“Nekem szülőhazám…” – Magyar zsidó festők a Budapest Galériában (Wagner István)

„Nekem szülőhazám…”

Magyar zsidó festők a Budapest Galériában

Az idei zsidó nyári fesztivál alatt (2000. augusztus 27.-szeptem­ber 3.) először rendeztek képzőművészeti kiállítást zsidó származású ma­gyar mesterek remekműveiből a Buda­pest Galéria reprezentatív termében. Ez­zel évente megismétlődő hagyományt kí­ván teremteni a Budapesti Zsidó Hitköz­ség Idegenforgalmi és Kulturális Központ­ja. A csoportos tárlat érdekességét csak fokozza, hogy hazai magángyűjtemények­ből kerültek a Klotild-palota falaira, tehát így együtt csak itt és most voltak látható­ak ezek a szemet-lelket gyönyörködtető alkotások. A tulajdonosok jó szívvel köl­csönözték kincseiket a bemutatóra, a szakmai hozzáértés mellett bizalmi fel­adatot is jelentő szervezést Haas János, a jó nevű galériás vállalta magára, míg a tárlatrendezés, valamint a kísérő kataló­gus összeállítása Várnai Vera művészettörténész munkáját dicsérte.

A tárlaton szereplő művésztrió nem­csak kor- és sorstársnak tekinthető, ha­nem egyéni életútjuk ellenére hasonló stílusoknak hódoltak, és naprakészen tudtak felzárkózni az öreg kontinens leg­frissebb avantgárd törekvéseihez. Sőt a korabeli külföldi kollégák és kritikusok írásbeli nyilatkozatai alapján elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy egyenrangú fél­ként fogadták el őket az európai műke­reskedelmi életben, mint akik friss forma­ritmust és koloritot hoztak.

Kádár Béla például Scheiber Hugó­val együtt utazott Bécsbe már 1920-ban, ahol Kassák révén állíthatták ki ké­peiket Max Hevesi galériájában, majd Herwarth Walden innen hívta őket a Der Sturm híres berlini műhelyébe, egyéni tárlatokra. Miközben Kádár ame­rikai szerepléseivel aratott sikereket a húszas évek végén, Scheibernek bécsi és budapesti élményei alapján a cirkusz, a revü csillogása hozott szerencsét Ró­mában is. A hitleri hatalomátvétel után Kádár azt a kétes dicsőséget is megérte, hogy az úgynevezett „elfajzott művé­szet” hírhedt müncheni seregszemléjén a katalógus címlapjára került egyik ké­pének reprodukciója. Schönberger Armand a századelőn Münchenben, majd Párizsban tanult, a húszas évek végén Nürnbergben vett részt csoportos tárla­ton, a harmincas évek elején Malmőben is egyéni kiállítása volt. A tehetségüket értő és érző műkereskedők már ekkori­ban bevezették őket az európai kulturá­lis élet vérkeringésébe. Csoda-e hát, ha az egész német nyelvterületen mindmá­ig rendszeresen szerepelnek a híres árverési házak aukcióin, megérdemelt si­kerrel?

Csupán a nyári szezonvég külföldi ren­dezvényei között tallózva említhetjük pél­dául a Ketterer Kunst hamburgi árverését – május derekán amelyen a „törzsven­dégnek” számító Kádár Béla 1930-as pasztelljét női aktokkal és drapériás figu­rákkal 3200 márkáért kínálták. Nagyjából ezzel egy időben a Wiener Kunst Auktionen bécsi licitálásán – a Kinsky-palotában – Scheiber Hugó gouache-technikával ké­szült poros országútja az azt szegélyező fasorral 20-25000 schillinges értéksáv­ban szerepelt. Köln óvárosában a másfél évszázada alapított Lempertz-aukciósház szezonzáró modemárverésén Kádár Béla két tétellel is jelen volt figurális gouache-kompozíciója 1600 márkáért lelt új tulaj­donosára, míg ülői-nőt ábrázoló tollrajza ennyiről startolva 2800 márkára ment fel.

Mindennek tudatában eléggé megdöb­bentő a kiállításon annak a levélnek a másolatát olvasni, amelyben Kádár Béla a budapesti izraelita hitközség elöljáróságá­hoz fordul segélyért: „…45 éves izr. vallású festőművész vagyok, a legsúlyosabb anyagi gondokkal küzdve, 4 gyermekes családdal s gyengélkedő feleségemmel, egy kegyetlen tél vég nélküli szenvedése­inek kitéve…” (Mindez bécsi, berlini sike­rei közepette, miközben Chagall és Kandinszkij, Kokoschka és Picasso szemé­lyes barátságába fogadta!) Ugyancsak a zsidó vallási közösség vezetőségéhez fo­lyamodott az első világégés idején Schönberger Armand ösztöndíjért: „…Anyagi körülményeim kényszerítenek ezen tisz­teletteljes kérelemre. Igazolásul bátor va­gyok szegénységi bizonyítványomat ide csatolni… Munkáimnak előállítása nagy költségekkel jár – melyeket nagyon nehe­zen, sokszor alig tudok előteremteni…” A befutott művésznek számító Scheiber Hugó 1933-as római tárlata után köszön­te meg az elnöknek a támogatást: „Mély hálámat kifejezve mondok köszönetét azért a segítségért, amellyel Rómába való utazásomat támogatni méltóztatott. Talán a lapokból méltóztatott informálódni, hogy milyen rendkívüli sikerem volt…”

A zsidóüldözés és a második világégés mindhárom, európai hírű és rangú ma­gyar mester karrierjét kettétörte. Kádár Béla 1944-ben gettóba került, de itt is to­vább festett, ha lehetett. Feleségét és két fiát elvesztette, egészségi, anyagi gondok gyötörték, aztán a művészi mellőzés lett osztályrésze. 1948-as utolsó itthoni kiállí­tásán a hazai táj, a magyar folklór ihlette piktúráját, de a művészetpolitika nem kedvezett ennek. Elfeledetten halt meg 1956-ban, családja csak a budapesti izra­elita hitközség pénzén tudta eltemettetni. Scheiber Hugó 1940-45 között csak a fő­városi zsidó múzeum két kiállításán sze­repelhetett, azután pedig az idős mester lelkesen csatlakozott az újjáépítéshez. 1948-ban még kiállítással köszöntötte a Fészek Klub, de a „fordulat éve” után már nem vették be a Magyar Képzőművészek Szövetségébe. 1950-ben hunyt el, hosszan tartó, súlyos betegségben. Csu­pán az évtizeddel fiatalabb és magasabb kort megért Schönberger Armandot kár­pótolta később némiképp az élet. Bár hatvanévesen megjárta a munkaszolgála­tot, leánya pedig a koncentrációs tábort, és Alkotás utcai műtermét is bombatalá­lat érte, 1945-től rendszeresen szerepelt csoportos tárlatokon. Azután az ötvenes években kénytelen volt visszavonulni a nyilvánosságtól, és csak 1958-ban került sor gyűjteményes tárlatára a Műcsarnok­ban. Bár a Magyar Nemzeti Galéria is megrendezte életmű-kiállítását 1970-ben, mégis szerény körülmények között távozott az élők sorából 1974-ben.

A magyar táj és a magyar falu jellegze­tes paraszti figurái mellett egyformán le­tették a voksukat – nem csak az úgyneve­zett „nagyvárosi életérzést” tudták hitele­sen tolmácsolni -, szülőhazájuk mégsem mindig viszonozta azonos érzelmekkel és intenzitással ezt a honfiúi vallomást Pedig Kádár Bélának a mostani, budapesti cso­portos tárlatra beválogatott képei közül a nagybányai iskola hatását is világosan mu­tatja a Piactér tarkabarka forgataga ép­púgy, mint a Falusi utca vagy a Magyar fa­lu fenséges nyugalma. Petőfi népdallá vált „népéletképeit” juttatják a néző eszébe az olyan, humorosan groteszk munkái, mint az Eladják a szürkét, vagy a Szamárháton, a Pásztorlány, és nem utolsósorban a sír­va vigadó Mulatozók. Scheiber Hugónál a békés falusi tájból váratlanul feltörő Tűz mintha a történelmi tragédiák prófétikus előrevetítése volna, a már-már mértanian szimmetrikus virágcsendélet akár kultikus jelkép is lehetne. Markáns önarcképei mellett Móricz Zsigmond frappáns, nagy bajuszú „ősmagyar”, busa feje szerepel abból a sorozatból, amelyhez eredetileg Karinthy és Bartók portréja is tartozott. Schönberger Armand leginkább a hétköz­napok szelíd szavú költőjének bizonyult, a külvárosi kisemberek sorsának piktor­krónikása volt egész hosszúra nyúlt pálya­futása során. Az utókor kései igazságszol­gáltatása, hogy manapság mindhármójuk képei sokmilliós árakon cserélnek gazdát, mint a magyar árverések sztárjai.

Wagner István