Nem lehet, nem kell, nem szabad!

A Szombat 1993. áprilisi Számában (3. old.) Jehuda Elkana izraeli professzor Felejteni kell című cikkében azt írja: az izraeli társadalomban meglévő kegyetlenség és gyűlölködés részben annak a következménye, hogy a zsidók túl gyakran és nem megfelelő módon emlékeznek a Holocaustra. Áttételesen lehetségesnek tartja, hogy ez az emlékezés, félelem akadálya az arabokkal való békekötésnek. Az alábbi cikk szerzője ezekkel az állításokkal vitatkozik. Miután a téma mindennapjainkat befolyásolja, várjuk a további véleményeket.

Tapasztalatom szerint az izraeli zsidó társadalom nem gyűlölködő és nem kegyetlen, bár van gyűlölködés és kegyetlenség, ám ez nem több, mint amit a körülmények sajnos magyaráznak. Sőt. Kevesebb. De tegyük fel, hogy tévedek. Akkor vajon felejthető-e mindaz, ami történt, amire még soha példa nem volt, hogy egy ordas eszme nevében kiirtották az akkor élő zsidóság negyven százalékát. Nem háborúban, nem haragból, de tervszerűen, hideg számítással. El lehet-e felejteni a személyes veszteség traumáját? Szülő, gyermek, testvér halálát? És a néniket, bácsikat, akik egyszer csak -számunkra érthetetlen módon – nem voltak? És nem kérdezősködhettünk. Gyermekek voltunk, tapintatosak. Nem téptünk fel sebeket Később, csak évekkel később kapott hangot a fájdalom, vált emlékké a történés. És akkor megtudtuk, elbeszélték a fiaiknak. S én is az enyémnek, ő majd az övének. Az idők végezetéig.

Ki a merénylő?

A szerző a Holocaustból eredő „Angst”-ról beszél (félelem). Azt állítja, hogy az izraeli társadalmat átitatja egyfajta félelemérzés, tudniillik, hogy az még egyszer megtörténhet velünk, ha nem vagyunk szüntelenül gyanakvóak, éberek. Beszéljünk tehát arról, hogy a zsidóságban meglévő kétségkívüli bizalmatlanságot vajon tényleg a Holocaust, és csak, vagy főleg az okozza-e? Beszéljünk arról, hogy a jelen valósága nem ad-e erre bőséges, és más magyarázatot nem kívánó okot?

Izrael Állam születésétől nem a palesztin jogokkal szemben kívánta önmagát megvalósítani ezt vállalt kötelezettségei is tiltották -, hanem a palesztin jogok mellett. Ám ki támadt rá születése pillanatában, sőt, már előtte is? Ki volt az, aki sokáig elutasított minden ésszerű megoldást? Mert nem palesztin államot akartak, hanem zsidókat ölni. És hullottak a palesztinok, és reményüket vesztették, és ők lettek a gyilkosok balekjai. És nem Izraeléi! Kik azok, akik fanatizálják a szerencsétleneket, akik késsel a kezükben kiküldik őket Izrael utcáira, gyilkolni, és nagy eséllyel meghalni is? Kik azok, akiknek nemcsak a zsidó, de a palesztin vér sem drága? Akik az állam után most az autonómia reménységét vetik éppen a rulett asztalra? Mert zsidókat gyilkolni remek üzlet. Mit gondolnak, miről mesélnek a svájci és más bankok kinyíló számlakönyvei? Nézzék meg az arab könyveket, folyóiratokat! A negatív főhős mindig zsidó, megrontja a kiskorú arab lánykákat, kifosztja a gyanútlan, jóhiszemű fellahot, kémkedik, lop, mint valaha az amerikai imperialista Uncle Sam a keleti blokk „szépirodalmában”. Tudják Önök, milyen célalakra lőnek az arab katonák a lőgyakorlatokon? Kitalálták, igen!

És még valami. Gondolják, hogy az arab önkényurak, akik fosztogatják népüket jogaikban és vagyonukban, oly nagy örömmel ismertetnék meg alattvalóikat egy működő demokrácia látványával? Hát ezért kell a gyűlölet, a gyilkolás. Itt kérem, a palesztin csak sakkfigura. Paraszt. Halászni a zavarosban lehet a legkönnyebben.

A biztonság garanciája

Van esély rá, hogy az arab országokat a sok kudarc, a belső problémák jobb belátásra téríti. De ez ma csak erős késztetésre történhet, és ma remélem, holnap már nem csak addig tart, amíg nincs más lehetőségük. Ez, és ma nem a Holocaust indokolja a bizalmatlanságot. Ezért és csak ezért kell a Golán, a biztonsági fenntartások, mindaz, amit ma Izrael merevségének szoktak magyarázni. De az ország népe nem véletlenül adott esélyt egy olyan kormánynak, mely kész az ésszerű engedményekre. Ám Izrael nem köthet olyan békét, mely kiszolgáltatja az arab jóindulatnak, általában nem köthet olyan békét, melynek garanciája nem Izrael önmaga. És ez az Angst másik oka.

Ma az ENSZ szószékéről büntetlenül lehet zsidó világ-összeesküvésről és más, normálisok számára képtelenségnek tűnő ostobaságokról fecsegni. Nem is gyér tapssal jutalmazva. A Biztonsági Tanács összeül és elítél, felszólít, kötelez. Mindig Izraelt. Hallottak-e már olyat hogy tekintélyes nemzetközi fórum elítélt rasszistának minősített volna valamely arab megnyilatkozást? Vagy nem is volt ilyen nyilatkozat, mi a véleményük? Hol, mikor, kik ítélték el az arab terrort? Szövetségesei cserbenhagyták Izraelt, ki kellett vonulnia Libanonból, ahonnan némi nyugalom fejében éppen kimenni készült. Hány százezer halott nem zsidó, arab az ára ennek a cserbenhagyásnak? Ma Libanon névleges önállósággal bíró megszállt ország, és megszállói nem zsidók. Ki emeli fel szavát?

Emlékeznek még az Öböl-háborúra? Szaddám Huszein a legázolt Kuvaitért való akcióra Izrael elleni rakétatámadásokkal felelt. És a rakétákhoz, vegyi fegyverekhez, majdnem az atomfegyverhez, meg a többihez nem a maga tudományából jutott. Németek, franciák, belgák stb., Izraellel baráti viszonyban álló államok cégei szállították neki.

Éppen a „baráti” államok ne tudnák, hogy nem egyenlő a mérce? Hogy Izrael le tudja győzni az arab államokat, egyszer, kétszer, akárhányszor, de nem tudja, még ha akarná sem, létükben fenyegetni őket? Míg Izrael egyetlen veresége a végső pusztulást jelentené? Ki akadályozná meg a gyilkolást? Nem tenné senki, még ha akarná sem, nem lenne rá képes. De hát akarná-e? Ha az, amit a fentiekben írtam, nem győzné meg Önöket, tekintsenek a vérző Boszniára! Nézzék a kurdokat! Ja, ott nem egy maroknyi zsidó, de komoly államok, Irán, Törökország, Irak az ellenfél. Nem mulasztjuk el időnként részvétünkről biztosítani őket. Hogy önálló állam? Ugyan, hiszen csak tizenöt millióan, alig több mint négyszer annyian vannak, mint a palesztinok!

Így hát, gondolom, aligha vitás, hogy kemény és távolról sem csak a múltban gyökerező oka van az izraeli félelemnek, bizalmatlanságnak.

Soáh soha, senkivel!

A soáh azonban olyan tanulság, mely hozzásegíti Izrael népét bizonyos, sok vérrel és fájdalommal megszerzett ismeret megőrzéséhez. Például, hogy ne csak bizalmatlanság jellemezze, de az önmagában való hit is. Mert nemcsak arról van szó, hogy másban nem bízik, de arról is, hogy megtanulta, önmagában viszont joggal megbízhat. Úgy vélem, ez nagyban segítette Izraelt abban, hogy ne csak fennmaradjon, de viszonylag sikeres is legyen, Isten segítségével. Izrael irigyeit és tisztelőit szerencsére nem csak fegyvereivel szerezte! Így hát felejteni nem lehet, nem kell, nem szabad! Maradjon a soáh tengely, mérce, melyhez önmagunkat és másokat is mérünk.

Ha szükséges is az emlékezés, nem mindegy azonban, hogyan emlékezünk. És itt nincs vitám a professzorral. Mert valóban, ha azt a következtetést sugalljuk, hogy a nem-zsidók tették ezt velünk, de legalábbis némán és részvétlenül tűrték, akkor ennek valóban a minden gój iránti gyűlölet a logikus következménye, melytől óvja Isten Izraelt!

Mindjárt más a helyzet, ha a soáht annak tekintjük, ami: nem zsidó, de emberi tragédiának, melynek megismétlődésére ma még van lehetőség, de melynek nem szabad megismétlődni soha. Nem velünk, senkivel! Hogy a Holocaust tanulsága nem zsidó, de emberi tanulság. Mondottam: egyforma a mérce. Nekünk is mérni kell vele, de másoknak is. És akkor ebből az a tanulság, hogy ha valahol diszkriminálnak, ott a helyünk, mert minket sújtanak megint. Ahol embert jogoktól megfosztanak, mi leszünk rövidebbek a jogban megint. Minden élet szentség, mert minden élet a mi életünk. A soáh legnagyobb tanulsága, hogy mindez nem a soáh, hanem Isten szövetségének tanulsága, és mi vaknak bizonyultunk a szörnytettek nélkül felismerni azt.

Hát így, és ezért, emlékezni kell. Most és mindörökké: ZECHOR!