Nem könyörgünk, nem bizonykodunk

AZ ORSZÁG TÁRSADALMA száz sebből vérzik, gon­dok sokasága gyötri, mégis: a közéletben, a sajtóban, a televízióban az úgynevezett zsidókérdés kap mind gyakrabban hangot a valóban létező és égető bajok he­lyett. Nem a zsidóság akarja ezt. A magyar zsidók be­érnék azzal, ha törvénytisztelő, dolgos állampolgárok­ként élhetnék a maguk életét, munkálkodva családjuk és az ország javára. Nem kívánnak vezércikkek, kom­mentárok és viták tárgyává lenni, de szeretnék, ha minden vita és kommentár nélkül is természetesnek fo­gadná el a társadalom, hogy zsidók, mégis (helyénvaló itt az ellentétes kötőszó?), mondom, mégis korlátozás nélkül részt kívánnak vállalni az ország előtt álló feladatokból.

Úgy látszik azonban, a társadalom egy része, a ma­gyar értelmiség némely képviselője nem tartja mind­ezt természetesnek. Ha nem vállalnánk a gondok ránk jutó részét, az lenne a baj, ha meg vállaljuk, azt vetik szemünkre. Vagy a „zsidó önzést”, elzárkózást, netán a „zsidó kozmopolitizmust” kárhoztatják, vagy pedig azért szólnak ránk, mert „idegenként” a nemzet ügyei­be ártjuk magunkat. Netán mert állítólag csak amúgy racionális módon, hűvös gyakorlatiassággal szólunk a nemzet gondjairól és nem érezzük át – úgymond – a magyar lélek fájdalmait.

Amíg csak gyalázkodó krétafeliratokat láttunk, amíg a festékszórókból primitív ákombákomok kerültek a fa­lakra, csak legyintettünk. Nehezteltünk, amikor – az országgyűlési választások előtt – gyanúsan megsoka­sodtak ezek a firkálmányok, és mintha az ismeretlen kezek vonásai sem lettek volna már annyira kezdetle­gesek. Fölháborodtunk, midőn vitatható vélemény gya­nánt tűntek föl a sajtóban olyan nézetek, olyan rágal­mak, amilyenek 1944 óta nem mertek a színre lépni. Ám aminek újabban és legújabban vagyunk kénytele­nek tanúi lenni, az már nem egyszerűen fölháborító, hanem megdöbbentő, sőt elképesztő.

Félanalfabétáktól, a csordamentalitásban megrekedt szurkolóktól a gyalázkodások nem lepnek meg és nem is ütnek szíven. Huligán elemek szórványos erőszakos­ságai miatt sem vernénk félre a harangokat. De mit szólhatunk, ha a csőcseléknek úriemberek, tanult dok­torok és literátorok szállítják a szellemi muníciót? Med­dig kell beérnünk az olyan magyarázatokkal, hogy X „nem úgy értette”, Y „magánemberként mondta”? Meg­nyugodhatunk-e az „elhatároló nyilatkozatokban”, ha újra és újra szükségessé válnak, éspedig ugyanolyan „malőrök” miatt, ugyanazoknak a tollforgatóknak (és szemforgatóknak) a nagyon is egyértelmű politikai két­értelműségei miatt?

Most azonban már ott tartunk, hogy kétértelműség nélkül vádolnak bennünket, elvitatják lojalitásunkat, sőt képességünket is az együttérzésre. Ott tartunk, hogy alig burkoltan jelentik ki a legnagyobb ellenzéki párt­ról, mely egymillió szavazatot kapott, hogy zsidó párt és a zsidóság hatalomvágyához szolgál emelvényül. Ott tartunk, hogy a legnagyobb kormánypárthoz „közel ál­ló” folyóirat jónak látja közölni a „judeokrácia” veszé­lyét és vádját hangoztató cikket, amikor még el sem ültek az előző számban közölt vádaskodás keltette fölháborodás hullámai.

Amennyire örvendetes, hogy akadnak – és nem is egyesével, de tízével-húszával – jóérzésű értelmiségiek, akik nyilvánosan szembefordulnak a kárhozatos véle­ményekkel, annyira elszomorító és aggasztó (nem a zsi­dóság, hanem a magyar nemzet szempontjából), hogy a kormánypártok alig-alig vagy sehogyan sem szólalnak meg ezekben az ügyekben.

Megmondom egyenesen: botrányosnak tartom, hogy sem pártja, sem felelős kormánytényezők nem utasítot­ták nyilvánosan rendre Csurka Istvánt a Vasárnapi Új­ságban elhangzó kijelentései miatt, de a Hitel szerkesz­tőit sem, noha a lap egymást követő két számában köz­felháborodásra okot adó szövegeket jelentetett meg. Botrányosnak tartom, hogy a trianoni emlékmű-alapít­vány irredenta eszmeiségét felvállaló Raffay Ernő ál­lamtitkárt nem menesztették. S a sort még folytathat­nánk …

Mindezek szorosan összefüggenek, és itt már régen nem csak a magyar zsidóságról van szó, hanem – iga­za van Hanák Péternek – arról, hogy netán a letűnt jobboldali konzervativizmus restaurálásáról szőnek áb­rándokat egyesek. Tom Lantos, az amerikai törvényho­zás magyar-zsidó származású tagja, aki nemegyszer be­bizonyította már a magyar óhaza iránti elkötelezettsé­gét, joggal mutatott rá: „… az új Magyarország egy­szerűen nem tűrheti a gyűlölködés, a bigottság újrajelentkezését”, ami pedig a zsidóságot illeti, „tudomásul kell venni, hogy Magyarországnak különleges felelős­sége van, mivel a múltban, a harmincas években, 1945 előtt gyalázatos események fordultak elő”.

A magyar társadalom egy része (nagy része?), és je­lenlegi politikai vezető ereje – úgy tűnik – ezt a különleges felelősséget nem látja, nem kívánja elismerni. „Az önismeretre való készség hiánya, a századunk tör­ténetét illető önkritikus vélemények heves elutasítása, nemzetellenességként való megbélyegzése” – bizony ez aggasztó.

Nem az a kérdés itt, hogyan viselkedik a hazai zsidó­ság, hány tagját „delegálja” az írótársadalomba, a tör­ténettudományba vagy valamelyik szimfonikus zene­karba, avagy hogy csak józan elmével vagy pedig mé­lyen érző szívvel teszi-e magáévá a magyar nemzet gondjait, fájdalmait. Akik az eddigi sajtóvita során óvást emeltek Csoóri Sándor misztikus nemzetfogalom­ra, a nemzettudat ködös és emocionális felfogására épü­lő kirekesztőleges gondolatai miatt, azok már elég ér­vet soroltak és elég nevet említettek annak szemlélte­tésére, hogy a magyar zsidóság szellemi kiválóságai mind a mai napig Magyarország és a magyar kultúra felvirágzásán munkálkodtak, sőt e téren gyakran pótol­hatatlannak bizonyultak.

Semmi okunk (és semmi kedvünk) hát teljesítmé­nyeink elismeréséért, a magyar kultúrába való befoga­dásunkért könyörögni, erre méltó voltunkat bizonygat­ni. Van azonban valami, amit külön szeretnék hang­súlyozni:

Elfogadhatatlan dolog azt firtatni, hogy mennyire asszimilált a magyar zsidóság vagy egy-egy képviselője Megalázó azt bizonygatni, hogy mi, magyar vagy ma­gyarországi zsidók összességünkben és egyenként meny­nyire vagyunk (már) magyarok és mennyire (még) zsi­dók. Ha a demokrácia alapján áll, a nem zsidó többség­nek egyenjogú állampolgárokként kell elfogadnia akár azokat a zsidókat is, akik elsősorban zsidókként kíván­ják meghatározni magukat és akik – uram bocsá’ netán valamiféle disszimilációra törekszenek. Más szó­val: akik egy közösség számára – igenis – zsidó kul­túrát akarnak kifejleszteni itt. A politikai nemzet dol­gaiba való beleszólás joga, az állampolgári jogok összes­sége mindenkit megillet, aki e hazában él, s a kisebb­ségi lét nem lehet kizáró ok.

Tökéletesen egyetértek Kertész Imrével keserűségé­ben és felháborodásában, ha nem is tudom követni az írót, a művészt individualizmusa számomra végletesnek tűnő ösvényén. Úgy érzem – és ezt a magyar kultúrá­hoz, nyelvhez, irodalomhoz való minden szoros kötődé­sem tudatában mondom –, hogy létezhet, sőt létezik és kell egy zsidó közösség ebben az országban, a társadal­mon belül, és e közösséghez valamiképpen odatartozni nem jelent elfordulást a magyar társadalom egészétől, a politikai nemzettől. Még kevésbé jelent szembefordu­lást vele. Ezért nem értek egyet Mihályi Gábor Csoórival polemizáló cikkének azzal a gondolatával, hogy „csak a családi krónika, a családi magántörténelem szempontjából lehet összetartó szerepe annak, hogy a felmenők közül ki milyen felekezetnek volt tagja, ki ki­vel házasodott, ki mikor és honnan érkezett”.

Nem, egy közösség léte és fennmaradása szempontjá­ból ezeknek is jelentőségük van. De nem kizárólagos a jelentőségük semmilyen értelemben, sem a közösség kritériumaként, sem az egyén értékének mércéje gya­nánt.

Egy nép, egy társadalom sokféleképpen tagolódik, sokféle közösségből épül fel. Kívánatosnak tartom, hogy a magyar zsidóság is valamiképp közösséget alkosson. E közösségek közt nem állhatnak, nem is léteznek és nem építhetők falak. Egymásba átjárható közösségek­nek kell lenniük, amelyek nem kizárják, hanem kiegé­szítik és gazdagítják egymást. „Mi az, ami a megtörtént asszimiláció ellenére is fenntartja a zsidósághoz való kötődés tudatát?” – teszi fel a kérdést az asszimiláns álláspontot képviselő Mihályi Gábor, de választ nem ád. Nos, hadd ne vizsgáljam itt a zsidóság mint közös­ség fennmaradásának okát, hadd mondjak csak annyit: semmi szükség rá, hogy akár zsidó, akár nem zsidó részről bárki is e kötődés, e közösség megszűntét szor­galmazza.

Jogunk van itt zsidóként élni.

Gadó György