Napjaink: „A feketék vérét szívó zsidók”

Múlt év októberében az egyik legnagyobb tekintélyű ameri­kai egyetem, a Columbia diák­lapjában az egyetem fekete diákszer­vezetének vezetője, Sharod Baker ol­vasói levelében egyebek közt azt írta, hogy a zsidók „a fekete közösség vérét szívó piócák”, valamint hogy a zsidók kipája alatt „feketék milliárdjainak vé­re szárad”. Az egyetem zsidó diákszer­vezetének felháborodását és tiltakozá­sát látva a lap főszerkesztője (aki ma­ga is zsidó) úgy érvelt, hogy az olvasói oldalon a „vélemények sokszínűségét” szerette volna bemutatni. Az egyetem elnöke kijelentette, hogy a nyílt levél „a gyűlöletkeltés nyelvén szól a zsidó emberekről és a modern történelem legrosszabb lapjaira emlékeztet”. Ter­mészetesen a szólásszabadság mellett vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy minden megnyilvánulást üdvözölnünk kell – mondta az elnök, aki a nyílt levél egyértelmű elítélése után zsidók és fe­keték közösen vívott polgárjogi harcai­ra emlékeztetett.

Fekete lincselők

A két közösséget békíteni igyekvő férfiú nem vázolta a konfliktus tágabb hátterét, az amerikai feketék és zsidók között egyre növekvő feszültségeket, aminek a fent idézett levél csak egyik megnyilvánulása volt. Két évvel ezelőtt az amerikai zsidó sajtó nagy terjede­lemben foglalkozott a New York-i Crown Heights negyedben elkövetett gyilkos­sággal. A negyedben haszid zsidók és feketék egyaránt laknak. Miután az egyik haszid autójával elgázolt egy fekete kisgyereket, a fekete közösség ezt szándékosnak minősítette, „Öljétek a zsidókat!” kiáltással rátámadt a haszidokra és egy fiatalembert meglincselt. (A gyilkosság elkövetőjét a bíróság élet­fogytiglani börtönre ítélte.)

A legutóbbi nagy felzúdulást kiváltó eset Harlem bevásárló utcájában, a hír­hedt 125. utcában történt. Fekete fia­talember rontott be egy zsidó tulajdon­ban lévő ruhaboltba, a vele azonos bőrszínűeket menekülésre szólította föl, majd gépfegyverrel lekaszált hét embert. A gyilkos az utca vad fehérel­lenes és antiszemita retorikáját szívta magába – állították a környéken még megmaradt zsidó boltosok. Nemrégen a feketék bojkottot is hirdettek az utca zsidó üzletei ellen – saját vállalkozá­saik érdekében. A zsidó közösség éle­sen bírálta a fekete vezetőket, akik nem voltak hajlandók elítélni a gyilkos­sághoz vezető faji uszítást és csupán gazdasági ellentétekre vezették vissza a mészárlást. Pedig a gyilkosságot meg­előzően heteken át tartottak a feketék demonstrációi, melynek során egy fe­kete lelkipásztor, Al Sharpton a „vérszopó zsidók” üzleteinek kirablására és felgyújtására buzdított.

Kétségtelen, ilyen vad atrocitásokra többnyire csak a fekete gettók kietlen és agresszív világában kerül sor. Az azonban nem véletlen, hogy az örökké jelenlévő feszültség alkalomadtán mi­lyen bűnbakot keres magának. Az utca egyszerű közlegényei az ideológusok útmutatásait követik. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy amerikai versenyben magukat vesztesnek érző, ugyanakkor egyre erősebben szerveződő feketék mindinkább „utaznak” az antimodern eszmék klasszikus bűnbakjára, a zsi­dókra.

A „jó pásztor”

A zsidó közösség aggódó tekintettel figyeli, miként válik az antiszemita ki­rohanásairól hírhedt Louis Farrakhan lelkipásztor, az amerikai moszlimok marginális szószólójából a fekete kö­zösség egyik legbefolyásosabb vezető­jévé. (A moszlim vallás fölvétele maga is lázadás a hagyományosan keresz­tény amerikai establishment ellen.) Farrakhan korábban nem számított „szalonképes” személynek az amerikai nyilvánosság előtt, ezért a fekete vezetők is igyekeztek tőle távolságot tartani. O. J. Simpson, a gyilkosság­gal vádolt bokszoló és filmsztár föl- mentését követően azonban a fekete közösség eufórikus hangulatba került és ezt Farrakhan remekül kihasználta. Meghirdette az „egymillió fekete férfi menetét” (nőket nem hívott) és a több százezres tömeg előtt új fekete öntu­datra szólított föl. Ugyanakkor nem csak érzelmes húrokat pengetett: számba vette a fekete közösséget sújtó bajokat (alacsony képzettség, munkanélküli­ség, kábítószer, alkohol, gyerekeiket egyedül nevelő fiatalkorú anyák) és ki­jelentette, a feketék e problémákra nem várhatják mástól a megoldást. A sike­res közszereplés után befolyása annyi­ra megnőtt, hogy immár a mérsékelt fekete vezetők is kénytelenek voltak számolni vele. Jesse Jackson is dicsérőleg szólt róla. Midőn ily módon a média figyelmének középpontjába ke­rült, Farrakhan dühödt retorikáját né­mileg visszafogta. („Engem félreértet­tek, én nem vagyok antiszemita” stb.) A „nyomulást” azonban folytatta: úgy tűnik, vezető (vagy legalábbis megha­tározó) szerepre tesz szert egy új feke­te szervezetben, amelyet az amerikai feketék új csúcsszervezetének szán­nak, a korábbi – immár nem elég radi­kálisnak tartott – organizáció helyett. Az új szervezet alapszabálya kimond­ja, hogy csupán „amerikai afrikaiak és afrikaiak” tagságát fogadja el.

Miután a közfigyelmet kellő módon fölkeltette, Farrakhan világkörüli útra indult, gondosan végiglátogatva azo­kat az országokat, amelyekkel az Egyesült Államok viszonya nem éppen baráti, találkozva mindazon politiku­sokkal, akiknek terrorista kapcsolatai közismertek. Egyebek közt Irak, Irán és Líbia szerepelt úticéljai között. Egy iráni lap szerint kijelentette: „Isten a moszlimok keze által fogja elpusztíta­ni Amerikát.”

Ám hogy a kép ne legyen egyönte­tűen fekete – a Columbia egyetemen mutatkozó éles ellentétek végül eny­hülni látszanak. A vad antiszemita cikk után az egyetem tisztségviselői és diákjai fekete-zsidó találkozókat szer­veztek. (Egy ilyen elit helyen mégsem hagyhatják a gettók lincshangulatát el­uralkodni.) Ezek során az érintettek egyetértettek abban, hogy a feszültsé­gek egyik oka a kommunikáció hiánya a két csoport között. Sharod Baker is mérsékelte álláspontját és csupán „a fehér szupremáciából kinövő zsidó paternalizmust” kárhoztatta, mikor is a zsidók beleszólnak a feketék dolgaiba és előírják nekik, hogy hová menje­nek és hová ne. (Több zsidó vezető bí­rálta azokat a fekete politikusokat, akik részt vettek a Farrakhan szervez­te nagy menetelésen.)

Epilógus: Michael Jackson (egykor) fekete szupersztár nemrég visszaemel­te videoklipjébe azokat a sorokat, ame­lyeket egy időre elhagyott, miután több zsidó szervezet élesen bírálta őt. (A szövegben egyebek közt a „kike” (kb: zsidrák) szót használta.)