintha ez lenne a visszafogadás kulcsa, mintha ezen múlna a gyászmunka, s nem az volna természetes, hogy vannak zsidók, mi­ként keresztény magyarok is vannak – s identitásukban e kettő közti átmenet képviselői -, s végre véget érne a féle­lemből vagy alkalmazkodási kény­szerből való menekülés önmagunktól. Ez a tragikomikus szemforgatás az asszimiláció, a tudatlanság, a sebzettség, a félelem és a feldolgozatlan múlt következménye. Németországban ki lehet mondani a szót: zsidó, mert nem absztrakt ideológiai elveket övez meg­becsülés, hanem Németország zsidó közösségeit és egyedeit. A német poli­tikának és szellemi elitnek immár nincs oka bűntudatra, ezért szabadságuk is nagyobb. S talán nemcsak ők becsülik meg a zsidóságot, hanem a zsidók is jobban megbecsülik magukat.

Jegyzetek

Ex Symposion, 44-45. szám, 2003. Kará­csonyi Judit fordítása.

A teljes írás az Élet és Irodalomban jelenik meg.

3 Dunai Andrea: Az emlékmű. Élet és Iroda­lom, 2005. május 13.