ZSIDÓ VAGY?

NÉMETH GÁBOR

Zsidó vagy?

„Minek hol van a helye? Nem ott, ahol az emlékezet szinte kilöki?”

Csaplár Vilmos

„Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetle­nül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem. ”

Kukorelly Endre

A hétházban, a tizenháromházban meg a tripoliszban prolik laktak. A proli szót Apám önérzettel ejtette ki, mintha va­lamilyen titkos kaszt neve volna, a ki­taszítottak gőgjével, a végső, dacos azonosulás hangján, mintha prolinak lenni, az egyben azt is jelentette volna, részesülünk valami nagyobb, nemes személytelenségből, születés által. Ránk száll valami, amit majd utólag kell kiérdemelnünk, a prolikhoz méltó életmóddal. Nehéz és veszélyes élet a proliké, mártírium és vállalat, ám a végén majd meghozza az üdvösséget. Mégis múlt időben hangzott.

Proletárok voltunk valamikor? Most meg már nem? Zsidó prolik? Akik most már se nem prolik, se nem zsidók?

Akik már akkor ministráltak?

De hát nagyapám alapította a Kom­munista Pártot. Na jó, mások is segí­tettek neki, de mégis. Titokban ministrált az apám, a nagymama miatt ministrált, és a nagypapa miatt titok­ban, hogy ne legyen balhé. Focizik, szarul tanul, ministrál, cserkész, far­kaskölyök. Tujáznak, az mi, hát lóg­nak a villamoson, akkor mi is tujázunk, de nem mondom meg neki, mert nem látna a pipától.

Tujázok, rosszul lépek le a 33-asról a Visegrádi utcában, ahol lassít, a Rigolettóba akarok menni, a cél egy fa­gyi vagy egy krémes, lelépek, a bal oldalon, ahol nem szoktam, nem jobb felé, nem a kóser mészárszék előtt.

Kóser, ez megint valami zsidó szó, azt jelenti, hogy jó, vagy azt is jelenti, mert néha arra mondják, ha tetszik vala­mi, a szép dolgokra, bejön valaki egy új nadrágban, cowboynadrág, külföldről hozták, és arra azt kell, vagy legalábbis lehet mondani, hogy de kóser gatyád van, de tulajdonképpen valami erkölcsi dolog is a kóser, mert úgy is használják, arra is, ha valaki geciséget csinált, azt mondják, apám, azért ez nem volt kó­ser, de mi lehet egy mészárszékben kó­ser, eleve mi az, hogy mészárszék, bele­ül az állat egy székbe, és lemészárolják, olyan, mint a villamosszék, csak késsel, beleültetik a disznót, és úgy?, mi jó le­het egy boltban, ami örökké zárva van, mi lehet abban kóser, a kirakaton poros drótháló, alig látni be, nincs bent fény, hátrébb derengenek ugyan a pultok, de hiába leskelődöm, ott, a vitrinben, ahol egy normális hentesnél a húsok vannak, a csülkök, dagadok és felsálak, itt, a kó­ser mészárosnál nincs semmi, nincs bent semmi és senki, illetve egyszer lá­tok valami mozgást, két zsidó odabenn, az egyik belecsúsztat valamit a másik zöld nejlonszatyrába, gyanús, mintha valami rosszban sántikálnának, mintha valami tilos véres dolgot adna az egyik zsidó a másiknak, zsírpapírban, átadja, becsúsztatja, és az meg papírpénzeket nyom a markába érte.

A rossz oldalon lépek le, rossz láb­bal és rossz ütemben, azonnal hanyatt esek, egy autó fékez, valaki fölránt a földről, egy kapualjba szorítanak. Legalább öt felnőtt, körülállnak és ordítanak, valószínűleg meg fognak öl­ni, aztán széttépnek és megesznek, nem, beletömnek a kukába a Csókáék házában, a Csóka fogja észrevenni, vagy az anyukája, aki színésznő, ő játssza például az Esti mesében az Egy egér naplójából az egeret. „Nagy-nagy kerek sajt, csak az enyém, csak az enyém, senki nem tud róla. “ Min­dent megígérek, csak hagyjanak futni. Élni hagyjanak.

Nagyjából mindig egyedül vagyok.

Így marad meg.

Egyedül vagy, ha körbevesznek, ak­kor is. Együtt vagytok, látszólag rend­ben, mindenféle közös tevékenységek, igyekszel vicces lenni, mert azt szere­tik, nevetnek miattad, és az jó. Miat­tad, nem rajtad. Te okoztad nekik a nevetést, ezért szeretnek, vagy leg­alábbis úgy tesznek, mintha szeretné­nek. Mókamester. Németh, te az osz­tály bohóca vagy. A legszomorúbb bohóc. Fehér bohóc, de ők színesnek látják, úgy nevetnek, mintha színes volna, volna rajta egy ötvenhármas cipő, sok számmal nagyobb nadrág, piros haj, krumpliorr. „Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, kóchaja volt, és krumpliból volt az orra. ” Az apám néha elénekli, gyakorlatilag azonnal sírni lehetne, olyan szomorú­ra énekli, úgy énekli, hogy róla szól­jon, nem direkt, hanem mert érzéke van a melankóliához. A melodrámá­hoz. Úgy énekli, hogy jusson eszem­be, egyszer majd ő is lesz volt.

Nem néztem meg, amikor meghalt. A holttestét. Nem hagyták, írhatnám, ha igaz volna, hagytam, hogy ne hagy­ják, ez így pontosabb. Nem hagyta a szomszéd, nem gyereknek való. Har­minchat éves voltam. A szomszédban ültem, egy kanapén, és hagytam, hogy a gondomat viseljék. Egy napig feküdt az ágyában, mikor rátörték az ajtót. Három nappal azelőtt láttam utoljára, rohant le a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat, a karján a lányom. Nem be­széltünk mindennap. így alakult. Nem hívtam napokig. 1992. december 13-án egész nap havazott, otthon ültem, vagyis egy bérelt lakásban a Kis-Svábhegyen, írtam egy jegyzetet a Szabad Európának, egy hajléktalanról, akit néha zenélni láttam pesti utcasar­kokon. Üvegdarabokból és lécekből eszkábált hangszeren játszott minden­féle dallamokat. Akkor már nem lát­tam egy ideje, ezért azt feltételeztem, hogy meghalt. Meg szoktak az utcán, előbb vagy utóbb. Az az írás vége, hogy bármi borítja, Ég vagy föld, le­gyen könnyű neki. Sajnos. Nyilván az anyámra is gondoltam, aki éppen há­rom évvel azelőtt halt meg, Luca nap­ján, éjszaka. Boszorkányok éjszakája. Ne hagyd nyitva az ablakot. Eljönnek érted, és elvisznek. Nem mentünk az­nap sehová. Talán este gyújtottam egy gyertyát.

Másnap szólt a szomszédja, hogy meghalt az apám. Odamentünk, de nem engedtek be. Nem engedték, hogy megnézzem. Hagytam, hogy ve­zessenek, mint valami bábut. Hogy leültessenek a szomszédban. Kihívták a hullaszállítókat, hallottam, hogy zö­rögnek a tepsivel. Láttam már olyat korábban, egyszer, beszorultam a hul­laszállítók mögé, a dugóban, kinyitották a hátsó ajtót, és láttam, hogy bá­dogban fekszenek a friss halottak, egymás mellett és fölött, a jobb helykihasználás végett. Azt is csak meg­tervezte valaki. A lakásban aztán édes szag volt, és vérnyomok, alvadt vércseppek a padlón, ahogy lepedőstül le­emelték az ágyról. Valamilyen embó­lia. Embólia kisasszony. Hiába nyitot­ták ki az ablakot. Örökszag, belemegy az orrodba, és ott is marad.

Félálomban voltam a temetésig. Nem vittem öltönyt a boncházba, hogy valaki lehúzza róla. Nem mosat­tam le nagyon szépen. Tűzbe vetnek a véres lepedődben, tisztára égsz. On­nan is kivesznek. Amikor az anyja meghalt, a nagyanyám, apám velem intéztette ezt a dolgot. Tétényi úti kór­ház, ott születik majd a lányom, de még az anyját sem ismerem, még nem, egyelőre még apám anyjáról van szó, ő hal meg a Tétényi úton. Fekszik az ágyán, vittem be neki valami játék­ mackót vagy bohócot, fehér, szomorú bohóc, odakötözték a macit vagy bohócot az ágy rácsához, gézzel, fehérre fehérrel. Fogom a kezét, felnéz, azt mondja, olyan jó volna kicsit még élni. Nagyon kicsit él még. Az apám nem tud bemenni oda. Engem kér meg. Ez­zel húzod ki magad a szarból? Megke­resem a boncházat, egy udvarias férfi fogad, zöld köpenyben. Érzem a testét a fal túlsó oldalán. Virágszálam na­gyi. Túl sok pénzt adok a boncmester­nek, meg egy tiszta hálóinget. Nagyon szépen le fogom mosni. Ezt mondja a férfi, és zsebre teszi a pénzt. Kitámolygok a forróságba.

Évekig aludtunk az apám véres ágyán, az a helyzet. Az nem megy ki, az öreg vér, kifakul, de ki nem megy, maximum megfordí­tod a matracot. Aztán kido­bod, lomtalanításkor. Gyakorlatilag bármit ki lehet dobni, az egyetlen mentsé­ged, hogy egyszer majd a tiedet is kidobják. Hordott egy arany focilabdát a nya­kában, azt nem vette le sen­ki, vagyis hát, gondolom, le­vették a hullaházban, meg­mosták, és most is hordja valaki. A pecsétgyűrűje megvan. És a másik, a jubileumi vagy milyen arany, még a nagyapám kapta, Kádár Jánostól, köszönetképpen, mert megalapította neki a Kommunista Pártot. Nemzeti színű címer van a pecsét helyén, köré írták, hogy Kommunisták Magyaror­szági Pártja – 1918. Nem szoktam felvenni. Nem hordok gyűrűt. Nem va­gyok kommunista. Majd a fiamra ha­gyom, akkorra már nyilván kóser lesz hordani, jófejségből, vagy egyéb okokból.

Énekli az apám, hogy az apukája milyen híres bohóc volt, úgy intézem el, hogy mégse róla szóljon, hogy nem sírok, hanem egyenesen úgy teszek, mintha vicces volna, rettenetesen mulatságos. Ettől énekli még szomorúbb­ra. Mint a nagyapám a Deres már a ha­tárt. Mindenkinek van nótája, nekem még nincs, pedig szokták mondani, hogy elhúzzák majd.

Részlet az azonos című, a Kalligram kiadó gondozásában megjelenő regényből.