„Nehéz év lesz…”

„Nehéz év lesz…”

A BZSH (Budapesti Zsidó Hitközség) május 19-én tartott közgyűlésén a küldöttek szinte ellenszavazat nélkül fogadták el a 2004. évi zárszámadást és a 2005. évi költségvetést. Nehéz esztendőre kell számítani – jelezte Zoltai Gusztáv. Az elmúlt évi költségvetés tervszámait nagyjából si­került megtartani, a váratlan kiadásokat és hiányokat – ilyen volt a biztonsági szolgálat fenntartása, a Kozma utcai te­mető új parcellájának megnyitása, a szociális otthon kihasználatlansága mi­att csökkentett állami normatíva, vagy a Joint által a népkonyhától megvont öt­százezer dolláros támogatás – ugyan­csak előre nem látható, sikeres ingatlanértékesítések kompenzálták.

Megszületett a körzetek új, pontrend­szeren alapuló támogatása, amely vár­hatóan országos szinten, a taghitközsé­gek között eredményez majd heves vitá­kat. A pontok kiszámításánál ugyanis nemcsak a körzet (vagy taghitközség) ingatlanjainak értékét veszik figyelem­be, hanem azt is, milyen gyakorisággal tartanak istentiszteletet, és van-e rabbi­juk. Ez utóbbi feltétel több vidéki város számára elérhetetlennek tűnik, bár Fröhlich Róbert azt állította, ha hívják őket, bárhova elmennek. Kálmán Kálmán (Dohány utcai körzet) szerint a BZSH vezetőségében máris eluralkodtak a kör­zetek érdekérvényesítési törekvései. A helyzet rövid időn belüli megváltoztatá­sára nincs sok remény, noha az előzetes igényeket állítólag figyelembe vették a pontrendszer kidolgozásánál.

A „rendkívül feszített és folyamatos egyeztetést igénylő” költségvetés sem Pesten, sem vidéken nem teszi lehetővé idén az állagmegóvó munkálatok elvég­zését, viszont meghatározott pályázati összeg megszerzésére kötelezi a körze­teket – amennyiben ez nem sikerül, mondta Zoltai, a vezetés alkalmatlan. A taghitközségek bevételét tehát – az igen szerény egyszázalékos adófelajánlások és a kiegészítő állami támogatás mellett – a pályázati pénzek jelentenék, ám a kaposvári Róna László állítása alapján a legtöbb vidéki hitközségnek még inter­net-hozzáférése sincs.

Többször elhangzott: a BZSH és a Mazsihisz szétválása nem eredményez pluszkiadásokat – ennek ellenére 2005-ben mindenre kevesebb pénz jut. Leg­kevesebb, amint Fröhlich Róbert pana­szolta, a hitéleti kiadásokra. Heisler András Mazsihisz-elnök, aki beszámo­lójában szót ejtett az újonnan alakult já­noshalmi, váci és zalaegerszegi hitköz­ségekről, egy másik vidéki véleményt idézett, ami hibáktól hemzsegőnek ne­vezte ugyan az új rendszert, mégis előrelépésként értékelte.

A UJS (Zsidó Fiatalok Magyarorszá­gi Egyesülete) képviselője nehezmé­nyezte, hogy a számukra juttatott támo­gatás összege hétszázezerrel kevesebb a tavalyinál. Zoltai válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy a megszorítások ellenére éppen a hitközségen kívüli szervezetek részére fenntartott pályáza­ti alapokat hagyták érintetlenül, az ifjú­ság ellenben semmivel nem segíti a Mazsihiszt, ráadásul templomba sem járnak. Számos hozzászóló szerint üres zsebbel nem kellene osztogatni, de leg­alábbis érdemes volna elszámolási kö­telezettséget bevezetni, többen viszont – köztük Heisler András, Engländer Ti­bor és Feldmájer Péter – éppen ezeknek a nem templomjáró tömegeknek a meg­szólítását szorgalmazták.

A Mazsihisz közgyűlését Schweitzer József országos főrabbi nyitotta meg, Scheiber Sándor halálának huszadik év­fordulója alkalmából elmondott emlék­beszédével. Előtte azonban kitért a Rumbach utcai zsinagóga körül zajló szeren­csétlen küzdelemre. Őt követően számos rabbi – pl. Polnauer Sándor vagy Schőner Alfréd – történeti adatokkal igyekezett bizonyítani, hogy a Rumbach-templom mindig is a Pesti Izraelita Hitközséghez, a kongresszusi zsidóság­hoz tartozott. Weisz Péter a debreceni, magát újabban „történelmi Status quo”- nak nevező hitközség elöljárója jogtalan névhasználattal vádolta az EMIH*-et, amit a debreceni hitközség alapító okira­tának bemutatásával kíván igazolni. A felszólalók egyöntetűen „a magyar ha­gyományoktól idegen” irányzatként nyi­latkoztak az EMIH-ről, ami „mindent ta­gad és megkérdőjelez”; Polnauer Sándor pedig a magyar zsidóság belügyeibe va­ló súlyos és visszautasítandó beavatko­zásnak minősítette, hogy Izrael askenáz főrabbija segítséget nyújtott az EMIH-nek, majd egyenesen azt mondta: „Elődeinkkel szembeni árulás volna ide­geneknek kiadni a templomot. ” Ugyan­akkor Polnauer volt az egyetlen, aki rea­gált a Chabad támasztotta kihívásra: ja­vasolta imakönyvek kiadását, említette a modem közösségszervezés, a felnőtt- és vezetőképzés szükségességét, a vallásos életforma vonzóbbá tételét, valamint azt, hogy a Rumbach utcai épületben hozzák létre a „vallásos zsidó kultúra házát”.

A Mazsihisz vezetősége eredetileg hármas funkciót szánt volna az épület­nek. Egyrészt zsinagógaként kívánják hasznosítani, másrészt – a Dohány utcai zsinagógához hasonlóan – kulturális események, főleg koncertek helyszínéül szánják. Az épület többi részében talál­ható irodahelyiségeket emberjogi, civil és zsidó szervezeteknek adnák ki. A közgyűlés végül csupán az első pontban értett egyet, továbbá abban, hogy a Mazsihisznek mindent meg kell tennie a Rumbach visszaszerzéséért és a felújí­táshoz szükséges források előteremtésé­ért. A templom rabbinikus kontroll nél­küli kulturális kihasználását Lőwy Ta­más találta aggályosnak, miután tanúja volt a Carmina Burana előadásának a miskolci ortodox zsinagógában. (A rabbiknak ez ügyben vétójoguk van.)

A Mazsihisz vezetőségének egy része nagy reményeket fűz a miniszterelnök­höz, aki állítólag ígéretet tett arra, utána­néz, miként kaphatná vissza a Mazsihisz a Rumbach-zsinagógát anélkül, hogy cserébe vissza kellene adnia a kanadai nagykövetség épületét. (Korábban ép­pen a Mazsihisz kérésére született meg a cserét lehetővé tévő törvényi rendelet.) Feldmájer Péter a cserébe való feltétel nélküli beleegyezést pártolta, mondván, „az utolsó utáni pillanatban vagyunk”. Gyurcsány Ferenc továbbá állítólag ki­látásba helyezte a felújítás költségeinek a 2006-os állami költségvetésből való nyolcvan százalékos finanszírozását, amely esetben a Mazsihiszre már csak kétszázmillió forint hárulna. A külföldi érdeklődők közül a svájciak a rekonst­rukció fejében a fél épületben Carl Lutz-emlékhelyet szeretnének kialakítani.

A kelet- és közép-európai államok holokauszt-túlélői feleakkora kárpótlást kapnak Németországtól, mint nyugati sorstársaik. A Mazsihisznek a túl­élőszervezetekkel együtt, évekkel ezelőtt eljuttatott diplomáciai jegyzéke mostanra hozta meg a várt eredményt: az Európai Unióhoz már csatlakozott országokban lakó túlélők az eddigi 135 euró helyett 175 eurós életjáradékot fognak kapni. Kevesebb eredménnyel kecsegtet az Aranyvonat ügye. Egri Oszkár, a hitközség jogásza beszámoló­jában hangsúlyozta, minden kárpótlás politikai szándék függvénye, így az Egyesült Államok készsége addig ter­jed, hogy a 250 millió dolláros követe­lésből 25 milliót ismerjen el jogosnak. Ennek, Braham professzor adatait ala­pul véve, huszonkét százalékát kapná Magyarország – az izraeli magyar túl­élők szervezete Magyarország javára lemondott a maga tíz százalékáról -, ám azt is öt év alatt, a Claims Conference közreműködésével. A pénzt a túl­élőszervezetek vezetőiből delegált ku­ratórium kezelné, és kizárólag holokauszt-túlélőkre lehetne fordítani. A ve­zetőség kérése az volt, hogy senki ne pereskedjen a nevetséges összegű egyé­ni kárpótlásért, hanem használják fel közösségi célokra, például a szegedi és a pesti szociális otthonok felújítására, a gyógyszerellátás és az otthoni ápolás fejlesztésére. Az egyik túlélőszervezet képviselője cáfolta, hogy ebbe előzete­sen beleegyeztek volna. Egri szerint azonban csak az aláírás után kezdték hangoztatni eltérő véleményüket.

cs.m.

* A Chabad Lubavics mozgalom által alapí­tott önálló egyház, amelynek neve „Egysé­ges Magyarországi Izraelita Hitközség (Status quo ante)”.