Nem úgy, nem azt, nem akkor

2007. július 26. Döbbenten tapasztalom, hogy mihelyt politikai színezetű ideológia kifejtéséről van szó, ennek terjesztője annyi szakmai torzítást, képtelenséget és hazugságot tehet közzé, amennyit csak akar – az érintett szakma tagjai ezeket még véletlenül sem korrigálják.

Mintha a szakértelmiségiek nem ismernék a különbséget a vita és a tárgyszerű helyreigazítás között. S mintha megtehetnék, hogy figyelmen kívül hagyják: az ország egyik fele (főként a jobboldali sajtóból) rendszeresen hamis, szakmai szempontból tűrhetetlen állításokat olvas, anélkül, hogy ezek hitelességét alternatív tekintélyek egy pillanatig is megingatnák. Nem méltatlan vitával; a tények szakszerű korrekciójával. Ha valaki mégis reagál, akkor valószínűleg publicista, aki a saját közönségéhez beszél; ha mégis szakértő, akkor is a cikkek ideológiai állításával vitatkozik, és nem a tényállításait helyesbíti. Magyarán: ott akar meggyőző lenni, ahol ez lehetetlen, ahol viszont lehetséges (az érvkészlet hamisságának bizonyítása terén), ott semmit sem tesz. Más szóval: nem dolgozik szakmája értékeinek érvényesítéséért, s szentesíti a tudások blokkszerű, zárvány jellegű elkülönülését.

Nemrég Bayer Zsolt cikkének olvastán vártam volna a történészi helyreigazítások özönét. (Húsz esztendő, és más semmi – Magyar Nemzet, jún.16). Ilyenek azonban nem érkeztek. Publicistaként a helyreigazítás a megjelenés helyén nem az én dolgom, de a figyelemfelkeltés igen, ezért most közzé teszem, mit találtam helyreigazítandónak.

A szerző II. Lajos egyik alkincstartója (ő tévesen kincstárnoknak nevezi), Fortunatus (Szerencsés) Imre személyét használja fel – mi egyébre, mint a “nemzetrontó zsidó” figurájának megjelenítésére, örök jelenlétének megerősítésére. Írásának lényege: Meghalt, elment Mátyás király, de jött a török veszély, és jött a zsidó pénzember, Fortunatus, akit a marxisták elhallgattak. Holott ő 1520-ban II. Lajos kincstárnokaként csak rá jellemző ármányokkal döntötte romba a kincstárat, s bár a király a tömeg nyomására becsukatta, később kiengedte, s az általa javasolt, rossz pénz is maradt. Kölcsönt Fortunatus eztán nem adott, s az ily módon tönkre tett országra Mohácsnál emiatt jött rá a vész. Hősünk ma reformer pénzügyminiszter lenne, és egyáltalán: a mai baloldal szellemi elődjének tekinthető – ilyenek ezek a zsidóutód pénzemberek, tiszta Mohács.

Nézzük sorban:

“Elment Mátyás – jött a török és jött a zsidó pénzember”

– 1. Még nem ment el Mátyás, amikor jött egy zsidó pénzember: Ernuszt János, aki Mátyás pénzügyi reformjának egyik fő embereként felvirágoztatta az ország pénzügyeit. A pénzügyek romba döntése tehát már nem lehet zsidó specifikum.

2. Elment Mátyás, és jött II. Ulászló, aminek nagy jelentősége lesz jó néhány, tipikus pénzügyi folyamatban (ld. később).

3. Elment Mátyás, és jött Dózsa valamint Werbőczy, és annak ellenére, hogy egyik sem volt zsidó, tevékenységüknek szintén lesz szerepe a felkészülés gyengeségében (ld. a jobbágyok jogfosztása és problematikus felfegyverzése).

“Fortunatus II. Lajos kincstárnokaként, 1520-ban 104 százalékos kamatra adott kölcsön, és rátette a kezét a pozsonyi harmincados vámra“.

1. II. Lajos kincstárnoka 1520-ban (és még két alkalommal, hosszabb ideig) Várdai Péter, nem zsidó származású pénzügyi szakember volt. Fortunatus a helyetteseként dolgozott.

2. Az évi 104 százalékos kamatot az országgyűlés szavazta meg.

3. Fortunatus nem “rátette a kezét” a vámra, hanem fizetségként megkapta azt. Ez bevett szokás volt abban a korban, nem zsidó specifikum: az államépítőnek ítélt munkát birtokkal, ranggal, adószedői lehetőséggel jutalmazták. Itt kell visszatérnünk egy pillanatra az előző király idejéhez: A rév- és vámhelyek jövedelme mindig a kincstár egyik legfőbb forrása volt. Ulászló idején azonban egyre áttekinthetetlenebbé vált a határok, megyék és királyi városok vámhelyeinek hálózata. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a (biztosan nem tiszta zsidó, sokkal inkább vegyes származású) földesurak ahol tudtak, önkényesen vámot szedtek, a legkisebb gázlóknál is, melyekre – lehet mondani – rátették a kezüket. Az 1510-es években a vámhelyeknek csaknem egyharmada törvénytelenül felállított, a kincstárat kikerülő és a földesurak zsebét gyarapító pénzbehajtó intézmény volt! Továbbá: ugyanebben az időben a bárók (bandérium-tartási kötelezettségükre hivatkozva) maguk szedték az adót a saját területükön, minek folytán a század elején a megyék addigi adójának csupán az egynegyede folyt be a kincstárba, a (nem zsidó) bárók pedig szépen gazdagodtak.

“Fortunatus rávette a királyt, hogy veressen rossz pénzt“.

1. A pénzrontást valóban Fortunatus javasolta, ám a király és a tanács illesztette be a módszert a reformok közé (“nova moneta”). Ez nem az első pénzrontás volt abban a korban, és mint ötlet, szintén nem zsidó specifikum. Lévén ez a pénzügyek terén is a kísérletezések kora, a pénzrontás hatásmechanizmusát kevésbé ismerhették (a pénzügyben a metallizmus szóval jelölik a korszakot). Ezt megelőzően a zsidónak legkevésbé sem mondható Zsigmond kísérletezett azzal (1430), hogy az aprópénz rontásával próbáljon nagyobb bevételt szerezni a kincstárnak. Lajosnál a nova moneta kezdetben jelentős növekedést hozott, mert 1:1 arányban váltottak, s csak három év múltán jelentkeztek az akció hátrányai.

2. Itt is nehéz elfelejteni, hogy Várdai volt a kincstartó, s a nagyobb ügyekben nem egyedül az ötletadó Fortunatus döntött.

3. 1520-ban a törökök pontosan másfél hónappal a rontott pénz kibocsátása előtt támadták meg Nándorfehérvárt, amely hat nappal a pénzkibocsátás után esett el, végül Móré Mihály (nem zsidó, nem pénzember) átszökött viceispán árulása miatt.

“Az emberek tönkrementek a rossz pénztől, és megrohanták a budai zsidó kereskedők házait. Egyben követelték az “ördögi” Fortunatus bezárását, amit a király vonakodva ugyan, de meg is tett.“

1. “Az emberek” (t.i. a budai polgárok) az 1525-ös fegyveres országgyűlés után nem “a budai zsidó kereskedők” házát támadták meg, hanem az éppen kiszabadult (!) Fortunatusét, valamint Szalkai László (nem zsidó) esztergomi érsekét és György (nem zsidó) brandenburgi őrgrófét. A zavargások ezúttal általában a pénzemberek ellen irányultak, s az antiszemitizmus csak a megszokott szín volt.

2. Fortunatus bezárását nem ők, hanem a köznemesek követelték, s nem ott, hanem az országgyűlésben. Nem igaz tehát, hogy Fortunatust a népharag juttatta fogságba.

“Fortunatus hamarosan kiszabadult. A rossz pénz maradt, viszont Lajosnak fegyverre, az ország védelmére több kölcsönt nem adott.”

1. A rossz pénz nem maradt: 1525. szept. 1-jén a király beszüntette a veretését.

2. Lehet, hogy Fortunatus nem adott kölcsönt, de adott más: pl. a Fugger ház. Ők viszont svábok voltak, és nem zsidók. Ami pedig magát az eladósodást illeti (ettől kezdve a Fuggerektől, mert Fortunatus meghalt!), annak súlyát összevetni sem érdemes azokkal az okokkal, melyek a mohácsi csatavesztéshez elvezettek.

Szakmán kívüliként ennyit tudtam a helyére igazítani Bayer tendenciózus torzításai közül, melyekhez hasonlókat egy országos napilap közönsége rendszeresen olvas. El tudom képzelni, mi mindent fűzhetne még hozzá a szakértelmiség, s mi lenne itt, ha szakkérdésekben nem az erre kevésbé hivatott publicisták hadakoznának, erejükön felül. Hogy mi lenne? Civilizált ország. Amelyből természetesen nem tűnne el sem az antiszemitizmus, sem egyetlen, torz ideológia. De az igen, hogy megkérdőjelezetlen értelmiségi tekintélyként, alkalomadtán népvezérként állhassanak ki tömegek elé a minden mondatukban okkal támadható ideológusok. S hogy a biztos sémákra vágyó, nem kis létszámú híveknek egy árva bogarat se tegyenek a fülébe azok, akiknek ez lenne a dolguk.

Lévai Júlia

(Forrás: Népszava)