Negatív egyenleg – A Fidesz-kormány négy éve zsidó szempontból

Negatív egyenleg

A Fidesz-kormány négy éve zsidó szempontból

Van-e értelme a magyar választási cik­lus ideje szerint mérni a zsidóság életé­ben történt változásokat? A közösségi élet szempontjából nem feltétlenül, mi­vel ennek ritmusa más, és fontosabb eseményei nem kötődnek szorosan az éppen regnáló kormányokhoz. Ám mi­vel a zsidóság a külső körülményekre, elsősorban a politikai változásokra rop­pant érzékenyen reagál, mégiscsak ér­demes az elmúlt négy évet szemügyre venni.

Az Orbán-kormány, hatékony propa­gandagépezetét működtetve, roppant energiával dolgozott azon, hogy a ma­gyar közéletet az általa alkotott ideoló­giai konstrukció szerint rendezze át: a mi oldalunkon a nemzet, a haladás, a jövő; a másik oldalon a múltat képvi­selő, levitézlett bolsevikok és szövetsé­geseik. Miközben igent mond az euró­pai integrációra, vágyképei valamilyen – technikailag korszerű – konzervatív, korporatista, tekintélyuralmi rendszert formáznak.

A gyakran antidemokratikus, nemze­ti, konzervatív hangvétel természete­sen a Horthy-korszakot idézi fel: az ak­kori politikai kurzus idején sem voltak éles határok mérsékelt és szélső-jobb­oldal között. Vasárnapi Újság („a mi­niszterelnök kedvence”), Pannon Rá­dió, szélsőséges hangoknak teret adó Magyar Nemzet, aluljárói könyvesbolto­kat elöntő náci „irodalom”, MIÉP-térnyerés az egyetemeken – néhány ada­lék a szélsőjobb izmosodásához a mai Magyarországon.

Miközben azonban a kormány a honi konzervatív tábor dinamikája szerint a neobarokk korba csúszik vissza, nem hagyhatja figyelmen kívül az EU köve­telményeit sem: piaci liberalizálás, kisebbségvédelem, holocaust-megemlé­kezés, demokratikus együttműködés a szomszéd országokkal – ezek a szóla­mok járják, ha az EU-lemezt kell fölten­ni. Mindez nem okoz gondot a Fidesz-gárdának, amely a hatalom iránti prag­matikus vágyból váltott át liberálisról nemzeti konzervatív irányra: ők mind a kétféle frazeológiát jól ismerik.

Az egyszerre EU-konform és tekinté­lyelvű politika szép példája a Lungo Drom cigányszövetség felvétele a vá­lasztási koalícióba. A roma körökben is kétes legitimitású szervezetet ezzel korporatista alapon beemelték a kétpó­lusú politikai világképbe. Hasonló dina­mika áldozata lett a Zsidó Közéleti Unió is: a szervezet azzal a vállalható céllal alakult, hogy a honi zsidóság egyoldalú baloldali kötődésén lazítson, és kon­zervatív politikai hagyományokkal gaz­dagítsa a közösséget. Egy állami pénzből szponzorált konferenciától el­tekintve azonban nem fejtett ki érdem­leges hatást, és egyetlen látható tevé­kenysége az volt, hogy a kormány nyo­mására bevonult a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) kura­tóriumába. Alapítóinak ekképp a tekin­télyes konzervatív zsidók helyett a kor­mánypárti zsidók kevésbé előkelő imázsát sikerült kialakítaniuk. A ZSKU mar­ginális jelentőségű maradt a zsidó kö­zösségen belül, melynek megmaradt a jobboldal iránti zsigeri idegenkedése. A kormány korporativista stratégiája a zsidó közegben nem volt sikeres. Alig­hanem ennek is szerepe volt abban, hogy a kormány, a Mazsök-kuratórium megújításáról tárgyalva egy éven át hallgatásba burkolózott. A kuratórium működésképtelensége, a Mazsök-iroda költségeinek szinten tartása volt a kö­vetkezmény.

Jó példája a kettősségnek a holoca­usthoz való viszony is. Az elmúlt 10-15 évben a holocaust hatalmas, már-már fojtogató súlyú eseménnyé hatalmaso­dott a nyugati országokban. A náci né­pirtás áldozatai előtti főhajtás elemi gesztus minden országban, amely a nyugati kultúrkör része kíván lenni. En­nek megfelelően a magyar kormány is kötelezettséget vállalt az egykori ausch­witzi tábor területén lévő magyar pavi­lon felújítására, bevezette a holocaust­-emléknapot az iskolákban, és 350 mil­lió forintot hagyott jóvá holocaust-mú­zeum kialakítására a Páva utcai zsina­góga területén. Ám az auschwitzi pavi­lon forgatókönyve zsidó körökben és a történész szakma berkeiben is felhábo­rodást keltett, mivel a korabeli magyar államot és társadalmat javarészt föl­mentette a felelősség alól; a holocaust­-emléknapot ellensúlyozta a kommuniz­mus áldozatainak emléknapja; a meg nem épült holocaust-múzeumot időben megelőzve rohammunkával, másfél év alatt, 2.9 milliárd forintért elkészült a Terror Háza, melynek túlsúlyos mozza­nata ugyancsak a kommunizmus rém­ségeinek bemutatása.

A kormány antikommunista, nemzeti retorikája reménységgel tölti el a szélsőjobboldalt, a zsidókban pedig fé­lelmet gerjeszt, amit igen kevéssé el­lensúlyoznak a kormány egyéb gesztusai. (Orbán Viktor miniszterelnök két éve ellátogatott az újpesti zsidó szere­tetotthonba. E lépés nem kapott túl nagy nyilvánosságot, ellentétben a Va­sárnapi Újság szerkesztőségében tett többszöri miniszterelnöki vizitációval, mely persze azonnal a média ér­deklődésének homlokterébe került.)

E fejleményekre válaszul, a túlnyo­mórészt asszimiláns pesti zsidóság a nyugati demokratikus értékek és az antifasizmus zászlaja körül gyüleke­zik. A félelem mostani légkörében a „zsidó” szó megjelenése a nyilvános­ságban önmagában elegendő a rossz reflexek beindításához: akár zsidó író, akár antiszemita politikus beszél „zsi­dó érdekről”, össztűz zúdul rá az anti­fasiszta állásokból. Bizonyságul szol­gálnak erre azok a hisztérikus hangú olvasói levelek, amelyek a gettó-meg­emlékezést követően láttak napvilágot a Magyar Hírlapban. „Semmiféle zsidó érdek nincs” – mondják e levelek írói, és a rossz emlékű zsidó tanács tagjai­hoz hasonlítják azt, aki ellenkező vé­leményen van.

E közegben a zsidó témának egyet­len dimenziója marad: az antiszemitiz­mus. A jobboldali nyomulás a régi ref­lexeket hívja elő: mi épp olyan magya­rok vagyunk, mint akárki más, és aki zsidónak nevez bennünket, az kire­kesztő. Ez teljesen érthető reakció, de nem a legkedvezőbb az asszimiláns lo­gika megtöréséhez, ami pedig előfelté­tele a zsidó közösség megújulásának. A kormány által gerjesztett szellemi lövészárok-háborúban hallgatnak a mú­zsák, s így azok is, akik elmondhatnák, hogy a zsidóság ma egyszerre nép, kul­túra, hagyomány, nemzet, vallás és ezek sokféle ötvözete.

Ezen egydimenziós világkép követ­keztében vetett hatalmas hullámokat a „zsidókérdés vita” is 1999-ben. Kövér László (akkor a titkosszolgálatokat fel­ügyelő tárca nélküli miniszter) egy vita­esten megemlítette, hogy a MIÉP retori­kája miatt nem lehet olyan kérdésekkel nyugodtan foglalkozni, mint Trianon vagy a zsidókérdés. A szélsőjobboldali, kormánypárti publicisták tevékenysé­gétől borzolt idegzetű ellentábor azon­nal lecsapott, és azzal vádolta meg a szónokot, hogy „foglalkozna a zsidó­kérdéssel”. A kormány részéről sértett elutasítás volt a válasz, a szélsőjobbol­dal tollforgatói pedig vérszemet kaptak: ha a kormány szerint az ellenzék hazug módon vádaskodik antiszemitizmussal, akkor szabad a pálya. Egyes publicisták retorikájukban újabb mélységekbe ju­tottak, ami persze ismét bizonyíték volt a másik oldal számára.

(Előfordul néha azonban, hogy az el­maradottság áldást jelent. Nyugat-Európa országaiban, ahol a szélsőjobboldali, kirekesztő, nacionalista diskurzus általá­ban szalonképtelen, az Al Aksza intifáda kitörése óta kötelező normává vált a mérsékelt hőfokon tartott Izrael-ellenesség. A mértékadó nagy nyugati napila­pok és tévéállomások naponta sulykol­ják a palesztin polgári lakosság ellen harcoló brutális izraeli hadsereg kliséjét. Magyarországon viszont a jó egészség­nek örvendő szélsőjobboldali média le­nyúlta az Izrael-ellenességet, és beépí­tette saját antiszemita érvkészletébe. Ennek következtében a mértékadó ma­gyar sajtó e témában sokkal visszafogot­tabb, hisz nem akar a szélsőjobbal egy platformra kerülni. Így jön létre az a pa­radox helyzet, hogy a balliberális média nem veszi át az – egyébként mintakép­nek tekintett – Le Monde vagy Guardian agresszív Izrael-ellenes retorikáját.)

Mivel a szellemi lövészárok-háborúban a zsidóság modem, pluralista defi­níciója nem nyer polgárjogot, a magyar zsidóság hivatalos képviselője, a Hit­község is a régi logika szerint működik. Minden alkalommal azt látjuk, hogy a Mazsihisz elvi politikájának alfája és ómegája a Holocaust. Eme – valóban hatalmas morális súlyú – fegyver birto­kában egyáltalán nem törekszik ko­moly, megfontolt és hiteles választ adni a kihívásokra. Vezetői ezt a fegyvert, mint valami bunkót forgatják, bármi­lyen vélt vagy valós sérelem esetén. Öt évvel ezelőtt, mikor a „krisztushívő zsi­dók” nem túl ízléses reklámkampány keretében invitálták a nagyközönséget egyik rendezvényükre, a Mazsihisz veze­tése a „hatszázezer mártír nevében” til­takozott. Három éve, amikor a Minisz­terelnöki Hivatal a Horthy-rendszert mentegető kiállítást akart berendezni az auschwitzi magyar pavilonban, a hitköz­ségi vezetés „nemzetközi botránnyal” fenyegetőzött, biztosra véve, hogy e té­ren minden megnyilvánulása azonnal nemzetközi visszhangot vált ki.

Mindez természetesen csak azért le­hetséges, mert a Mazsihisz tagsága sem mutat komoly törekvést e politika meg­változtatására. A nem túl színvonalas eredményt persze észlelik, a közgyűlé­seken emiatt rendszeresen morognak, de azt nem látják át, hogy ennek megváltoztatása milyen feladatokkal járna. Mivel pedig alternatívát nem tudnak fel­mutatni, a morgolódókat a vezetés ígé­retekkel könnyen leszereli.

A Hitközség e tekintetben kétségkí­vül hasonlít a másik három történelmi egyházra: egyelőre csak az intézmény- rendszer bővítése folyik, szellemi me­gújulás, demokratizálódás nélkül. A döntéshozatal demokratikus kontroll hiányában továbbra is ellenőrizhetet­len, személyes-informális szinteken zaj­lik. Ennek következménye, hogy a kö­zösség gyakran még a kormány pozitív gesztusait sem képes hasznosítani: a Holokauszt-múzeum céljaira megaján­lott 350 millió (majd később 1.5 milli­árd) forint 2000 júniusa óta érintetle­nül hever – a hitközségi vezetés egyné­mely technikai akadályokat nem volt képes elhárítani. A zsidó közösség nem kapott tájékoztatást arról sem, hogy a holocaust áldozatai után fizetendő (30 ezer vagy 300 ezer forintos?) kárpótlás végére miért nem tettek pontot a mai napig sem. Kinek a hibája?

A kárpótlás ügyeit intéző Mazsök szintén szomorú tanúbizonysága a vál­tozatlan állapotoknak. A közalapítvány kuratóriuma eltávolította az irodán dol­gozó két szakembert, akik önállóan, szakmai szempontok szerint intézték a kárpótlás ügyeit. (Lásd: Szombat, 2002. január-február) A folyó ügyek le­zárását is veszélyeztetve tették ki a szű­rüket. Mivel a 18 fős kuratóriumban nem csupán a hitközség, hanem a töb­bi zsidó szervezet, valamint a kormány képviselői is jelen vannak, az erőviszo­nyok jól kivehetők: a menesztés mel­lett szavazó 14 fő a régi, jól bevált, hát­térben történő politizálás mellett vok­solt a korszerű, szakmai szempontok ellenében. Közösségünk döntéshozói ilyen mértékben tartják fontosnak a fel­készült, modern politizálást.

*

A Fidesz-kormány elmúlt négy évét erőteljes gazdasági fejlődés és technikai modernizáció jellemezte, miközben a jobboldali gyűjtőpárt dinamikája konzer­vatív, nacionalista, korporativista irányba sodGadó Jánosorta a politikai elit egy részét. Az erre rendkívül érzékeny zsidók sündisznóállá- sok kiépítésével reagáltak, ami érthető reakció, de a közösség szellemi modernizációját, demokratizálódását egyértel­műen gátolta. Az elmúlt négy év egyenle­ge zsidó szempontból inkább negatív.