Nem vörösbarna, hanem fehérbarna

Nem „vörösbarna”, hanem „fehérbarna”

Novák Attila kitűnő májusi cikkének néhány kitételét vitatnom kell.

Lovas István nem „vörösbarna”, ő „fehérbarna”. A Rajniss-hasonlat a vörösbarnasághoz amúgy sem vágna. Magyarországon anno dacumal voltak vörösbarnák, pontosabban vöröszöldek, akiket a szociális kérdések megoldat­lansága vitt a szélsőjobb valamelyik áramlatához, elsősorban a nyilasokhoz. Ám az Imrédy-mozgalom, melynek Rajniss egyik fő tollnoka volt, nem igen bírt „vörös” árnyalattal: egyértelműen az „úri” középosztály mozgalma volt.

Oroszországtól és Romániától eltérően Magyarországon amúgy sincs számotte­vő „vörösbarnaság”. Thürmeréket – Isten látja lelkem – nem szeretem, de az anti­szemitizmus nem igen dívik közöttük.

Bizonyos, hogy a zsidóság megtáma­dásával a nácik az európai kultúra zsi­dó-keresztény gyökereit kívánták kitép­ni. A Holocaust egyediségét mégsem pontosan itt látom. Bizonyos, hogy más­kor is adtak már utasítást bizonyos nép­csoportok kiirtására, és ezek – többé-kevésbé – meg is valósultak. De csak a zsidóság esetében indokolták ezt két különösen antikrisztusi érvvel: azzal, hogy a zsidóság gyengébb, illetve nem „harcos” nép, a népek közötti béke megvalósítására törekszik. Ha majdnem mindegy is egy ártatlan ember számára, hogy miért gyilkolják meg, az a két „in­dok” olyan pártatlanul ocsmány, hogy nincs párja a civilizált népek történeté­ben. Normális ember ösztönösen hajlik a gyengébbek védelmére és tudatosan rokonszenvezik a békebarátokkal. Ezért kell az antifasizmusnak gondolkodá­sunk középpontjában maradnia akkor is, hogy ha mint sok nemes eszmével, ezzel is sokszor visszaéltek.

Szalai Pál