Nem párduc vagy gödölye

Dialógus két – összesen két – módon jöhet létre. Vagy hozzám szól valaki, vagy én szólok valakihez. A mono­lóg azonban monológ marad, akkor is, ha a jelenlé­temben folytatják, és akkor is, ha száz évvel ezelőtt írták le. Szalai Miklós – sok tekintetben jogos indulatú – írásához ezért voltaképpen csak hozzászólni tudok: tartalmi ellenveté­seim kényszerűen monológot fognak alkotni.

Szalai írásának bevezető része leszögezi a dialógus lehe­tetlenségét a fundamentalistákkal, miután – jogosan – úgy definiálta a fundamentalizmust, mint ami elvet mindennemű dialógust. Természetesen én is úgy gondolom, hogy a régé­szekre követ hajigáló ortodoxok a rohamrendőrség hatáskö­rébe tartoznak, ebben nincs vita köztünk. Én a Szombat-ban megjelent interjúmban lényegében azzal a problémával fog­lalkoztam, hogy a diaszpóra zsidóságának kétezer éven át természetesen eszébe nem jutott volna követ vetni külvilá­gának szombatszegőire. A válságot az a merőben új helyzet okozza, hogy a vallásos zsidóság gettóinak vagy stetljeinek „idegen” külvilágát Izraelben a világi zsidóság alkotja. Erre a problémára a vallásos közösségeknek nincs haláchikus vála­sza, mert a halácha ilyen helyzetről egyszerűen nem tud. Itt persze magam is tanácstalan vagyok: dialógusjavaslatom an­nak a képtelen helyzetnek az áthidalására irányult, amelyben a halácha „mozgatásának” (tehát életre keltésének, a merő­ben új helyzet új értelmezésének) összes kulcsa az ortodo­xok kezében van, miközben – úgy tűnik – az ehhez szüksé­ges élő szellemi erő viszont inkább a vallástalan zsidóság ke­zében van. E szakadék esetleges áthidalásának azonban fel­tétele, hogy a világiak szellemi ereje ne pusztán világi, ha­nem szellemi erő is legyen. Megítélésem szerint ehhez a fel­világosult józan ész nem elegendő, nem utolsósorban azért nem, mert nincs kellőképpen tisztában saját – rejtett – elő­feltevéseivel, sem ezeknek az előfeltevéseknek a hittől való függőségével. Annak a kérdésnek a taglalása, hogy a „szere­tet” parancsa ugyanabban a Bibliában található, mint a kánaánita „hét nép” kiirtásáé, meghaladja egy rövid hozzászólás kereteit. Csak utalni szeretnék rá, hogy ez mint probléma nem a bibliai történet és szöveg felvilágosodás előttiségének a problémája, hanem a monoteizmusé. Vagyis annak a több ezer éves feloldhatatlan feszültségnek az egyik megnyilvánu­lása, hogy az élet és történelem minden ellentmondásossá­gát egyetlen Istennel kell valahogyan összefüggésbe hozni. Ha a vallásosokkal szót akarok érteni, akkor a pluralizmussal szembeni toleráns álláspontom nem sugallhat – kimondatla­nul is – politeizmust. Márpedig a modem pluralista és multi­kulturális világkép, bár szemérmesen tényleg csak annyit mond, hogy azért ne verjük be egymás fejét, mert egyikünk sem lehet biztos a maga igazságában, valójában azt a meggyőződését hallgatja el, hogy sok isten esetében nem dönthető el, melyiknél az igazság. Személyes véleményem szerint ez egy lehetséges és legitim álláspont, de a zsidóság­hoz való viszonya feltétlenül tisztázásra szorul, mert anélkül egyszerűen gondolattalanság, amelynek semmiféle joga nincs gondolattalanságot vetni az ortodoxia szemére.

Szalai fölveti, hogy a vallási tolerancia erősödése egyene­sen arányos a vallás történelmi „gyengülésével”. Ez sajnos igaz, és igen rossz bizonyítványt állít ki felmérhetetlen számú emberről de semmit nem mond a vallásról. Ennek az állítás­nak a logikája nagyjából azt az utat követi, mintha a diktatú­rák és egyéb önkényuralmak jogfacsarásaival szemben a jog gyengítését kínálná valaki gyógyírként, ráadásul a jogászra mint embertípusra hárítaná a felelősséget. Ha a vallásosság­tól távolodó, egyre világibb életű társadalmak szignifikánsan toleránsabbak volnának, el lehetne gondolkodni ezen a dol­gon. Ezt azonban semmilyen tapasztalat nem támasztja alá: az intolerancia és az erőszak mindenféle emberi társadalom­nak a lehetőségei közé tartozik, akár vallásos, akár vallásta­lan, ahogyan a vele szembeni fellépés is a lehetőségek közé tartozik, akár vallásos ez a fellépés, akár vallástalan. Abban maradéktalanul egyetértek Szálaival, hogy a modem világot – belülről – sújtó csapásoknak a „vallásosság” nem ellensze­re, csak véleményem szerint ennek nem a széles körű és nem „túlspecializált” tudás vagy az újra a centrumba kerülő „humán műveltség” a megoldása. Az önmagában vett kultú­ra megközelítőleg annyit tud tenni a saját pusztulása ellen, mint Münchhausen báró a mocsárba fulladás ellen.

Nagyon súlyos – és mindig sokak által elkövetett – mód­szertani hibája Szalai írásának a „mit hasonlítok össze mi­vel?” problémája. Az egyik oldalon megjelenik mondjuk Spi­noza, Voltaire, Marx, Sartre, míg a másikon Zevulun Hammer és Naftali Krausz stb. A tudományos bibliakritika csúcsai a vallásos Mid néni érzéseivel lesznek összevetve. Ez méltány­talan.

Egészen röviden összefoglalva: amióta egyfelől a bibliai hit embere, másfelől a görög tudomány embere megjelent a világban, hit és tudás harcai, megbékélései, ideiglenes szövetségkötései, majd újabb harcai mozgatják ezt a világot. Ha a hit egyszer csak egyedüli győztesként maradna a po­rondon, lehet, hogy a lélek világítana, de nem volna mit megvilágítania. A szó legszorosabb értelmében világtalan volna. Ha a tudás volna az egyedüli győztes, a világot kizá­rólag szervetlen és szerves dolgok laknák. A bibliai ígéret azonban nem azt mondja, hogy párduc és gödölye történelmi összezártságának feloldása valamelyikük eltűnése lesz.