A kicsi néni
Nagy Gabriella
A kicsi néni
A kicsi néni kicsi volt és zsidó, fehér, kihajtott gallérú férfiingben járt, halk, érdes hangon beszélt, a tekintete mély volt, mint a bölcsek kútja, és mi mindannyian, külön-külön azt hittük, szeret, nem, hogy tehetségesnek tart, respektál, egyetért, igazgat, hanem hogy szeret. Valamiért fontos volt, hogy szeressen. Tessen engem kérem szeretni, akkor hegyeket cipelek el, folyókat fordítok ki a medrükből, és megírom, amit még soha senki nem mert, olyan érzékeny leszek, mint a hajnali szélben a szem. A kicsi néni átsugárzott a termen, hatalmas holdkaréja volt, neki aztán érdemes volt megmutatni, hogy már majdnem mindent tudunk, mint a nagyok, csak hogy elismerő pillantásával beemeljen valami közös és aljmeleg fészekbe, ahol a nagy tehetségek ülnek, és csak egyet kell mukkanniuk, máris leszakad az ég, és feljön a pokol, és szép és igaz és jó lesz minden. Az élet. A fenét se érdekelte az irodalom, hogy egy képzeletbeli rangsorban kinek a háta mögé áll az ember, hogy a tisztelt olvasó fejvesztve vásárolja-e vagy nem, a meleg volt a fontos, meg hogy a kicsi néni szeret.
Kicsi volt, én meg nagy, az isten így rakott minket sorba. Jóllehet jóval kisebbnek éreztem magam, furcsa is volt úgy lenézni rá, hogy közben pont fel. Volt nekem akkoriban azonban egy egészen kicsi barátnőm, képre a kép ugyanolyan szomjúsággal, éhséggel, fél napokat ültünk a Grinzingiben, hogy kitaláljuk, hogyan szabadíthatnánk meg ezt a világot és magunkat a rossztól, a sekélytől és a kicsitől. Raktunk is magunk közé hatalmas egyenlőségjelet, mert ahol együtt voltunk, egyforma nagyok voltunk mind a ketten.
Eljött aztán a megméretés ideje, kicsi ösztöndíjpályázat, nagy garral küldtük mindketten be a bizottságnak a világmegváltó művet, hogy tessék minket látni és úgy esett, hogy az én kicsi barátnőmet fogadták el az egybegyűltek, a mi minden egyformaságunk dacára különbséget tettek közöttünk. Nem is bírta a mi azonosságtudatunk az elválasztást, hogyan is lehet örülni annak felhőtlenül, amit mi másképp találtunk ki. Rohantunk hát kicsi nénihez novellákkal, panasszal, hogy tegyen igazságot köztünk, mondja meg nekünk, ha esetleg tévedtünk volna, és kicsi néni azzal kezdte, reméli, nem söpri el a mi barátságunkat ez a döntés, mert mindenek fölött áll a valódi barátság, a világ válaszai nem válaszok a mi kérdéseinkre, de hát az a helyzet, hogy az én novellám valódi irodalom, a kicsi barátnőmé meg nem, mégis hiába, úgy van kiosztva nekünk, hogy ő nyer, én meg nem. Nem volt mit tépelődni tovább, az óriás igazságtalanság egyszeriben kérlelhetetlen igazságosság lett, de talán, és abban reménykedtem, talán a kicsi néni mellettem áll, leteszi mellém a voksot, és akkor mindegy is, kinek adott a világ jutalmazást.
De a kicsi néni odaszólt az én kicsi barátnőmnek, hogy karolna bele, menjenek úgy egymás mellett kart karba öltve, és én meg ott kullogtam magasan mellettük, mire a kicsi néni szükségét érezte, hogy megmagyarázza és csak annyit bökött hátra nekem kedvesen, világéletében ösztönből utálta a nagyokat, ő erről nem tehet és én hiába próbáltam kicsire zsugorodni, hogy elérjek hozzá és hiába gondoltam, hogy más is, valami más is van még e mögött, örökre ki lettem zárva az ő társadalmukból, én nagyra nyúlt kicsi ember.
Címkék:2001-05