Nem csak egy könyvről van szó

(Béri-Lichtner János: Együttélés.

A zsidóság szerepe Magyarország legújabbkori történetében, 1790-1918. Budapest, 1995, Argumentum Kiadó, 409 oldal, 520 forint)

Ez a könyv fontos könyv, különösen a mi évtizedünk hazai politikai viszonyai között az. Fontos, noha sok újjal nem gyarapítja a tudományt – nem is akarja (mindamellett számos új megállapítást tartalmaz). Nem történelmi monográfia, hanem esszé, sőt részben vitairat, mely e műfajban talán szokatlanul sok ada­tot közöl, de hogy hatékonyabban szán­hasson szembe történelmi-politikai elő­ítéletekkel, nem mondhat le róluk.

A szerző Bázelben és Jeruzsálemben élő magyar-zsidó történész. Könyve a szakirodalom eredményeinek jó szinté­zise, de ennél több is egyben: a ma­gyar-zsidó és a magyar történelmi önis­meretet formáló, tisztázó, erősítő mun­ka. Pontosabban: az lehetne, ha…

Ha legalább a kiadó felismerte volna ezt a jelentőségét, ha kellő publicitást kapott volna, ha a hazai zsidó nyilvá­nosság felfigyelne rá, ha a szakmai köz­vélemény formálói annak tudatában méltatnák, hogy egy történelmi munká­nak más funkciói is lehetnek, mint a részlettények tömegének a gyarapítása.

A könyveknek megvan a maguk sor­sa, ebben az esetben viszont inkább egy könyv balszerencséjéről beszélhe­tünk, ami – remélhetőleg – nem válik a végzetévé. Mert nem történelmi hely­zet, nem szükségszerűség okozza, ha­nem csak hanyagság és értetlenség.

Gazdasági vagy történelmi szerep?

Közhely ma már, hogy a magyaror­szági zsidóság kimagasló szerepet, sőt ennél is jelentősebb, nélkülözhetetlen szerepet töltött be a 19. században a modem polgári Magyarország létrejöttében. Az is közhely, milyen arányú volt részvétele a magyar polgári kultúra kialakításában. Béri-Lichtner könyve azonban bebizonyítja: a zsidóság nem csupán a fejlődés bizonyos részterüle­tein működött közre, hanem magyar nemzeti történelmet csinált. Rámutat: a magyar zsidók nemcsak a gazdaságot modernizálták, hanem sok tekintetben a magyar műveltséget, a magyar jogot, a magyar munkásmozgalmat is, és dön­tően hatottak a soknyelvű ország és Bu­dapest elmagyarosítására, a magyar de­mográfiára.

Béri-Lichtner csak elfogadott igazsá­gokat akar kimondani, de egyben a tel­jes igazságot fogalmazza meg és teszi sokoldalúan szemléletessé. Könyve nem gazdaságtörténet, amint a magyar zsidóság történelmi műve sem szorít­ható a gazdaság kategóriáiba, hanem a nemzeti, magyar történelem egy nagy fejezete.

Nem szerencsés a kötet címe, ame­lyet a kiadó adott a szerző szándékait nem követve, hanem félreértve. Nem csupán együttélésről van szó (persze a fajvédőkkel szemben már az együttélés elismertetése is eredmény), hanem ar­ról, hogy a magyarországi zsidóság a magyar nemzet szerves részévé vált, és egy világtörténelmileg fontos periódus­ban egyúttal a magyar nemzetet és tör­ténelmét alakító tényező volt.

„Eltitkolt történelem” és a jobboldal vesszőparipái

Béri-Lichtner a magyar-zsidó történel­mi szintézist a történettudomány szilárd eredményeinek szintézisében bemutató esszéje egyben vitairat. Mert a nagykö­zönség sok mindenről nem tudott, amit a történészek tudtak, és amit mind az 1945 előtti jobboldali rezsimek, mind a későbbi pártállami rendszer igyekezett a nemzet történelmi tudatán kívül rekeszteni.

Különösen azonban a jobb- és szél­sőjobboldali szemlélet ellen kívánt a szerző fellépni. Hiszen a rendszerváltás óta meggyőződhetett: a jobboldal (és a mai antiszemitizmus) még mindig azt a muníciót pufogtatja, amit Szekfű Gyu­la Három nemzedéke, Prohászka Ot­tokár retorikája, Szabó Dezső és Né­meth László munkássága szállított ne­ki századunk első felében. Könyvét ellen-Szekfűnek, ellen-Prohászkának, ellen-Csurkának szánta, és már csak azért is ki kellett térnie a magyar zsidó­ságnak a magyar műveltségben játszott modernizáló szerepére, mivel az emlí­tett mestergondolkodók kedvelt vesszőparipája (volt) a magyar zsidóság „kulturális kártékonysága”, „nemzetide­gen” volta. Márpedig Magyarországon a jobboldal kenyere 1918 óta mindenek­előtt az antiszemitizmus.

Újszerű szemlélet, új fogalmak

Noha Béri-Lichtner nem kívánt új kutatási eredményekkel szolgálni, könyve mégis több tekintetben újat hozott. Elsősorban szemléletével: ma­gyar zsidó szempontból elemez és mutat be magyar történelmet. Újszerű az a megállapítása is (és ez hiányzik a magyar történelmi tudatból), hogy a zsidók teremtették meg a Világos utá­ni felemelkedés és a kettős Monarchia megszületésének belső feltételeit, to­vábbá, hogy már ezt megelőzőleg a re­formkor nagy felpezsdülésének lénye­ges anyagi feltétele volt a zsidók által megvalósított kereskedelmi forrada­lom és a magyar mezőgazdaság ezáltal indukált forradalma. Magát e kettős gazdasági forradalom fogalmát is Béri-Lichtner vezeti be.

Nem dönget nyitott ajtókat akkor sem, amikor a 19. század utolsó har­madának állítólagos nagy galíciai zsi­dó bevándorlásával kapcsolatban el­terjedt vélekedéseket cáfolja. Újdon­ságot hoz a történelmi köznemesség­től a dzsentrin át a keresztény úri ál­lamosztályhoz vezető út részletes elemzésével, valamint a magyar iroda­lom és műveltség fejlődéséhez való közvetett és közvetlen zsidó hozzájá­rulás részletezésével.

Balszerencsék sorozata vagy több?

Béri-Lichtner könyve bizonyára nem hibátlan mű, és az elmondottakkal nem is mértéktelen feldicsérése volt a célom, hanem csak érzékeltetni kíván­tam: a szakmai és a szélesebb közvéle­mény figyelmét megérdemelte volna. Tudtommal azonban eddig jószerint csak Szita Szabolcs méltatta alapo­sabb figyelemre és bírálatra, Schweitzer Gábor (az ÉS-ben) nemigen tudott érdemeket felfedezni benne, a zsidó folyóiratok pedig jobbára nem találták (még?) említésre méltónak.

Ezt a méltatlan fogadtatást csak rész­ben magyarázza meg a könyv publicitá­sának teljes hiánya. Megjelentekor a ki­adó nem tartott sajtóbemutatót, és egyetlen hirdetés sem propagálta a mű­vet. Amelyből egyébként nem kapott egy olyan – a zsidó kultúra alkotásainak népszerűsítésével foglalkozó – bolt, mint Raj Tamásnéé, a zsidó tárgyú könyvek egyik legismertebb lelőhelyén pedig, a Láng Tékában hiába kérdez­tem a könyvről az eladót, nem tudott róla.

Ami a kiadót illeti, nem válik dicsére­tére az a legalább ötven többé-kevésbé súlyosan értelemzavaró sajtó- és törde­lési hiba, ami a könyvet rontja. Amikor a szerző a könyv piacra hozatala után látta ezeket és hibajegyzéket küldött a kiadónak, az nem sokszorosította és nem küldte szét a kötetek után a bol­tokba. Az alaposabb kiadói és nyomdai előkészítéshez pedig meglett volna az idő, hiszen az Argumentum közel két évig dolgozott a kéziraton. (Mellesleg: a szerző szándéka ellenére egy fontos függelékkel is megrövidítve azt.)

Remélem, a szerző mindezek ellen­ére sem veszíti el kedvét, és a magyar olvasók elé bocsátja majd könyve má­sodik részét is, mely 1990-ig tárgyalja a fejleményeket.