„Nem lehet valaki egyidejűleg jó keresztény és antiszemita”

– Gondolatok egy konferencia ürügyén -*

A keresztény-zsidó párbeszéd egyes morális és pszichológiai vonatkozásairól szeretnék szólni mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, az együttélés mindennapjai szem- pontjából. A krisztusi legmagasabb rendű morális követelményekről, amelyek részben ószövetségi eredetűek.

“Szeresd felebarátodat, mint tenmagad.” “Dobd vissza kenyérrel, ki megdob téged kővel.” “…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez a krisztusi morális mérce az átlagember számára súlyos konfliktus forrásává válhat, hiszen e tanítások betartása a mindennapok során igen magas morális követelmény. Az egoszisztole, az önmérséklés, az önkorlátozás akár szenvedés árán is – a mindennapok vonatkozásában ez csupán egy szűkebb embercsoport, egy viszonylag ritka embertípus gyakorlata. A többé-kevésbé visszahúzódó, befelé forduló, jól nevelt, “túlszocializált” embertípusé. Nap mint nap szembesülni egy magas morális mércével – az emberi átlagösztönök és törekvések szintjén, a túlnyomó többség számára ez súlyos frusztrációs helyzet, ha hívőről van szó.

A konfliktus feloldására, a frusztráció megszüntetésére irányuló mechanizmus minden bizonnyal többféle. Közülük az egyik a távolítás és az izolálás pszichológiai módszere. Egyénileg, és minden bizonnyal tömegesen, társadalomlélektanilag is. E módszerek lényégé: valahol léteznek, valahol ott vannak azok a morális követelmények, azonban csak áttételesen érvényesülnek, nem kell őket közvetlenül figyelembe venni. A hétköznapi élettel kapcsolatos jelentősegük, hatásuk nem csekély mértékben redukált. Triviálisan fogalmazva: a zsidó nem olyan ember, akinél ezeket a követelményeket tekintetbe kell venni. Nem felebarát, más. Rá ezek a követelmények nem vonatkoznak, helyesebben fogalmazva: vele kapcsolatban nem kötelezőek. A hangsúly a „másságon” van. Zsidó helyett mondhatnánk bárki mást is, esetenként bármely kisebbség tagjait.

A konfliktus másik feloldása a gyónás és a feloldozás. Szerepüket az Egyház bizonyára igen korán felismerte. A keresztény ember nem marad magara vélt vagy valós bűneivel, bűntudatával. Továbbá közvetlen feloldást nyerhet. Helyzete bizony nem egyszer irigylésre méltónak tűnik.

A másik oldalon: Folytonosan frusztrációt szenved a zsidóságnak az elvárása, hogy a keresztény társadalom a krisztusi szellemnek megfelelően éljen, vagy legalábbis jobban közelítsen hozzá, semmint azt a megelőző történelmi tapasztalat mutatja. Ez is kollektív, emellett folytonos, három-négy generációnként igen súlyos konzekvenciákkal is együtt járó frusztráció.

Egyidejűleg a zsidóság – minden bizonnyal többnyire kényszerből – nagy többségében gyakorolni kénytelen az említett krisztusi tanításokat. Mindenekelőtt a megbocsátást. Amíg tehát a keresztény társadalom nagyobb része konfliktus nélkül nem tud ezeknek megfelelni, a zsidó társadalom nagyobb része kénytelen eszerint élni. Ez utóbbi kényszer is súlyos feszültség forrása kell legyen, különösen súlyos atrocitások idején és azokat követően. (Ezeknek eddig felülmúlhatatlan csúcsa éppen a holocaust volt.) A kibúvókat ez a kényszer is megköveteli, különben a belső konfliktusok miatt testi és lelki betegséghez vezethet és vezet.

A két oldal közeledésének az “eredendő”, teológiai jellegű nézetkülönbségeken túl az említett tényezők is akadályai. A személyes érintettség további súlyosbító tényező.

Úgy vélem, a teoretikusnak, a teológusnak igen nagy szerepe lehet a feszültségek oldásában. A II. Vatikáni Zsinat határozatait végre minden hívő tudomására kell hozni, hírét el kell juttatni a legkisebb közösségekhez is. Mindenek előtt az istengyilkosság kollektív bűnössége alóli felmentésre, a zsidósággal megkötött isteni szövetség felbonthatatlanságára, a keresztény-zsidó hit, morál és kultúra közös eredetének és összefonódásának az elismerésére utalok, aminek az az összefoglaló következtetése, hogy nem lehet valaki egyidejűleg jó keresztény és antiszemita.

Nincs kisebb szerepe azonban a pszichológusnak sem. Breuning professzor rávilágított arra, mekkora erőfeszítést és morális emelkedettséget Követel a kibékülés mindkét oldaltól. Mennyi lélektani lépcsőfok fáradságos megtételét igényli. Elfogadni a kinyújtott kezet, kibékülni, megbocsátani anélkül, hogy azt a halottak elárulásának tekintenénk – ez nem egyszerű lélektani teljesítmény Megérteni ennek a gátlásnak az összetevőit, türelemmel kivárni oldódását anélkül, hogy újabb harag és sértődés keletkezne és az egész ismét élőről kezdődne – ez sem lebecsülendő.

Még ijesztőbbnek tűnik számomra az előttünk álló munka, amit az amúgy sem egyszerű múlt mellett négy évtized további félreértései és félrehallásai, új keletű vádaskodásai is megterhelnek itt, Kelet-Európábán. Vajon végére érünk-e valaha is?

dr. Várnai György

*1991. júliusában, a Konrad Adenauer alapítvány és a B’nai B’rith háromnapos konferenciát szervezett Budapesten, zsidóság és kereszténység témakörében.