Napló

Április

ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT a háború teljes bevégződését vártuk Szegeden, ahová összebeszélés nélkül, az onnan érkező jó hírek hatására menekültünk sokan a romos, éhező Budapestről.

Pesten márciusban még tántorogtak az em­berek, s olyan elemi dolgokkal voltak elfog­lalva, hogy legyen hol lakniuk, mit enniük, s hogy megtalálják hozzátartozóikat.

Szegeden már viszonylag normális meder­ben folyt a mindennapi élet. Kissé fellélegezve, voltaképpen itt kezdtünk számot adni ma­gunknak, mi is történt velünk. Most elsősorban azokról beszélek, akiknek az előző év nem „csak” a bom­bázásokat, az átvonuló frontot és a főváros ostromát, tehát a pusztulás lehetőségét jelentette, hanem a csaknem bizonyos halált, amelyre már el is voltak ítélve, s amelytől csak véletlenül menekültek meg.

Most érezni kezdtük a tavasz ízét, a szabadság ízét, de azt a különbséget is, amely friss élményeinket a lakosság többségének élményeitől elválasztotta.

Megvilágosuló pillanat volt, amikor az algyői Tisza-kompon, ahol a révészek „Gyerünk emberek, davaj!” kiáltással sürgették a beszállást, egy parasztasszony rávágta: „Davaj, davaj, nem volt tavaly. Jobb volt tavaly, nem volt davaj.” Megdermedtem, hiszen 1944 a felülmúlhatatlan borzal­mak éve volt számomra, s egész – nemcsak zsidó – környezetem számára. Most viszont tudomásul kellett ven­nem, hogy vannak – méghozzá bizonyára jóval többen -, akiknek a ruszki zabrálás, a „malenkij robot”, a davajozás jelentette a súlyosabb élményt és megpróbáltatást.

Akadtak persze rosszabb élményeim is ez időben. A szegedi Széchenyi-téren történt, hogy egy idősebb férfi valami lekicsinylő, buta megjegyzést tett az arra sétáló szovjet katonákra, s amikor odaszóltam, hogy azért elég szépen eljutottak idáig Sztálingrádtól, egyszerre mindent megértett, s a felfedezés diadalával mutatott rám és kiáltotta harsányan: zsidó! Persze, mi más is lehettem volna ilyen megjegyzés után, az ő szemében?

Tudjuk, voltak ennél jóval súlyosabb incidensek is: pog­rom Kunmadarason, sokfelé rossz fogadtatás a lágerekből vagy a munkaszolgálatból hazavergődött zsidóknak, itt-ott folytatódó megkülönböztetés, egészen addig, amíg – Rákosi, Farkas és jórészt zsidó eredetű ávósaik irányításával! – el nem kezdődött a „cionizmus elleni küzdelem”.

Jogos tehát a SZOMBAT-nak az a vállalkozása, hogy az 1945-ben kezdődött „zsidóuralomról” szóló állítások el­lenében a jelen folyóiratszámban áttekintse azokat a sérelme­ket, amelyek a zsidókat éppen 1945 után érték gazdasági, jogi, vallási, kulturális vonatkozásban.

A múltbeli sérelmek általános számbavétele és felhánytorgatása idején – amit azért lassan jó lenne már abbahagyni – miért éppen nekik ne lenne ehhez joguk? (Persze, csakis azzal a feltétellel, hogy a dolog másik, nem kevésbé létező oldaláról sem hall­gatnak, a legközelebb annak a problémának szentelnek hasonlóan bő teret a lapban, hogy milyen okai és következményei voltak a zsidók igen nagyarányú szerepvállalásának a Rákosi-korszak kommunista politikájában, politikai rendőrségében, gazdasági irányításában és saj­tójában.)

A kommunista vezetők (Rákosiék csakúgy, mint Kádárék) mindent megtettek, hogy az 1944-45-tel kapcsolatos élmények és érzelmek különbözősége s ezzel a magyar társadalom megosztottsága fennmaradjon. Amikor jó negyven éven át hallgattak a háborúban elesett magyar katonákról, a magyar hadifoglyok­ról, a Gulágra hurcoltakról, ezt a megosztottságot erősítették, függetlenül attól, hogy kb. 1984-ig a holocaustról sem be­széltek, sőt másokat sem engedtek erről beszélni.

Ugyanakkor viszont „szerencsére” arról is gondoskodtak, hogy az utolsó fél évszázad közösen megszerzett és megszen­vedett élménye legyen a magyar társadalom szinte minden rétegének, csoportjának, zsidóknak és keresztényeknek, „uraknak és parasztoknak”, jobboldaliaknak és baloldaliak­nak egyaránt. Előbb-utóbb itt mindenkire rájárt a rúd, kisebb-nagyobb mértékben, legalább is annyira, hogy mindenki üldözöttnek, becsapottnak, mellőzöttnek stb. érezze magát. Már 56-ban kifejezésre jutott ez az érzelmi egység, 89-ben pedig ez lett a hangulati – és politikai – alapja a sima, „bársonyos” átmenetnek.

AKKOR, 1989 KÖRÜL ez az élmény-közösség azt az ígéretet hordozta, hogy a korábbi, 1944-45-ös élmény-különbségek is könnyen áthidalhatók lesz­nek, hiszen a magyar társadalom különböző csoportjai – már és még – nem akarták monopolizálni az áldozat szerepét, hanem többnyire készségesen és őszintén elismerték mások szenvedéseit és sérelmeit is.

Az emlékek és élmények közé csak valamivel később kezdtek ismét éket verni. 1991-től az akkori kormánypártok (és jobboldali ellenzékük) politikai célokból sorozatos kísér­letet, majd lépéseket tettek a második világháború s benne Magyarország szerepének átértékelésére, számos háborús bűnös rehabilitálására, a horthysta fegyveres erők és a zsidókkal szembeni politika utólagos megnemesítésére. Nem csoda, ha azok, akik maguk vagy hozzátartozóik közve­títésével megtapasztalták a csendőrnyomozók módszereit vagy a munkaszolgálat kínjait, felszisszentek vagy kissé megrettentek a múlt kísérleteinek feltámasztása láttán.

De az innenső oldalon is előfordult időnként ingerült túlreagálás vagy olyan attitűd, mintha a holocaust egyedül­álló borzalma egyben jelentéktelenné zsugorítaná századunk minden egyéb szörnyűségét. Nem csodálkozom, ha ez a monopolizálási hajlam sérti és irritálja azokat, akik hozzátar­tozójukat vagy netán szülőföldjüket vesztették el nagyjából ugyanebben az időben.

EZEK AZ ÉLMENYEK, családi vagy „törzsi” hagyo­mányok sok tekintetben szívósabbak a politikai vagy eszmei hovatartozásnál is. Ezért tiszteletben kell tar­tani s nemcsak ingerelni, de mindenáron integrálni sem kell őket. A legjobb apostoli szándékkal sem.

Egy friss példa erre: Ungváry Rudolf a televízióban látott ostromsorozatának eszmei összefoglalásaként egy cikkében nemrég azt az indítványt tette, nevezzük ezentúl a felszabadulást megszabadulásnak, mert ez pontosabb és „min­denki” által elfogadható.

Ungváry Bibó Istvánra is hivatkozik, mint aki először tette szóvá a felszabadulás ellentmondásait. Ez igen, különösen, ha nem hallgatjuk el Bibó legfontosabb mondatát e tárgyban: „Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadu­lássá legyen.”

Nos, nem lett igazán azzá, és a többség számára talán már nem is lesz azzá. Sztálin paranoiája és néhány más tényező bizony elrontotta azt az ígéretes 45-ös tavaszt. Egy idő óta bizony dadogni kezdünk, ha egyetlen szóval kell megnevez­nünk azt a bizonyos eseményt.

A „köznyelv” amúgy is „front”-ot, „ostrom”-ot szokott emlegetni, ezen már senki sem tud változtatni, ha negyven évi kommunista uralom nem tudott.

DE AZOK, AKIK SZÁMÁRA 1945 áprilisa nemcsak a náciktól és nyilasoktól való megszabadulást jelen­tette, hanem a Bibó által is megreformálhatatlannak mondott úri Magyarország várt és megérdemelt összeom­lását, az antiszemitizmus és minden faji megkülönböztetés diszkvalifikálását, egy radikális társadalmi átalakulás le­hetőségét és soha fel nem adott reményét – azok miért ne nevezzék továbbra is felszabadulásnak?

Ungváry Rudolf indítványát tehát, mint generális meg­oldási javaslatot – személyének és jó szándékának szóló minden tiszteletem mellett – a magam részéről elutasítom. Nekem az a szegedi tavasz többet jelentett.