Nem akarunk többé áldozatok lenni!

Az utóbbi időben több európai országban, jobbára az idegengyűlölet következményeként, zsidóellenes atrocitásokra került sor.

Amint a sajtó, tévé, rádió tudtul adta, Rómában is hasonló jelenségeknek lehettünk szemtanúi. Az „afrikai negyedben”, vagyis Róma külvárosában, majd a város szívében, a régi zsidó gettóban különféle firkálmányok csúfították el az utcákat, tereket, házak falait. Egy neofasiszta, magát politikai mozgalomnak nevezett szervezet vállalta a szerzőséget. Az eset nagy felháborodást keltett, s nem csak a Tiberis partján elterülő zsidó negyedben.

A zsidóellenes közhangulat Rómában ugyanis már rég a múlté. Az olasz fasizmus a többi között abban is különbözött a hitleri nemzeti szocializmustól, hogy nem öltött antiszemita jelleget. Mussolini csupán német nyomásra hozott néhány zsidóellenes törvényt, ám az olaszok nem vették túl komolyan ezeket az intézkedéseket. S csak Mussolini hatalmának megdöntése után, miután a Wehrmacht elfoglalta az örök várost, került sor zsidóüldözésre. De az olasz hatóságok amennyire lehetett még ekkor is elszabotálták a rendeletek végrehajtását. Nyolcezer zsidó kapott menedéket a katolikus kolostorokban, s szép számmal rejtegette őket az olasz lakosság.

Egyébként az olasz antiszemitizmus se rasszista jellegű, se vallásilag megalapozott nem volt. Egy olasz zsidó és egy olasz legfeljebb abban különbözik egymástól, hogy más-más vallásúak. A római idegenvezetők hangsúlyozni szokták, hogy az örök városban élő zsidók a város legrégibb közössége.

A pápáknak az egyház kétezer éves története során gyakran változott, ingadozott a „héberekhez” fűződő viszonya. De mindig akadt köztük, aki rokonszenvezett a zsidókkal. XIII. Leó pápasága, vagyis 1878 óta a hivatalos irányvonal nem hagy semmilyen kétséget: elveti az antiszemitizmust, s ez különösen megmutatkozott a Dreyfus-perben. A későbbi pápák hangsúlyozták toleranciájukat a zsidósággal szemben ,Egy keresztény nem lehet antiszemita hangzik a hivatalos álláspont -, hiszen szellemünket tekintve mi mind szemiták vagyunk. ”

II. János Pál 1985-ben meglátogatta a Tíberis-parton fekvő római zsinagógát, és a rabbikkal együtt istentiszteletet tartott. Ez volt az első jele annak, hogy a kétezer éves szembenállás után olvadni kezdett közöttük a jég. Ettől kezdve nemcsak hogy száműzték a városból az antiszemitizmust, hanem vallási téren még közeledtek is egymáshoz. Figyelembe véve, hogy egy teljességében katolikus nemzetről van szó, ennek a változásnak igen nagy jelentősége van.

Az „afrikai negyedben” bekövetkezett esetet követően általános tiltakozás hulláma söpört végig Rómán. A tiltakozás egyértelmű, szenvedélyes, fenntartás nélküli volt. Róma bizonyságot tett arról, amint ezt a sajtó, rádió, tévé sietve tudtul adta, hogy semmi köze a zsidóellenes kirohanásokhoz. Az Osservatore Romano, a Vatikán lapja katolikus szolidaritásáról biztosította a zsidókat. Ruini, a püspöki kar elnöke kijelentette, Isten és ember egyaránt sajnálatosnak tartja ezeket a kilengéseket.

A következő éjszaka újabb fejleményre került sor. Az óvárosban a zsidó üzleteket Dávid-csillagokkal firkálták teli. Ezt már nem hagyták válasz nélkül a gettóbeli zsidó fiatalok. Évszázadok óta élnek itt római zsidók a zegzugos, történelmet lehelő, a turisták által megcsodált romantikus utcácskákban, közel a Tiberis-szigethez. Itt született az a jelszó, amely testet öltött ezekben a napokban: „Nem akarunk többé áldozatok lenni!”

A következő napokban a zsidó ifjúság mintegy százan kitört a gettóból, hogy megrohamozza a római skinheadek főhadiszállását.

Egyes vitatott szemtanúk szerint a zsidó fiatalok nehézfegyverekkel voltak felszerelve, német tudósítók vasdorongokat emlegettek. A lapok szerint szétzúzták a náci szervezet központját, megsebesítették a neonácikat, felborították az ott parkoló kocsikat.

Noha ezek a módszerek megkérdőjelezhetők, mégis rokonszenvre találtak a közvéleményben. Igaz, a konzervatív Corriera della Sera óvott attól, hogy az erőszakra erőszakkal válaszoljanak. A rómaiak azonban általában tudomásul vették, hogy a zsidó közösség kellő öntudattal rendelkezik. Mindez például Németországban elképzelhetetlen volna.

A német tudósítók aggodalma azonban túlzott, szó sincs az erőszak eszkalációjáról. A német újságok jobbára tendenciózusak, egy antiszemita kilengésből szenzációt próbálnak kovácsolni. Az igazság az, hogy kicsiny csoportok provokációiról van szó, s ezek az olasz nemzetnél nem találnak visszhangra. Olaszországban az antiszemitizmusnak nincs talaja.

A német újságírók azt is megírták, hogy az óvárosi gettó bejáratánál újabban rendőrök őrködnek. Ezzel azt a látszatot akarják kelteni, hogy itt is valami hasonló történik, mint Németországban, s itt is kigyúlhatnak a gyűlölt idegenek házai. Az igazság az, hogy a rendőrautók már évek óta itt strázsálnak. A palesztin terroristáknak a római zsinagógában elkövetett bombamerénylete bírta rá az illetékeseket a legrégibb közösség védelmezősére.

Sokat idézik mostanság a L’Espresso körkérdését, amelyből kiderül, hogy az olasz lakosság körében rejtett antiszemitizmus bujkál. Az igazság ezzel szemben az, hogy a megkérdezett 1064 olasz lakosnak 10 százaléka jelentette ki, hogy neki nem rokonszenvesek a zsidók. Tudjuk, hogy készülnek ezek a körkérdések. De ki tagadja, hogy egy zsidó és katolikus római között bizonyos különbség áll fenn?

Allgemeine Jüdische Wochenzeitung 1992. szeptember 19.

Kroó László fordítása