A huszonhetedik ember

Nathan Englander

A huszonhetedik ember

Az elbeszélés alábbi részletének színhelye egy szovjet börtön cellája, ahol a Sztálin által halálra ítélt jiddis írókat tartják fogva. Egy adminisztratív hiba következtében köztük van Pinchas Pelovits is, aki író ugyan, de soha egyetlen sorát sem adták ki. A börtön­ben azonban Pelovits remekművet al­kot. Mielőtt elindulnak a kivégzőosztag felé, Pelovits elmeséli a novellát kiváló kollégáinak.

A villanykörte felizzott. S ahogy ki- gyúlt a fény, mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottak. Úristen, ha sö­tétben hagyják őket… Gyűlölték a vil­lanykörtét, hogy hitvány mivolta ellené­re ekkora hatalma van fölöttük.

Hagytak reggelre vizet. Megint Bretzky támogatta Pinchast, amíg Zunser a fiú szájához emelte a csajkát. Korinsky figyelte őket, szólni szeretett volna, hogy óvatosak legyenek, nehogy egy csöpp is kifolyjon, neki is hadd marad­jon egy kicsi.

Pinchas köpködni kezdett, majd meg­szólalt: „Elég… most már elég.” Hango­san beszélt, ahhoz képest, hogy milyen rosszul volt. Zunser Korinskynak nyúj­totta a csajkát, mielőtt maga is belekor­tyolt volna.

• Örülünk, hogy te is itt vagy velünk – mondta Zunser, miközben igyekezett elkapni a fiú tekintetét. – Már az előbb is meg akartam kérdezni: miért jössz mindig zavarba tőlem? Hiszen mind­annyian írók vagyunk, ha nem tévedek.

Zunser Bretzkyre bökött – hátha az ő segítségével megtudja, amire kiváncsi.

• Mondd már meg ennek a fiúnak, hogy ki vagy te.

• Moishe Bretzky. A pletykarovatok szerint: a Falánk.

Zunser rámosolygott a fiúra. – Látod. Hagy név. Legendás költő és bohóc. Most pedig te jössz. Ki vagy te?

• Pinchas Pelovits.

Ezt a nevet még senki sem hallotta. Zunsert ettől még jobban furdalni kezd­ te a kíváncsiság. Bretzkyt így sem, úgy sem érdekelte, Korinskyt pedig csak még jobban elkeserítette, hogy egy olyan őrülttel van összezárva, aki még csak nem is híres.

• Én vagyok itt a kakukktojás – mondta Pinchas. – De ha tehetném, szí­vesen lennék bármelyikük helyében.

• Bármelyikünk helyében? Hiszen itt vagy velünk, egy vagy közülünk. Egyál­talán írsz te valamit?

• írok, hogyne írnék, mást se csiná­lok. Sohase csináltam mást, legfeljebb még olvastam meg sétálgattam.

• Ha ez számít önnek, egyenrangúként üdvözöljük köreinkben. – Zunser körbenézett a zárkán. – Boldogabb len­nék, ha ez a mondat otthonomban hangzott volna el.

• Maguk szerint biztos, hogy azért hoztak ide, mert író vagyok? – nézett tanácstalanul Pinchas a három férfira.

• Sőt nemcsak azért, mert író, ked­ves barátom – mondta Bretzky, és eny­hén hátba legyintette. – Hanem azért, mert felforgató író. Az állam ellensége! Nem kis teljesítmény egy ismeretlen írótól.

Nyílt az ajtó, az őrök mind a négyü­ket kivonszolták a cellából, és külön vallatóhelyiségekbe vitték őket – egyedül Bretzkyt kísérte három őr. Ott összeverték és meggyalázták őket, számos bűnt vallattak ki belőlük, és vallomásokat írattak alá, melyek sze­rint a szovjet kormány megdöntésére irányuló cionista propagandát terjesz­tettek.

Zunser és Pinchas szomszédos cellá­ba került, hallották egymás kiáltásait. Bretzkyt és Korinskyt is csak egy fal vá­lasztotta el egymástól, de ott minden ütés után csend volt. Korinsky annyira féltette a hírnevét, hogy elfojtotta a ki­kívánkozó üvöltéseket. Bretzky sem ki­abált. Csak sírdogált. Kínzói ezért nagy­ra nőtt csecsemőnek csúfolták. Pedig nem a fájdalomtól hullottak a könnyei, hanem attól, hogy megértette: az em­berek kegyetlenek, és attól, hogy maga előtt látta, amint kínozzák a társait, kü­lönösen Zunsert.

A vallatás után tisztességes adag vi­zet kaptak, egy nagy karéj kenyeret, és egy kevéske, krumpliból és retekből főtt levest. A sötétség leple alatt szállí­tották vissza őket cellájukba. Zunsert és Pinchast vinni kellett.

A kínzás alatt Pinchas minden erejé­vel a novellára gondolt, saját üvöltését is csak távolról hallotta. Minden egyes korbácsütés egy újabb mondatot szült, minden ütés úgy csapódott be az agyá­ba, mint az ablaktábla tompa koppanása a keretben:

• Rabbi, észrevette, hogy ma nem jött fel a nap? – Mendel rögtön ezzel in­dított.

• Zárva tartom a zsalut, túl nagy a zaj.

• A reggeli imánál sem említette senki?

• Ma senki sem jött – válaszolt a rab­bi, és ismét tanulmányaiba merült.

• És ezt sem furcsállja?

• De igen. Egész addig furcsálltam, amíg ezt a napügyet meg nem tudtam. Most már értem – egy épeszű ember nem üdvözli a napot, ha nem jött fel.

Valamennyien ébren voltak, amikor kigyulladt a villany. Zunser békét kö­tött magával, készült a biztos halálra. Bal kezének ujjait kificamították és felhasították. Csak a hüvelykujján volt köröm.

Pinchas ezt kérdezte Zunsertől: – Mű­veiben a sorsot úgy ábrázolja, mintha csupán egy szúnyog lenne, amelyet könnyű elhessegetni. Minden hőse a túlélésért harcol, maga pedig itt játssza az áldozatot, nyilván tudta, hogy eljön­nek magáért.

• Igaza van – felelte Zunser -, jogos a kérdés. Egy másik kérdéssel szeretnék válaszolni: miért mindig én legyek a túl­élő? Végignéztem, ahogy az európai zsidók felszálltak a kéményfüstbe. Elte­mettem a feleségemet és a gyereke­met. Igen, hiszek abban, hogy a sors elkerülhető. De ki mondta, hogy a cél az, hogy életben maradjunk? – Zunser az ölébe csúsztatta szétmarcangolt kezét. – Hány tragédiát éljek még túl? Most már inkább valaki más legyen a tanúja az enyémnek.

Bretzky nem értett egyet. – Igaz, elve­szett a mi világunk. De hát mégsem ítélheti halálra magát az ember pusztán azért, mert él. Nem sunnyoghatunk örökké a haláltáborok árnyékában.

• Bármit odaadnék, ha megmenekül­hetnék – mondta Korinsky.

Zunser a villanykörte felé fordult.

• Az egyetlen szabály, amelyhez min­den történetemben tartottam magam, a következő: aki kétségbeesik, annak számára nincs választás.

Akkor hát – kérdezte Pinchas, aki egyedül tanítómesterét látta-hallotta a cellában – maga szerint nincs is valódi oka, hogy magukkal együtt engem is ide­hurcoltak? Nem lehet, hogy ez valami na­gyobbnak a része, hogy valami kozmikus egyensúly megtartására szolgál, hogy az egek űznek velünk roppant tréfát?

• Nyilván valami ostoba hivatalnok tévedett.

• Hát ezt – mondta Pinchas -, ezt nem bírom elviselni.

A hosszú beszélgetés kimerítette Zunsert, vért köhögött. Pinchas meg­próbált segíteni, de nem bírt felállni. Bretzky és Korinsky talpra ugrott. – Ül­jetek csak vissza – mondta Zunser. Visszaültek, de ugrásra készen figyel­tek, míg Zunser harákolt.

A nap fennmaradó részét Pinchas Pelovits azzal töltötte, hogy megírta no­vellája utolsó sorait. Amikor kihunyt a fény, már készen volt.