Nem vagy-vagy. Is-is

Amennyire rokonszenves Szalai Mik­lós mértéktartó álláspontja egyfelől az egyetemes metanarratívák hívei, másfelől a minden standardot elvető fundamentalista posztmodern között, olyannyira nem érthetünk egyet a val­lással szemben táplált fundamentalis­ta attitűdjeivel. Ortodoxia és funda­mentalizmus természetesen nem fel­cserélhető fogalmak, mint ahogy ezt Szalai Miklós cikke sugallja (noha ter­mészetesen minden szellemi irányzat értelmezhető szélsőséges módon is.) A szerző úgy véli, hogy mindenki, aki szerint „egy meghatározott vallási kö­zösség szent könyvei a Teremtő örök, változhatatlan, tévedhetetlen kinyilat­koztatásait tartalmazzák”, automati­kusan türelmetlen, kirekesztő, s a másként gondolkodókkal szemben az erőszakot is megengedhetőnek tartja. Logikai bakugrása eredményeképpen mindenfajta tételes vallásban való hi­tet a fundamentalizmussal azonosít. Erre utal a zsidó vallásnak „egy üldö­zött, elnyomott csoport fanatizmusa­ként” való aposztrofálása is. (A szerző ugyan ortodoxiáról beszél, de össze­mossa azt az elmúlt kétezer év zsidó­ságával, amit ortodoxnak nevezni anakronizmus.)

A Mózes által rendelt halálbünteté­sekről szóló soraiból arra lehet kö­vetkeztetni, hogy Szalai Miklós nincs tisztában a posztbiblikus zsidó ha­gyomány, a Talmudban és a később kodifikált rabbinikus döntések je­lentőségével, melyek az elmúlt majd kétezer év zsidó közösségi mentali­tását meghatározták. Ezekben pél­dául az írott Tan könyörtelen impe­ratívuszait a halálbüntetésről, az élet szentsége védelmében, gyakor­latilag hatályon kívül helyezik. A hagyomány úgy tartja, hogy Isten az írott tannal egyidejűleg adta át Mó­zesnek a szóbeli tant, amely a rabbi­nikus hagyományban ölt testet. Az ekképp „megszelídített” Tanításban hívő zsidók talán már könnyebben hihettek a Teremtő jóságában is, a kettő között nem volt olyan éles el­lentmondás. Ily módon tarthatatlan­ná válik az az implicit módon megfo­galmazott súlyosan sértő állítás, mely szerint Jigal Amir, az izraeli mi­niszterelnök gyilkosa valójában min­den, a tételes hit szerint vallásos zsi­dó egyenes ági leszármazottja. (Nem kevésbé sértő az utalás egy bizo­nyos „neofundamentalista keresz­tény szektára” sem.)

Az agresszív és intoleráns funda­mentalizmussal, a Jigal Amir morálját vallókkal szemben valóban nem sok értelme van engedményeket tenni. Szalai Miklós azonban a dialóguson kívül rekesztendők körét hallatlanul szélesre tágítja és szinte minden val­lásos embert ide sorol. A vallással szembeni türelmetlenségét jól pél­dázza azon szemrehányása, amely a hagyományt tisztelő nem vallásos zsi­dóknak kijut. Akit a péntek esti gyer­tyagyújtásra nem az isteni parancs motivál, az képmutató – állítja. Helye­sebben tennék, ha elhagynák ezt a szokást? Kinek lenne jó ez? Szalai Miklós írása jellegzetesen aufklérista gondolatmenetet követ: ami a ráció tiszta logikájával nem igazolható, azt szőröstül-bőröstül el kell vetni. A ha­gyomány ebbe a felfogásba nemigen fér bele. A vallás még kevésbé. Min­dennél árulkodóbb írásának legutolsó bekezdése, amely szerint a szekulari­zált zsidó értelmiségnek nem kell le­néznie, kirekesztenie a „vallási fanati­kusokat”. A vallásosság egyéb kategóráiról szó sem esik.

Ha a szekularizált zsidó értelmiség igyekszik közösséggé formálni magát, ahogy azt Szalai Miklós kívánja, ebből a zsidóság egésze is csak nyerhet – feltéve, hogy közösségi tudatának sarkköve nem a vallásellenesség, amely a fundamentalizmusra céloz, de a vallásra üt.