Holokauszt-centrikus zsidóság?

Naftali Kraus

Holokauszt-centrikus zsidóság?

A fenti kérdőjel tulajdonképpen felki­áltójel. A kérdés már rég nem kérdés: úgy tűnik, hogy Európában sokhelyütt, de főleg Magyarországon, a maradék zsidóság a Holokausztban éli ki magát. Morbid dolog, de sajnos igaz.

Ma egy magyarul értő és olvasó ufó le­jönne és figyelmesen meghallgatná, il­letve elolvasná a magyarországi zsidó vezetés megnyilatkozásait, kifelé és be­felé egyaránt – arra a meggyőződésre jutna, hogy a zsidóság mint olyan, a Soából vezeti le létét és jogfolytonosságát. Nem azt mondom, hogy a Soából él – mint azt a neonácik állítják, sandán cé­lozgatva az ilyen-olyan (30 ezer forin­tos…) kárpótlásokra – hanem hogy a Holokausztot tartja zsidósága lényegének.

Mintha az elmúlt 3000 év nem is lett volna, mintha a zsidóság nem adta vol­na a világnak a monoteizmust, a Tíz Pa­rancsolatot; a Biblia, a Misna és a Talmud páratlanul gazdag tárházát, mint­ha mindez semmivé törpülne a teuton őrület tizenkét éves garázdálkodása folytán. Mintha csak azért és annyiban lennénk zsidók, amennyiben életben maradtunk 44-ben, vagy hazavánszo­rogtunk Auschwitzból, esetleg a muszosként végigszenvedett szovjet fog­ságból.

Mintha csak azért és annyiban len­nénk zsidók, hogy süketek párbeszédét folytassuk a neo-nácikkal, illetve hada­kozzunk a Soá tagadóival: mondván, hogy íme volt Holokauszt, én is ott vol­tam és most – ebből kifolyólag – itt va­gyok és zsidó vagyok.

Mintha nem létezne Izrael Állama, mint a Soá egyik legjelentősebb, pozi­tív következménye.

Mem érkezett el az ideje, hogy meg­kérdezzük önmagunkat: valóban nincs zsidóságunknak más ismérve, tartal­ma, mint a Soá unos-untalan hangozta­tása? Ezen, a kétségtelenül negatív va­lamin kívül, nem lenne a zsidóságnak semmi pozitív tartalma?

Semmi, amiért érdemes, amiért jó zsidónak lenni, zsidóként élni?

*

Ha alternatívát keresünk a Holoka­uszt-centrikus zsidóságnak, nem kell messzire mennünk. A zsidóság érméjé­nek – mint rendszerint minden érmé­nek: két oldala van – az egyik vallási, a másik nemzeti, lévén a zsidó nép egy­fajta nemzetvallás, ami egyedülálló (vagy nagyon ritka – a szerk.) a népek történetében.

A második Szentély pusztulásáig (kb. 2000 évvel ezelőtt) a nemzeti ismérv volt a döntő, ami háttérbe szorította a vallásit. A Tánách (Biblia) híradása sze­rint gyakran estek a zsidók a környező pogány népek kulturális csapdájába, és nemhogy nem tartották a parancsola­tok nagy részét, de áldoztak a pogány kultuszoknak és bálványt imádtak. En­nek ellenére senki nem vonta kétségbe zsidóságukat, ami a Szentföldben, Je­ruzsálemben gyökerezett.

Ezzel szemben az elmúlt 2000 év di­aszpóráján, a vallási jelleg került előtér­be – ez volt az, ami a zsidóságot meg és fenntartotta.

Mi a helyzet ma a világon és mi a helyzet Magyarországon?

A világon ma 13 millió zsidót tarta­nak nyilván, ebből öt millió Izraelben él. A fennmaradó nyolc millió Ameriká­ban (5.7 millió); a FÁK országaiban (kb. 1 millió), valamint Angliában (250 ezer, Franciaországban (kb. fél millió) és Ma­gyarországon található (több mint százezer). A többi országokban a zsidó szá­ma elenyészően csekély, néhol csak néhány ezer vagy annyi sem. Közeli pél­daként álljanak itt a Magyarországgal szomszédos országok.

Az említett országokban, ahol a nagy zsidó közösségek élnek, a megjelenési fonna és jelleg, kétségtelenül a vallási. Ez nem jelenti azt, hogy ott mindenki vallásos, de ilyen vagy olyan vallási kö­tődés tapasztalható, sőt a FÁK országa­iban a valláshoz való visszatérés emel­kedő tendenciát mutat. Ennek kerék­kötője mindenütt a nagyszámú vegyes házasság, ami a zsidó vallásos élet, il­letve a zsidóság antitézise. De nem ez értekezésünk témája.

Mindenütt, ahonnan a zsidók nem alijáznak tömegesen Izraelbe, a zsidó élet hanyatló tendenciát mutat, amihez hozzájárni a cionista mozgalmak talajt vesztett, mesterségesen életben tartott léte. Egy, Amerikában néhány évvel ezelőtt megtartott tudományos felmé­rés szerint, 2030-ban nem lesz az Egye­sült Államokban több mint 1.5 millió zsidó, és ezek is, szinte kivétel nélkül, a legszigorúbban vallásos, ultra-orto­dox körökhöz tartoznak majd. Hogyan és miért? A felmérés egy fő és egy mel­lék okot jelöl meg: a fő ok a fékeveszett asszimiláció, míg a másik ok az alija. Érdekes és paradox módon, míg ma az Amerikából Izraelbe jövő, illetve csurranó-cseppenő, kb. évi 2000 főt számláló alija 90% ortodox, addig a fel­mérés a következő 30 évben főleg a nem-vallásos rétegek alijájával számol, azokéval akik nem vallásosok, de zsi­dók akarnak maradni.

Hasonló felmérést készített Angliá­ban a lelépő országos főrabbi, Sir Jakubovits is. Ennek eredménye még si­ralmasabb; eszerint is csak néhány tí­zezer zsidó marad meg a Brit Királyság területén, a 21 század első harmadá­ban és ezek is, „természetesen” vallá­sos zsidók lesznek.

*

Mi a helyzet Magyarországon?

Itt a helyzet talán még „fokozódik”. Alija nincs; a vegetáló cionista mozga­lom eredményeiben teljesen jelenték­telen (lehet, hogy ennek egyik oka az elégtelen izraeli támogatás), vagyis a nemzeti jelleg mint a zsidóság egyik is­mertető jele és fenntartó ereje, egysze­rűen nincs jelen a színen.

Vallás?

A Hitközség vallási alapon működik, de a számon tartott zsidóság alig tíz százaléka tagja az érdekképviseletként is működő BZSH-nak vagy a Mazsihisznek. A templomok néptelenek, a rab­bik nem értenek szót a fiatalokkal. A három zsidó iskolát a potenciális zsidó gyerekek kevesebb, mint öt százaléka látogatja. A nagy hangon meghirdetett Pesti Jesiva nem váltotta be a hozzá fű­zött reményeket, mivel gyakran válta­kozó diákjai nem tanulnak meg magya­rul és így nincsenek kapcsolatban a „célirányos” zsidó tömegekkel, fiatalok­kal.

Az egyetlen reményt keltő nevelési intézmény a Zsidó Egyetem, de már a Talmud bölcsei is felismerték, hogy „ahol nincsenek gidák, ott nem lesznek bakkecskék sem; ahol nincsenek bak­kecskék ott nincs nyáj és ahol nincs nyáj – ott nincs pásztor” (Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin, 10, 2). Ha a zsidó gyerekek óriási többsége állami isko­lákban tanul, miután kudarcot vallott a nemes kísérlet valamiféle vallásokta­tást szervezni nekik, ahogy a katoliku­sok teszik, sikerrel, és semmiféle zsidó ismeret vagy élményanyaggal nem ren­delkezik, akkor ki fog húsz év múlva a Zsidó Egyetemen tanulni?

A szomorú prognózis egyértelmű: ti­zenöt-húsz éven belül a mai, un. neo­lóg zsidóság olyan lesz, mint a mai orto­doxia. Ott van kóser hús, kóser tej, kó­ser szalámi – csak éppen ortodox zsi­dóság nem létezik. Az ortodoxia felleg­várában, a Dob utcában, egy hétközna­pon, nincs egy minjennyi szombattartó (Sajmér Sábesz) helyi zsidó, és a turis­ták nélkül nem lehet imádkozni.

*

Ebbe a közegbe „ugrik be” a Holoka­uszt, mint a zsidóság cégére, múltja és jövője. Lehet, hogy csak ez beszélne ma a magyar zsidókhoz, csak ez lenne identitásuk jelképe? Lehet, hogy mes­terségesen szítják ezt azok, akiknek fel­adata lenne tartalommal megtölteni a magyar zsidóság üres kosarát? Nem tu­dom.

Azt tudom, hogy annak idején, a le­tűnt rendszerben, nemcsak a zsidóság volt megnyomorítva; nemcsak a cioniz­mus volt tilos, hanem a Soát sem volt szabad említeni. Így érthető, hogy 1984-ben, amikor először engedték meg nyilvánosan „ünnepelni” a magyar Holokauszt 40 éves évfordulóját, a zsi­dó temetőben (amit akkor csak „Koz­ma utcának” volt szabad hívni), a tízez­res tömegben, zuhogó esőben, egy nyolc év körüli síró kislányra lettem fi­gyelmes, aki szüleivel jött az „ünnep­ségre”. Miért sírsz kislány? – kérdez­tem. Mert megölték a nagymamámat – hangzott a válasz.

Ez ott és akkor érthető volt, termé­szetes reakciója az elnyomott fájda­lomnak. De ma, 17 évvel később, ez lenne a magyar zsidóság egyetlen ka­paszkodója a zsidósághoz?

Lássuk, hogyan viszonyult a zsidóság 2000 évvel ezelőtt, az állami lét elvesz­téséhez, a Templom pusztulásához? Az a szerencsétlenség sem volt kisebb, mint a Holokauszt, sem a veszteségek számában, sem következményeiben. Akkor voltak, akik letargiába estek és azt hitték, ez a vég. Voltak, akik szélsőségesen gyászoltak, nem ettek húst és nem ittak bort, sőt volt egy trend, hogy ezek után nem kell csalá­dot alapítani, „és Ábrahám leszárma­zottai maguktól kihalnak”.

Ez ellen kelt ki Josúá Ben Chánánjá, a neves tanaita, aki meggyőzte őket, hogy „nem lehet nem gyászolni, de a gyászt nem szabad túlzásba vinni, mert a közösség nem képes azt hosszú tá­von elviselni.” Jósua pontos instrukció­kat adott hogyan kell gyászolni, hogy ez ne zavarja a zsidó élet zavartalan to­vábbvitelét. Innen a szokás, hogy egy kis részt a lakásban meszeletlenül hagynak, „zécher lechurbán”, vagyis a pusztulás emlékére. (Bava Batra 60, b alapján).

A Holokauszt hosszútávon nem lehet a zsidóság megtartó ereje, tartalma, lét­alapja. Ez a túl könnyű „megoldás” előbb-utóbb elapad, „elfogy”, hiszen nem lehet örökké gyászolni. Vissza kell tehát térni a zsidó érem egyik vagy má­sik oldalához. Esetleg mindkettőhöz.