Nagy, de be nem fejezett monográfia

(Kroó György: Szabolcsi Bence. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tudományos közleményei sorozat, 1994, 670 oldal)

Aki olyan szerencsés volt, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szabolcsi Bence tanítványa lehetett, so­hasem felejtheti el a legendás hírű pro­fesszor zenetörténet-óráit. Ez a tanít­vány szó kicsit nagyképűen hangzik, hi­szen szorosabb kapcsolatot sejtet tanár és hallgató között, ilyet azonban Szabol­csi Bence csak a zenetudományi tan­szak kis létszámú osztályainak növen­dékeivel tartott. Nekünk, a többi tan­szak hallgatóinak a főiskola legnagyobb tantermében, a XVIII.-asban adott elő, amely ilyen alkalmakkor mindig zsúfolásig megtelt. Szabolcsi professzor min­den egyes alkalommal elbűvölte hallga­tóságát hatalmas tudásanyagával, a mű­faji problémák lényegének megragadá­sával, előadási stílusának szuggesztivitásával. Zenetörténeti előadásai soha­sem korlátozódtak kizárólag a zenei vo­natkozású kérdésekre, mindig széles ki­tekintést nyújtott az adott korszak társa­dalmára, irodalmára, képzőművészeté­re is. Bámulatos elevenséggel tudta fel­idézni az elmúlt korok világát, ahogy például a XVII. századi Velencéről vagy a XVIII. századi Bécsről beszélt. És min­dehhez járult még rokonszenves egyé­niségének varázsa, egyszerűsége, szerénysége, ahogy előadásához a zongo­rán a zenei illusztrációkat játszotta – ter­mészetesen fejből -, de mindig a maga száraz módján, jelezve, hogy ez nem művészi produkció, hanem csupán egy a témához kapcsolódó zenei példák kö­zül; ahogy – a zenetörténet nagyjai iránt érzett rajongása ellenére – következete­sen igyekezett elkerülni a patetikus megfogalmazásokat. Pedig ez még kor­társai között sem volt ritka jelenség. So­hasem hangoztatott ellentmondást nem tűrő, kategorikus véleményeket, hanem többféle megoldási lehetőséget vetett fel, és hallgatóira bízta a végső követ­keztetéseket, legfeljebb Finom tapintat­tal rávezetette őket arra a válaszra, amit ő is helyesnek tartott.

Nagy monográfiákat általában alkotó művészekről, írókról, zeneszerzőkről, festőkről, szobrászokról szoktak írni. Ezért nagyon kivételes esetnek számít, hogy egy zenetörténész életéről, mun­kásságáról szülessék ilyen nagyszabá­sú, átfogó mű. Mert Kroó György köny­ve az: kétkötetes, és több mint 670 ol­dal. Mint a szerző az előszóban írja: „…a Szabolcsi Bence személye iránti hála, és tudós egyéniségének csodála­ta, a magyar-zsidó identitás létének és működésének történelmi, szakmai és pszichológiai szempontú bemutatása belső kihívás egy olyan zenetörténeti mű létrehozására, amelynek hőse zene- történész – olyan egységes és ellenáll­hatatlan késztetéssé erősödött, amely elől különböző elfogódottságokra hivat­kozva sem térhettem ki.” És Kroó Györgynél senki sem lehetett alkalma­sabb arra, hogy ezt a monográfiát meg­írja, mint a nagy professzor kedves ta­nítványa és utóda a zenetudományi tan­szék vezetőjének posztján. Emellett a Szabolcsi-életmű sok szálon kapcsoló­dik a zsidó valláshoz és kultúrához, amelyekben egy kívülálló bizonyára nem ismerte volna úgy ki magát, mint a szerző.

Nagyon érdekes mindjárt a könyv leg­eleje, ahol Kroó Szabolcsi Bence csalá­di gyökereit deríti fel. Apja, Szabolcsi (Weinstein) Miksa egy nyírségi, sokgyer­mekes gazdálkodó fia, asszimiláns, de vallásos szellemben nevelkedett. Elő­ször rabbinak készült, ám gyökeres for­dulatot vett a pályafutása: újságíró lett. Az 1992-es hírhedt tiszaeszlári vérvád- perben sokat segített az ártatlanul meg­vádolt zsidók ügyvédjének, Eötvös Károlynak védencei felmentésében. Pes­ten az Egyenlőség munkatársa, majd szerkesztője. Utódaként a lap élén idő­sebb fia. Szabolcsi Lajos követte.

A monográfia végigköveti az 1899-ben született Szabolcsi Bence gyermek­korát, középiskolai és egyetemi tanul­mányait, ismerkedését a zenével, és hosszabban elidőz annál a korszakánál, amely döntő jelentőségű életében: ami­ kor a Zeneművészeti Főiskolán a zene­szerzés szakon Kodály Zoltán növendé­ke volt. Megismerkedünk Szabolcsi lip­csei egyetemi éveivel, zenetudományi doktorátusát is kint szerezte, majd sok­rétű itthoni munkásságával. Ez három fő irányba ágazott: úttörő kutatásaival, tanulmányaival egyik megalapozója lett a magyar zenetörténetnek; nagyon so­kat tett a zsidó zene bonyolult problé­máinak tisztázása érdekében; és végül, de nem utolsósorban kiváló monográ­fiákat és összefoglaló műveket alko­tott az általános zenetörténet témakö­rében is.

Kroó bőségesen ismerteti, idézi és méltatja Szabolcsi reprezentatív mun­káit: a Zene történetét, a Beethovent, az Európai virradatot, A melódia törté­netét, a Liszt Ferenc estéjét, de emel­lett nem kerülik el figyelmét a hagya­tékban megmaradt, publikálatlan ta­nulmányai, és azok az írásai sem, amelyek régi újságokban, folyóiratok­ban jelentek meg, és így szinte elérhe­tetlenek a mai olvasók számára. Sza­bolcsi természetesen nem kaphatott egyetemi katedrát a Horthy-rendszerben. A könyvből meg lehet tudni, ho­gyan alázták meg ezt a nagy tudóst a munkaszolgálatban, és hogyan pusz­tult el tizennégy éves fia, akit 1944 nyarán az utcáról hurcoltak el Ausch­witzba. Kroó teljes egészében közli Szabolcsi Bence novelláját, címe: Polifémosz barlangja – Egy deportált ze­nész naplójából. Ebben azt beszéli el, hogyan szökött meg 1944 novemberé­ben a halálmenetből a bécsi ország­úton. Megrendítő olvasmány.

Csak a felszabadulás után bontakoz­hatott ki teljesen Szabolcsi pedagógiai és tudományszervezői tehetsége. Ez sem tarthatott sokáig, a Rákosi-rendszerben megbecsülték ugyan, de megal­kuvásokra kényszerítették.

Kroó György csak az 1950-es évekig követi végig Szabolcsi Bence életét, nem szól öregkori tevékenységéről, be­tegségéről, 1973-ban bekövetkezett ha­láláról. Mint írja, a további esztendők Szabolcsi-portréját „közös munkaként, sokak ecsetjének kell felfestenie”. Ez hiba volt. így nem lett teljes a monográ­fia, és egy ilyen nagy mű után a belátha­tó jövőben senki sem fogja befejezni.