Naplók és levelek

1899. június 21.

Tegnap reggel lementem a régi rue Cambonon a Tuilerie kertekig, ahol most egy autókiállítás van. Az automo­bilokat mintha éppen a számunkra ké­szítették volna. Cementútjaink, ennél kevesebb vasútvonalunk lesz és már a kezdetektől fogva a közlekedés új for­máit fogjuk kialakítani.

Amikor ilyen gondolatokkal elhagy­tam a kiállítást és kimentem a kertek­be, hirtelen mitológiai szobrokkal öve­zett téren találtam magam, pontosan ott, ahol 4 évvel ezelőtt ugyanekkor, sétálás közben kigondoltam a „Zsidó Állam”-ot. És megérintett a hely szelle­me, s az azóta feledésbe merült társa­dalmi reformtervek ismét foglalkoztatni kezdtek. A kiállításon láttam az ameri­kai „Cleveland Car”-t, a lehető legjobb gépkocsit. A francia autók túl bonyolul­tak ahhoz, hogy dolgozni lehessen ve­lük. Úgy tűnik, hogy a „Cleveland Car” korunk utolsó szava. Akkumulátorral működik, melyet – és ez igaz – minden 100 kilométeren újra kell tölteni.

Az elektromosság reléi, ahogy egykor a postalovaknál. És még ma is prakti­kus, feltételezve, hogy elég újratöltő ál­lomás van azon a területen, ahol valaki vezet. Egy kooperatív társadalom az ilyen autók tulajdonosait – az egyéni verseny hiányában – el tudja látni állo­másokkal.

Ez további ötleteket adott nekem, a minden területen fejlődő mutualizmusét (a szó most, írás közben jutott az eszembe, tegnap – a Tuileries-ben hiába próbáltam szavakba önteni a fejemben lévő eszmét). A mutualizmus – számomra – a kapitalizmus és a kollektivizmus közötti középútnak tűnik. A „termelői” és „fogyasztói” kooperatívák csak a kezdetek, a mutualizmus alapelveinek kifejeződései. Ez már a bécsi újságalapításnál is a szemem előtt lebegett: előfizetők és hirdetők mint a tömegterjesztésű új­ság társkiadói.

Feltételezem, hogy az amerikai bizto­sító társaság is ezen az elven alapul. Tanulmányozni fogom a mutuális társa­dalmat.

Bécs, december 23.

Tegnap beszéltem az átutazóban lé­vő konstantinápolyi amerikai követtel, Oscar Strauss-szal….

Átlag alatti magasságú, sovány, vöröses-ritkás szakállal, görbe orrú, zsidó tí­pusú fülekkel.

Gyér haj, 48 éves, száraz, jó megje­lenésű és egészen rokonszenves a be­csületes szemei miatt.

5 perc után már azonos nyelvet be­széltünk, bár azzal kezdte, hogy emlé­keztetett, hogy indiszkrét ember híré­ben állok. Nem vádolt tapintatlanság­ gal, bár ily nagy ügyben ezt nem lehet az emberektől megspórolni. Ő maga nem volt sem cionistabarát, sem cio­nistaellenes, hanem a hivatalos állás­pontot képviselte.

Így szükségtelenül fogadtatta meg ve­lem azt, hogy semmit se fecsegjek ki a beszélgetésünkből.

Palesztinát számunkra elérhetetlen­nek tartja. A görög és római egyház nem engedi át nekünk. Azt mondtam, hogy csak Rómát tartom ellenzőnek. El­felejtettem, hogy mélyebb okát adjam ennek: hogy csak a római katolicizmus olyan ökumenikus, mint a zsidóság. Ró­ma a gazdag testvér, aki gyűlöli a sze­gény testvért. A többi egyház nemzeti és ennél fogva nincs szüksége – archi­médeszi pontként – Jeruzsálemre.

Strauss Mezopotámia mellett van…

Mezopotámia – mondta – megszerez­hető. Ott nincsenek egyházi rivalizálások és ez Izrael szülőföldje. Ábrahám Mezo­potámiából jött és ezért ezeket a miszti­kus elemeket is ki tudjuk használni.

Ez a faire tache d’huile (lassan, ész­revétlen terjedés, nagyobbodás – N. A.) eszméje, melyet Nuri adott elő Scheveningenben.1

Artin pasa, szintén hasonló módon irt nekem, s mint feltételezem, Strauss tanácsára cselekszik.2 Megismerkedett (Strauss – N. A.) Artinhoz szóló leve­lemmel. Strauss élesen tagadta, hogy a csőcselék gyakorolja a hatalmat a Yildiz Kioskban és akörül3. Az összes hatalom a Szultán öklében egyesül. A Szultán „fütyül” egész Törökországra. A miniszterei idióták és gyáván korrupt jellemek. A humanityról (emberség – N. A.) és hasonlókról folytatott beszéddel semmit sem lehetett elérni nála.

Oh igen, ha ő pénzt vagy bármiféle más hasznot látna, talán meggyőzhető lenne. De bármely beszélgetés vagy tárgyalás másokkal mit sem ér.

A Szultánnal vagy senkivel….

1901. május 19., Konstantinápoly

Őfelsége kamarásai léptek be, hogy üdvözöljék a vendégeket. Elmondták, hogy várják az Első Titkárt. Ezután Ibra­him jelent meg egy nagy táskával, mely egy orosz admirális – aki lovas századá­val tartózkodik itt – Grand Cordon (=Nagyszalag)-ját tartalmazta. Az admi­rális teljesen vörössé vált, s örömmel és hiúsággal fogadta az összegyűlt tár­saság gratulációit. Én az ablak melletti sarokban álltam és csendesen figyel­tem. Aztán Ibrahim bej fordult oda hozzám és arról tájékoztatott, hogy a Szul­tán a Mejidiye rend 2. osztályát adomá­nyozta nekem. Előzékenyen megkö­szöntem és azt mondtam, hogy semmi­féle kitüntetést nem akarok. A 3. osz­tályt öt évvel ezelőtt tévedésből adták nekem. Akkor csak udvariasságból fo­gadtam el, és most teljesen elháríta­nám a megtiszteltetést. Amit leginkább elfogadtam volna, az az 1. osztály. Ibra­him nagy udvariassággal leplezte dü­hét, mondván, hogy tájékoztatni fogja erről a Szultánt.

Végül az egész társaság visszavonult. Egyedül maradtam a szobában, néztem az úszó kék szigeteket és inkább ülve maradtam. De öt vagy tíz perc után szolgák jöttek. Az egyik a másiknak adott tovább. A kavicsösvényen egy másik kioszkhoz sétáltunk. Elsőként Ib­rahim bejhez vittek, aki ragyogó arccal és boldog kuncogással arról tájékozta­tott, hogy a Medjidije Grand Cordon-ját adományozták nekem – mint a „Gerolsteini Nagyhercegnő”-ben.4

Pár perccel később a várószobán ke­resztül visszavezettek a bejárat jobb ol­dalán elhelyezkedő fogadószobába. A „Mester” (ti. a Szultán: N. A.) előttem állt, pontosan úgy, ahogyan leírtam őt: alacsony, ösztövér, nagy görbe orral, teljesen festett körszakállal, kis, resz­kető hanggal.

A nagy selamlik egyenruháját viselte, egy köpönyeget a zubbony fölött, gyé­mánttal díszített kitüntetéseket, kesz­tyűket.

Kezét adta nekem és leültünk. To­vábbi hűhó nélkül, mélyen és kényel­mesen süllyedtem bele a székembe. Ő egy díványon ült, kardja a térdei között nyugvóit. Ibrahim leült és felállt, folyto­nosan fel-felugrált, hogy ellesse őfelsé­ge szavait, hogy lefordítsa azokat ne­kem – és vice versa, az én szavaimat neki. Mindig ragyogott a boldogságtól, boldogan mosolygott és mindent a vég­telen fontosság tudatában adott vissza. Akármikor beszélt a szultán Ibrahim­hoz, én gondosan figyeltem a Mestert és ő is hasonlóan tett, mikor franciául beszéltem.

Ő salaamokkal kezdte és én is így tet­tem. Azt mondta, hogy mindig olvassa a Neue Freie Pressét. Én csak azon cso­dálkozom, hogy hogyan képes erre, hi­szen egy szót sem tud németül. Ez az az újság, melyen keresztül tájékozódik Transvaalról, Kínáról stb. Ezután megköszöntem a magas kitüntetést. Erre ő az országaink közötti baráti kapcsola­tokról beszélt (értve ezalatt Törökorszá­got és Ausztriát). Örvendezve hallotta, hogy Ferenc József császár jól van és a hasonlókat.

De én nem akartam ennél a tárgynál maradni. Azt mondtam neki (Ibrahimon keresztül), hogy hű vagyok hozzá, mi­vel ő jó volt a zsidókhoz. A zsidók az egész világon nagyon hálásak ezért.

Én egyébként kész lennék mindenfé­le dologban szolgálatára lenni, termé­szetesen nem kis – erre vannak más emberek -, hanem nagy dolgokban. Hangsúlyoztam, hogy a jelenlegi meg­beszélésünkről semmit sem szándéko­zok nyilvánosságra hozni. Teljes biza­lommal beszélhet velem. Megköszönte, kivett a kis ezüstdobozából két cigaret­tát, az egyiket odaadta nekem, a mási­kat magának tartotta meg. Ibrahim, aki­nek nem volt szabad dohányoznia, elő­ször neki, majd nekem adott tüzet.

Majd a Szultán azt mondta: „Én min­dig a zsidók barátja voltam és vagyok. Valójában csak a muzulmánokban és a zsidókban bízom. A többi alattvalóm­ban nem bízom meg ennyire, mint ben­nük.”

Erre én a világban tapasztalható igaz­ságtalanságokon lamentáltam, mire azt mondta, hogy ő a zsidó menekültek számára birodalmát menedékhelyként mindig nyitva tartotta.

Erre azt mondtam: „Mikor Vámbéry professzor5 tájékoztatott, hogy őfelsé­ge fogad, az Androklészról és az orosz­lánról szóló gyönyörűséges régi törté­netre kellett gondolnom: őfelsége az oroszlán, talán én vagyok Androklész és valószínűleg van egy kihúzni való tüske is.

A megjegyzést mosollyal fogadta.

Szabad nyíltan és világosan folytat­nom? Arra kért, hogy tegyek így.

„A tüske, ahogy látom, az Önök dette publique-ja (államadósság – N. A.). Ha ezt el lehetne távolítani, Törökor­szág ismét ki tudná bontakoztatni éle­terejét, melyben én hiszek.”

Ő sóhajtott, és sóhajtva nevetett. Ib­rahim fordított: „őfelsége dicsőséges uralkodása kezdetétől hiába igyeke­zett, hogy eltávolítsa a tüskét. Ezt a tüs­két őfelsége fenséges elődei szerezték be, és úgy tűnik, hogy lehetetlen szaba­dulni tőle. Ha ezen segíteni tudnék, ez olyan szép lenne.”

„Nos”, mondtam, „Én azt hiszem, hogy tudok. De az első és alapvető fel­tétel, az abszolút titoktartás.”

A Mester égnek emelte a szemeit, ke­zét a mellkasára helyezte és mormolta: „Secret, secret.” („Titok, titok.”)

Elmagyaráztam kívánságomat. A nagyhatalmak, akik Törökország gyen­geségét akarják, minden hatalmukkal meg akarják akadályozni gyógyulását. (Mindent kihasználnak, hogy meghiúsít­sák ezt az akciót.) Ő megértette.

Azzal folytattam – és ettől a ponttól kezdve én vettem át a beszélgetés irányítását, hogy ez az akció, Európa összes tőzsdéjén megtalálható barátaim segítségével sikerülni fog, feltételezve, hogy bírom őfelsége támogatását. Min­damellett, mikor az idő alkalmassá vá­lik, ennek a támogatásnak a zsidók irán­ti barátságos intézkedésekben és az en­nek megfelelő módon történő közzété­telében kell megfogalmazódnia.

Ibrahim csodálkozó arckifejezéssel itta mestere szavait és boldog arccal fordította azokat: „őfelségének van egy udvari ékszerésze, aki zsidó. Ő mond­hatna neki valami kedvezőt a zsidókról és utasíthatná, hogy ezek jelenjenek meg az újságban. Van egy főrabbija is, a Hakham Bashi.6 Ő szintén mondhat­na valamit neki.”

Ezt visszautasítottam. Egyszer dr. Marcus azt mondta nekem, hogy a Hak­ham Bashi nevem említésekor köpött egyet.7

„Nem.” Mondtam, „ez nem a célt szolgálná. Az ügy nem úgy jutna el a szélesebb közvéleményhez, ahogy az nekünk megfelelne. Ha megengedhe­tem, egy olyan időpontot javaslok ké­sőbb őfelségének, amelyet nagy célja­ink érdekében ki tudunk használni…

A zsidóság aktív szimpátiáját mozgó­sítanánk a Török Birodalom érdeké­ben. És a nyilatkozatnak lenyűgözőnek kell lennie. A Hakham Bashinak mon­dandó szavak maradjanak csak Török­országban.”

A Mester beleegyezőleg bólintott ar­ra, amit mondtam. Folytattam: „Mind­az, amire ennek a gyönyörű országnak szüksége van, az hitsorsosaink iparban való jártassága.

Az európaiak, akik általában idejön­nek, gyorsan meggazdagodnak és az­tán ugyanilyen gyorsan elsietnek a zsákmánnyal. Egy vállalkozónak tiszte­letre méltó és becsületes nyereséget kell szereznie, de utána itt kell marad­nia az országban. Ott, ahol vagyonát szerezte.”

A Mester ismét elégedetten biccen­tett és azt mondta Ibrahimnak, aki – az örömtől ragyogva elismételte nekem:

„Kiaknázatlan kincsek még léteznek országunkban. Csak az előbb kapott táviratot őfelsége Bagdadból, hogy ott olyan olajmezőket fedeztek fel, melyek gazdagabbak, mint a kaukázusiak.”

Ha én elég hosszú ideig itt maradnék, őfelsége megkérne engem, hogy fordít­sam figyelmemet az anatóliai vasút kör­nyékére. A kerékvágástól balra és jobb­ra, a föld olyan, mint egy kert. Voltak ott ércek is, és arany-, illetve ezüstbányák. Őfelsége dicsőséges elődei uralkodása alatt, az aranyat kibányászták, öntvénye­ket készítettek, majd pénzt vertek belő­lük. Így fizették a katonákat.

Az utolsó beszéd alatt azt vettem ész­re, hogy a Mester mind a két kezével hosszúságot mért a levegőben, nyilván­valóan ezek voltak a kis aranyrudak.

Aztán valami váratlan dolog történt. A Mester arra kért – Ibrahimon keresz­tül -, hogy ajánljak neki egy alkalmas pénzembert, aki új forrásokat keresne az ország számára, például olyan adó­kat, melyek – a gyufaadóhoz hasonlóan – nem lennének tűi terhesek.

Rendkívül hízelgőnek éreztem a biza­lom ilyen megnyilvánulását, de azt mondtam, hogy ez feltételezi az én nagy felelősségemet, ezért csak olyan embert tudnék ajánlani, akinek a tisztességé­ben legalább olyan alapvetően meggyő­ződtem, mint a hatékonyságában.

De azt mondtam, hogy utánanézek a dolognak, és tudatni fogom őfelségé­vel, amint megtaláltam a megfelelő em­bert. Mellékesen, azt gondoltam, hogy ennek a személynek titokban tanulmá­nyoznia kellene a pénzügyi helyzetet, az eredményekről engem értesítenie és ez alapján dolgoznám ki a gazdasági új­jáépítés programját.

De a Mesternek más volt a vélemé­nye. Közölte a mindezeket hallgató Ib­rahimmal, aki aztán boldog mosollyal ismételte el nekem: „őfelsége úgy gon­dolja, hogy tisztességesebb lenne, hogyha ennek az embernek hivatalos tisztséget adnának, mivel ez kevesebb figyelmet vonzana magára. A pénzügy­minisztériumhoz kellene csatlakoznia, (látszólagosan mint altitkár) – és rend­szeresen jelentéseket adna Önnek. A Mester bizalmas ügynök útján tudna levelezni Önnel.”

Felismertem az ötlet kétségkívüli he­lyességét és azt kérdeztem, hogy mely módon juttathatom el leveleimet őfel­ségének. Különleges jelre van szüksé­gem vagy lepecsételjem?

A Mester – Ibrahimon keresztül – azt mondta, hogy a saját pecsétem elegen­dő. Lepecsételt leveleimet Tahsin be­jen keresztül közvetlenül őfenségének fogják kézbesíteni.

Ezután a Mester a nemzeti adósság konszolidálásának függőben lévő kér­désével kezdett el foglalkozni. Megkér­deztem, hogy ez mit jelent. A Mester ki­fejtette számomra, a rendkívül feszül­ten figyelő Ibrahimnak. A konszolidáció abban áll, hogy a régi adósszerződés helyett új szerződést kötnek, így 1-1,5 millió fontot mentenek meg, mely fede­zi az előző évi deficitet.

„Mi? Csak ennyi?” Sajnálkozó vállrán­dítással kiáltottam fel, és a Mester – egy szomorú mosoly kíséretében – szintén sajnálkozott és szintén megrándította a vállát.

Most arra kértem, hogy tájékoztas­son az egész konszolidációs tervről, hogy meg tudjam ítélni, vajon tanácsos-e egyáltalán belekezdeni, hogyha nagyobb dolgok várnak rám. A konszolidáció talán jó, talán rossz. Először is szeretném megismerni az egész tervet, őfelsége kijelentette, hogy óhajom va­lóra fog válni. Utasítást fog adni valaki­nek, hogy adja meg az összes szüksé­ges információt…

Ekkorra kimerültem: a beszélgetés több mint két órája tartott. A beszélge­tés szálait úgy szőttem, ahogy akartam. Egészen biztos voltam abban, hogy ő további részleteket hallana tőlem. így hagytam, hogy a beszélgetés véget ér­jen. A Mesternek szintén nem volt több mondanivalója és egy rövid szünet után felkelt. Kezét adta nekem. Azon­ban én egy kissé tovább álltam és összefoglaltam az elhangzottakat: mindenekfelett teljes titoktartás, olyan, mely megfelel szándékainknak és meg­állapodásunknak.

A Mester elismételte: „Secret! secret!”

Továbbá az általam megjelölt idő­pontban zsidóbarát nyilatkozatot kér­tem (a kongresszus volt az eszemben).

Végül kértem a konszolidációs terv és a pénzügyi helyzet részletes leírását.

Mindezeket megígérte nekem.

Majd a Mester néhány lépést tett ol­dalra, az ajtó felé. Ibrahim és én vissza­vonultam

Ibrahim mélyen és á reculons (visszafelé – N. A.) meghajolt, én félfor­dulattal és három meghajlással. A Mes­ter mindegyiket viszonozta.

Elfelejtettem, hogy a beszélgetés alatt egy alkalommal – mikor a Szultán úgy jellemezte magát, mint a zsidók ba­rátját és állandó védelmet ígért arra az esetre, ha országában menedéket ke­resnének – teljesen felkeltem a he­lyemről és meghajoltam. Aztán Ibrahim ismét visszavezetett a szalonjába és odaadta nekem a vörös ládikát a Grand Cordonnal, pontosan olyat, mint ame­lyet – nemrégiben – az orosz Kriger ad­mirális kapott a selamlik alatt.

Elhagytam a szalont. A fogadószobá­ban egy csomó baksist kérő kéz nyúlt ki felém. Aranyakat osztottam.

Felsőkabátom, melyet többször is megőrzésre adtam át, már egy vagyon­ba került nekem…

1902. május 3. Bécs

Levél a Szultánnak (Eredeti nyelve: francia – N. A.)

Uram:

Az a megtiszteltetés ért, hogy van szerencsém felterjeszteni őfelsége fen­séges bölcsességéhez a következő ja­vaslatot.

Úgy hiszem, hogy a török fiatalság – mikor felsőfokú tanulmányok végzésé­re külföldre utazik, s olykor rossz pél­dákat látva, ellenállás nélkül fogad be forradalmi eszméket – komoly gondot okoz a kormánynak.

A dilemma a következőképpen fogal­mazható meg: vagy nem részesíteni őket felsőfokú tudományos képzésben – vagy kitenni őket a politikai csábítás összes veszélyének.

Mindamellett kiutat lehetne találni, és én ezt alázatosan felterjeszteném őfelsége ítélőszéke elé.

Mi, zsidók, egy bizonyos szerepet ját­szunk az egész világ egyetemi életé­ben. Minden ország egyetemén a pro­fesszorok között számtalan zsidó van és a tudományok összes területén nagyszámú nagy tudóssal rendelkezünk.

Alapítani tudnánk egy zsidó egyete­met őfelsége Birodalmában, például Jeruzsálemben.

Az ottomán egyetemistáknak többé nem kell külföldre menniük. Az ország­ban maradnának és a legmagasabb fokú tudományos képzésben részesülné­nek anélkül, hogy megszűnnének országuk törvényei alatt lenni.

A Zsidó Egyetem egyesítené a leg­jobb egyetemek, műszaki és agrártudo­mányi főiskolák összes tudományos kvalitásait. Ha az intézmény nem első­rangú, semmivel sem kecsegtet. Csak ekkor tud valódi segítséget adni a tudo­mányosságnak, a hallgatóknak és az or­szágnak.

Addig nem fejteném ki részleteseb­ben a tervet, amíg nem tudom, hogy őfelsége érdeklődik-e iránta.

Remélem, hogy ez a felterjesztés nem kelt visszatetszést, és hogy – leg­alábbis – hűséges hódolatomat jelzi.

Maradok őfelsége legalázatosabb és legengedelmesebb szolgája.

Dr. Herzl Tivadar

1902. augusztus 22. Alt-Aussee

Egy másik, augusztus 18-án keltezett Rotschild-féle barátian ellenző levél, melyre a következőképpen válaszol­tam:

Kedves Lord Rotschild,

Ezennel tudatom, hogy az Ön bará­tian ellenző, 18.-i levelét megkaptam. Azzal nem tudok egyetérteni, hogy a zsidó állam, melyet én megalapítani szeretnék, kicsi, orthodox és antiliberális lesz. Három évet dolgoztam az ilyen és ehhez hasonló kételyeknek megfele­lő válaszért.

Így született meg az Altneuland című könyv, mely pár héten belül meg fog je­lenni, és Ön az elsők között lesz, akik­nek a könyvet meg fogom küldeni.

És csak még egyet szeretnék monda­ni. A jelenleg nagy államalapítók hatal­masabbak, okosabbak, jobban képzet­tek, gazdagabbak voltak, mint mi, mai zsidók? Szegény pásztorok és vadá­szok alapítottak olyan közösségeket, melyek később államokká váltak.

Manapság a görögök, a románok, a szerbek és a bolgárok szervezték meg magukat és mi képtelenek lennénk így cselekedni?

Fajunk mindenben rátermettebb, mint a föld legtöbb népe. Valójában ez az oka a nagy gyűlöletnek. Mindeddig nem volt öntudatunk. Morális nyomorú­ságunk azon a napon fog véget érni, mi­kor elkezdünk magunkban hinni. Ter­mészetesen mindig lesznek – úgy külső, mint belső – harcok és nehézségek. De mely országnak és mely államnak nin­csenek? És mi mindig ki fogjuk nevelni azokat az embereket, akik megbirkóz­nak ezekkel a nehézségekkel.

A zsidó állam vagy a zsidó kolónia létrejövetelét – nevezze Ön kezdetben, annak, aminek akarja – a nagyhatalmak nem fogják ellenszenvvel vagy bizal­matlansággal kezelni.

Erre sok és elegendő bizonyítékkal rendelkezem.

Válogatta és fordította

Novák Attila

Jegyzetek

1 Nouri (Nuri) (1858-1908): török hivatalnok, cserkesz anya és iszlám hitre tért francia apa Franciaországban diplomát szerzett gyerme­ke. 1893-tól a török külügyminisztérium főtit­kára.

2 Artin pasa (1828-1901): török hivatalnok és politikus. Örmény szülők gyermekeként Konstantinápolyban született s Párizsban tanult. Külügyminisztériumi államtitkár-helyettes, majd vezir és pasa.

3 Yildiz Kiosk: Konstantinápoly európai ré­szén elhelyezkedő palotanegyed, ahol 1876-ban telepedett meg a szultán.

4 Jacques Offenbach (1819-1880) 1867-ben született operettje.

5 Vámbéry Ármin, a neves orientalista és vi­lágutazó, Herzlt törökországi kapcsolataival segítette.

6 A törökországi szefárd főrabbi ekkor Moses Halevi volt. Főrabbisága ideje: 1874-1908.

7 Dr. Marcus (Dawid Feiwel Marcus) (1870-1944): 1901-től Konstantinápoly askenázi főrabbija.