Négy Talmud-előadás

Emmanuel Lévinas 1905-ben született Litvániában. A Sorbonne-on és a Nanterre-i Egyetemen tanít filozófiát. Lévinas volt az első, aki a husserli fenomenológiát bevezette a francia gondolkodásba (Az intuíció elmélete Husserl fenomenológiájában, 1930). Ezen túlmenően foglalkozik nyelv és idő kapcsolatával, a lelkiismeret elemzésével és az embernek Istenhez való viszonyával. Nemcsak filozófus, hanem elkötelezett zsidó, aki már 1949-ben azt hangsúlyozta, hogy Izrael Állam megszületése felszólítás kell legyen a zsidók számára, hogy szellemileg is felébredjenek. Lévinas a szabadságot összeköti a hagyományos zsidó etikával, görögnek és zsidónak vallja magát. A II. világháború után egyre inkább a zsidó tanulmányoknak szenteli magát, a Talmudból bontja ki a saját jel- és jelentésfilozófiáját (Négy Talmud-előadás, 1968; az alábbi részlet is ebből való). A Szentírás tanulmányozása ihlette Lévinast az írásnak mint olyannak tanulmányozására, ezzel nagy hatással volt többek között Derridára (Noms propres, 1975), aki mesterének vallja.

RÉSZLET A „JOMA” TRAKTÁTUSBÓL:

MISNA (BABILONI TALMUD, JOMA TRAKTÁTUS 85B)

„Az ember Istennel szemben elkövetett bűneit az Engesztelés Napja eltörli. Az embertársával szemben elkövetett bűneit az Engesztelés Napja nem törli el mindaddig, amíg ki nem engesztelte a másikat.”

GEMARA (87 B)

Rabbi Joszéf bar Hábo ezzel érvel Rabbi Ibhu ellen: „(Hogyan is mond­hatnánk, hogy) az embernek az em­bertársával szemben elkövetett bű­neit nem törli el az Engesztelés Nap­ja”, holott írva van (I Sámuel 2.): „Ha egy ember vét egy másik ellen, Elohim békét teremt.” Mit jelent Elohim? Bírát. Ha ez így van – így olvasd a (vers) végét: „de ha Isten ellen vét. ki fog közbenjárni érte?” – Tehát így kell érteni: „ha az ember bűnt követ el a másik emberrel szemben és ki­engeszteli, Isten megbocsát. De ha a bűnt Isten ellen követik el, ki jár­hatna közben érte? Csak a bűnbánat és a jócselekedetek.”

A másikkal szemben

…Kezdjük néhány fogalom megvilá­gításával. Az Engesztelés Napján az Istennel szemben elkövetett bűnök bo­csánatot nyerhetnek. De ez nem mágia: nem arról van szó, hogy felvirrad Jom Kippur napja, és a bűnök megbocsáttat­nak. Az Engesztelés Napja természete­sen az év egy meghatározott napja; és a megbocsátáshoz – tehát a bűnös lélek megszabadulásához – szükség is van egy meghatározott napra, hiszen a bűn­bánathoz is szükség van egy meghatározott napra. Ahhoz, hogy naponta gya­korolhassuk a bűnbánatot, kell egy nap, melyet kifejezetten a bűnbánatnak szentelünk. Legalábbis ezt tanítja a zsi­dó bölcsesség. De az Engesztelés Napja önmagában még nem hozza el a meg­bocsátást, mert a megbocsátás nem vá­lasztható el a töredelemtől, bűnbánat­tól, önmegtartóztatástól és böjttől, sem a Jó iránti elkötelezettségtől. Ez a belső elkötelezettség imává is válhat, közössé­gi vagy rituális imává. Az elkötelezettség bensőségessége azonban nem marad puszta bensőség. Objektív formákat ölt, olyan objektív formákat, amilyen maga az áldozat volt a Szentély korában. Bel­sőnek és külsőnek ez a szoros összefüggése szintén a zsidó bölcsesség része. Amikor a Misna azt mondja, hogy az En­gesztelés Napja eltörli az ember Istennel szemben elkövetett bűneit, akkor azt ál­lítja, hogy a Jom Kippur megünneplése és az ünneplése által meghatározott, il­letve kifejezett lelkiállapot révén a meg bocsátás állapotába kerülünk. De ez a módszer csak az Örökkévalóval szembe­ni bűnökre érvényes.

Mérjük fel a horderejét annak, amit most megtudtunk. Isten ellen elkövetett bűneim bocsánatot nyernek, és még a jóindulatától sem függök! Isten bizonyos értelemben a pár excellence másik, a másik, mint más, az abszolút másik – és mégis egyedül tőlem függ, hogyan békülök meg ezzel az Istennel. A megbocsá­tás eszköze az én kezemben van. Ezzel szemben a felebarátom, a testvérem, az ember, aki végtelenül kevésbé más, mint az abszolút másik, bizonyos érte­lemben másabb, mint Isten: ahhoz, hogy elnyerjem bocsánatát Kippur napján, először ki kell engesztelnem. És ha nem hajlandó kiengesztelődni? Ha már ketten vagyunk, minden veszélyben van. A má­sik megteheti, hogy nem bocsát meg, és én örökre feloldozás nélkül maradok. Ez érdekes tanulságokat rejt magában az is­teni lényegét illetően.

Hogyan különböztethetők meg az Is­tennel szemben elkövetett bűnök az emberrel szemben elkövetett bűnöktől? Első ránézésre mi sem egyszerűbb: mindaz, ami anyagi vagy erkölcsi kárt okoz felebarátunknak, és minden szó­beli sértés, emberrel szemben elköve­tett bűn. A tilalmak és rituális paran­csok megszegése, a bálványimádás és a kétségbeesés pedig az Örökkévalóval szemben elkövetett bűnökhöz tartozik. Aki nem tartja a szombatot, megszegi az étkezési törvényeket, nem hisz a jó győzelmében vagy nem ismer el a pénz­nél vagy a művészetnél magasabb érté­ket, az Isten ellen vétkezik. Ezek hát azok a bűnök, amelyeket az Engesztelés napja eltöröl pusztán a töredelem és a bűnbánati rítusok révén. Magától érte­tődő, hogy a felebaráttal szemben elkö­vetett bűnök ipso facto Isten ellen elkö­vetett vétkek.

Itt megállhatnánk. Levonhatnánk azt a kissé elhamarkodott következtetést, hogy a zsidóság a társadalmi erkölcsöt a rítusok fölé helyezi. De meg is fordít­hatjuk a sorrendet. Az, hogy a rítus rendje ellen elkövetett bűnök alóli felol­dozás csak a bűnbánattól függ – vagyis kizárólag tőlünk -, talán új fényt vet a rí­tus jelentőségére. Hogy feloldozásunk nem függ senki mástól, ez egyrészt azt jelenti, hogy biztosak lehetünk dolgunk­ban. De ha a rítusok megszegését „Is­tennel szemben elkövetett bűnöknek” nevezzük, nem csökkentjük-e ezzel a betegség súlyát, a betegségét, amelyet attól kap meg a lélek, hogy megszegi a rítusokat? Lehet, hogy éppen azok a ba­jok a legsúlyosabbak, melyeket a lélek bensőjében kell orvosolni, mások segít­sége nélkül. Ami pedig a társadalmi bű­nöket illeti, lehet, hogy felebarátunk már megbékélt, a legnehezebb feladat mégis hátravan. Azzal, hogy vétkezünk Istennel szemben, nem tettük-e tönkre magát az erkölcsi lelkiismeretet is? Lehet, hogy a rítus elleni vétség, melyet más segítsége nélkül kívánok eltörölni, éppen olyan természetű, hogy igényt tart egész személyiségemre, a tesuvá, a megtérés művére, melyet senki más nem tehet meg helyettem.

Isten előtt állni ezek szerint annyi, mint önmagunkat teljes egészében mozgósítani. A rítusok megszegése – és mindaz, ami Isten elleni vétség a feleba­rátom elleni vétségben – alaposabb rombolást végez bennem, mint a másik­kal szemben elkövetett bűn, de ha ma­gát a bűnt vesszük, és eltekintünk a ke­gyetlenségtől, amit az ilyen vétek magá­ban foglal, ez van kegyetlenségem, go­noszságom és önelégültségem mélyén. Hogy egy baj önmagának önmaga általi helyrehozását igényli, ez méri a kár mélységét. Az az erőfeszítés, amelyet lelkiismeretünk tesz, hogy újból lelkiis­meret legyen, azaz a tesuvá, a megtérés egyszerre kapcsolat Istennel és egy tel­jesen belső történés.

Az istenfogalomnak ezek szerint nincs mélyebb interiorizációja, mint a Misnának az a kijelentése, hogy az Örökkévalóval szemben elkövetett bű­neimet az Engesztelés napja megbo­csátja. A legteljesebb elszigeteltségem­ben nyerem el a bocsánatot. Most már érijük, miért van szükség a Jom Kippurra ahhoz, hogy bocsánatot nyeljünk. Hogyan is kaphatna elég támogatást ön­magától az a lelkiismeret, mely legbelső magjában sérült meg, hogy elinduljon a saját bensősége és a magány felé veze­tő úton? A közösség objektív rendjéhez kell segítségért fordulnunk, hogy eljus­sunk a felszabadulás e bensőségességéhez. Az év egy meghatározott napja és a Kippur egész ünnepélyes szertar­tásrendje kell ahhoz, hogy a „sérült” lel­kiismeret eljuthasson bensőségességéhez, és visszahódíthassa integritását, melyet senki más nem hódíthat vissza helyette. Olyan munka ez, amely egyen­értékű az isteni megbocsátással. A közösségi és bensőséges e dialektikája nagyon fontos számunkra. A gemarában még egy olyan szélsőséges véle­ménnyel is találkozunk. Rabbi Júda Hánásziéval, amely szerint a Jom Kippurnak magának, tesuvá nélkül is megvan a hatalma ahhoz, hogy megtisztítsa a bűnös lelkeket. Ilyen fontos helye van a zsidó gondolkodásban a belső újjászü­letés e közösségi feltételének. E véle­mény talán átfogó útbaigazítást ad ar­ról, hogy mi a zsidó rítus értelme, és mi­lyen rituális vonatkozása van magának a társadalmi moralitásnak. A rítus közössé­gi eredetű, törvény és közösséghez szó­ló parancsolat, egyáltalán nem a lelkiis­mereten kívül van, hanem irányt szab ne­ki, lehetőséget teremt számára, hogy beléphessen önmagába. A rítus tartja éb­ren és épen, hogy ezáltal előkészítse megváltását. Vagy talán azt kellene gon­dolnunk, hogy a zsidó nép lelkiismereté­ben – e csodák csodájában – lakozó igazságérzet annak köszönhető, hogy a zsidók évszázadokon át böjtöltek Jom Kippurkor, tartották a szombatot, tiszte­letben tartották az étkezési tilalmakat, várták a Messiást, és a felebaráti szere te­tet vallási kötelességnek érezték?

Sőt, azt kellene gondolnunk, hogy a micva semmibevétele kikezdi a ben­nünk levő titokzatos zsidó igazságérze­tet? És ha ma még a feltétlen igazságos­ság felé hajt is bennünket, rítustalan és vallástalan zsidókat egyfajta lendület, arra semmilyen biztosítékunk nincs, hogy ez sokáig így marad?

Áttérek most a gemarára. Az, hogy senki sem nyerhet bűnbocsánatot Isten­től a felebarátunk ellen elkövetett bűnre mindaddig, amíg nem engesztelte ki a sértettet, ellentmond egy bibliai vers­nek. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy a talmudi viták néha azt a benyomást kel­tik, mintha pusztán összhangba akarná­nak hozni egy gondolatot és egy szöveg­helyet, holott emögött a törekvés mö­gött, mely kissé skolasztikus és elbátor­talanítja a frivol, ám kritikára mindig kész fejeket, sokkal merészebb maga­tartás rejlik. – Rabbi Joszéf bar Hábo a következőket hozza fel Rabbi Ibhu állás­pontja ellen (aki feltehetően úgy gondol­kodott, mint a Misna idézett helye):

Hogyan is állíthatnánk, hogy az ember embertársával szemben elkö­vetett bűneit nem törli el az Engesztelés Napja, holott írva van (I. Sámu­el 2.): „Ha egy ember vét egy másik ellen, Elohim békét teremt.”

Pont az ellenkezője annak, amit a Misnában láttunk! Hiszen az embertár­sunk ellen elkövetett bűnt – a bibliai vers szerint – Elohim, Isten jóindulata helyrehozza, és még csak ki sem kell békülnünk előzőleg azzal, akit megsér­tettünk.

Mire a másik így felel: Mit jelent az, hogy Elohim? Biztos vagy benne, hogy Elohim Istent jelent? Elohim bírát jelent! A válasz nem megalapozatlan. Az Elo­him szó általános értelemben tekintélyt, hatalmat jelent, és ezért igen gyakran bírát is. Tehát minden úgy van, ahogyan a Misna mondja: ha egy ember emberrel szemben követ el bűnt. Isten nem lép közbe. Földi bíróságnak kell ember és ember között gazságot szolgáltatnia! Több is kell, mint megbékélés a sértő és a sértett között: igazságszolgáltatás és bíra kell. Meg büntetés. A megbocsátás drámájában nemcsak két szereplő van, hanem három.

Rabbi Joszéf bar Hábo azonban nincs meggyőzve: ha az Elohim-ot bírának for­dítjuk, és ha a versnek az a szava, amit „békét teremt”-nek fordítottunk, azt je­lenti, hogy „igazságot tesz”, továbbá, ha az „Isten békét teremt” helyett azt mondjuk, hogy „a bíra igazságot tesz”, akkor hogyan boldogulunk a vers végé­vel? A francia rabbinátus fordítása alap­ján ez így hangzik: „de ha az Örökkéva­ló ellen vét (az ember), ki járhatna érte közben?” E második részben Istent nem az Elohim szó jelöli, hanem a Tetragrammaton, és ez bizony magát Istent jelöli, nem pusztán a Bírát; az a szó pe­dig, amit az imént úgy fordítottunk, hogy „igazságot tesz”, itt „közbenjár”-ra módosul. Ha a vers végét az elejével összhangban akarnánk olvasni, akkor kénytelenek lennénk így érteni: „De ha maga az Örökkévaló ellen vétkezünk, ki fog igazságot tenni?” Micsoda abszurd fordítás, mondja a kommentátor. Mint­ha az Örökkévalónak nem lennének szolgái, akik igazságot tudnak szolgál­tatni neki!

Rabbi Joszéf bar Hábo, mivel az adott bibliai versben egy kifejezést mindig ugyanazzal a szóval akar visszaadni, kitart álláspontja mellett, nála tehát Istennek jut az a szerep, hogy eltörölje annak a bűnét, aki embertársával szemben vétkezett

De a gemara határozottan elutasítja ezt az álláspontot. A következő változa­tot javasolja:

„Ha az ember bűnt követ el a má­sik emberrel szemben és kiengesz­teli, Isten megbocsát. De ha a bűnt Isten ellen követik el, ki járhatna közben érte? Csak a bűnbánat és a jó cselekedetek.”

A gemara azt a megoldást választot­ta, hogy a kiemelt szavakat hozzátette a szöveghez, és így igazította a bibliai verset a Misna szelleméhez. Lehetet­len ennél kevésbé ragaszkodni betű­höz, és szerelmesebbnek lenni annak szellemébe! Nagyon súlyos dolog meg­bántani egy embert. A megbocsátás tő­le függ, az ő kezében vagyunk. Nincs olyan bűnbocsánat, melyet ne a bűnös kért volna! A bűnösnek el kell ismernie vétkét, a sértettnek jó szívvel kell fo­gadnia a bűnös könyörgését. Sőt: sen­ki sem bocsáthat meg, míg a sértő nem kéri tőle a megbocsátást, míg a bűnös nem igyekszik kiengesztelni a sértettet.

Rabbi Joszéf bar Hábo, ez a kiváló exegéta, valóban a szöveg szó szerinti értelmezése mellett szállt volna síkra? Nem lehet, hogy neki is valami szándé­ka volt ezzel? „Ha valaki embertársa el­len vétkezik, Elohim megbocsát, vagy Elohim elrendezi vagy Elohim békét te­remt…” Vagy esetleg arra gondol Rabbi Joszéf bar Hábo, hogy a magánembe­rek közötti viszályok nem zavarják meg a teremtés egyensúlyát? Miért, maga ta­lán berekesztené az ülést pusztán azért.

mert valaki sértetten elhagyja a termet? Mit számít mindez az Örökkévalóság­hoz képest? Egy magasabb szinten, Elo­him szintjén, az abszolútban, az egyete­mes történet síkján minden elrendező­dik. Száz év múlva ki emlékezne apró fájdalmainkra, bosszúságainkra vagy sérelmeinkre?

Rabbi Joszéf bar Hábo olyan állás­pontot képvisel a Misna álláspontjával szemben, amely ma sokak számára igencsak csábító lehet Ez a tan, mely szigort hirdet a szubjektív és a partikuláris terén, az apró magánügyekben, és kizárólag az egyetemest ismeri el ér­tékként, visszhangra lel a nagyságtól el­ragadtatott lelkűnkben. A halandók könnye és nevetése nem sokat számít. Az számít, hogy a dolgok az abszolútumban elrendeződjenek. És kövessük csak végig Rabbi Joszéf bar Hábo ma­gyarázatát. a helyrehozhatatlan vétség az Isten ellen elkövetett vétség; az iga­zán nagy baj az, ha alapelv szenved csorbát Rabbi Joszéf bar Hábo szkepti­kus az egyénivel szemben, ő az egyete­mesben hisz. Ahol egyén egyénnel áll szemben, annak semmi jelentősége nincs; de ha egy alapelven esik csorba, az maga a katasztrófa. Ha az ember Is­tennel szemben vétkezik, ki tehet ren­det a zűrzavarban? Történelem feletti történelem nem létezik. Nincs olyan esz­me, mely képes lenne megbékíteni az embert, aki magával az ésszel (la raison) van konfliktusban.

Ez ellen a férfias, túlságosan is férfias tétel ellen, melyben kissé anakroniszti­kusán Hegel visszhangzik, emel szót a gemara szövege, vagyis egy olyan tétel ellen, mely az egyetemes rendet az egyének közti rend fölé emeli. Hát nem! A megsértett egyént mindig egyénileg kell kiengesztelni, megszólítani és meg­vigasztalni, Isten bocsánatát – vagy a történelem bocsánatát – csak úgy nyer­hetők el, ha az individuumot tisztelet­ben tartjuk. Isten talán annak a történe­lemnek a folytonos elutasítása, mely beletörődik privát könnyeinkbe. A béke nem költözik vigasz nélküli világba. Vi­szont az Istennel, az Egyetemessel, a Princípiummal való összhang is csak a legprivátabb bensőmben jöhet létre, és bizonyos értelemben rajtam áll, hogy megszületik-e vagy sem.

Schmelowszky Ágoston fordítása ­

* Részlet az első előadásból.