MUTASSUK MEG NEM ZSIDÓ FELEBARÁTAINKNAK IS

„MUTASSUK MEG NEM ZSIDÓ FELE­BARÁTAINKNAK IS”

„és egy elfújt falevél zöreje üldözi őket” (Vajikra 26:36)

Megjegyzések a Visszavágás vagy kompenzálás című cikkhez (Szombat, 2004/2.)

A múlt év végi keresztállítás meglehe­tősen otromba és végső soron gyere­kes reakció volt, ráadásul „ötletgaz­dái” nagyjából személy szerint meg­egyeztek azokkal, akik egy évvel ko­rábban még azzal szapulták a köztéri hanukiákat, hogy a keresztény ember bensőségesen, otthonában ünnepel (nagyvonalúan megfeledkezve a kör­menetekről és a sok-sok út menti fe­születről, amelyeknél hitük szerint időszakonként szintén gyertyákat gyújtanak). Ezt a cikkben megszóla­lók több-kevesebb visszafogottsággal hasonlóan látják. Elgondolkodtatóbb a köztéri hanukiákkal és a Chabaddal kapcsolatos véleményük. Sokfélekép­pen vagyunk zsidók, és sokféleképpen vagyunk (vagy nem vagyunk) valláso­sak. A megnyilatkozásokból mégis elég egyöntetűen és lehangolóan fúj a gálut szele.

Nem hiszem, hogy helyes „A. B.” zsidó ifjúsági vezető öncsonkító buz­galma, a fakereszt és a hanukia állítá­sának egyforma helytelenítése. Neki is figyelmébe ajánlom az előbb már említett körmeneteket, amelyekben manifesztálódik a hívő keresztények igénye, hogy az utcán ünnepeljék val­lásuk jelentős pillanatait. A meghitt pillanatokat valóban szűkebb körben jó ünnepelni, de a Hanukára megfele­lőbbnek érzem a magasztos, dicsősé­ges, büszke, örömteli jelzőket, s mint tudjuk, hagyományunk előírja, hogy a mi örömhírünket, a hanukia lángjait tegyük közszemlére, mutassuk meg nem zsidó felebarátainknak is. Az ez­zel kapcsolatos bizonytalanság másnál is megjelenik: Pessl Gábor szerint a Hanuka csak a zsidók ünnepe; ezzel egyetértek. Miből gondolja viszont, hogy a Chabad „ökumenikussá” akar­ja tenni ezt az ünnepet? Ráadásul „provokatív” módon. Miből gondolja, hogy ez provokatívabb, mint a csík- somlyói búcsú? A fő kérdés szerintem az, hogy lehet-e a toleranciaszintet a „jaj, csak nehogy felingereljük őket” eszközével növelni. Mi a saját toleran­ciaszintünkre ügyeljünk: vállaljuk ma­gunkat és tartsunk tiszteletben máso­kat. Ennek fejében várjuk el a toleran­ciát.

A Chabadot a megszólalók sem le­nyelni, sem kiköpni nem tudják: lengő pajeszokat vizionálnak (miért is baj a „zsidós” külső?), radikalizmust emle­getnek (bűvös szó, meg kéne vizsgál­ni, ki miben radikális, a tigris radikáli­san ragadozik, a kakukkfű radikálisan illatozik, mégsem alkotnak párt). Gá­bor Györgynél fölmerült (okkal) a Chabad erős missziós tudata. Hasznos lenne tisztázni, hogy ez semmiképpen nem betérítő buzgalom, így föl sem merülhetne, mint „A. B.”-nél, aki „nem hiszi, hogy ettől több zsidó len­ne, ha mégis, akkor a Chabad térítő vallássá változtatja a zsidó vallást”.

Befejezésül két megjegyzés. A zsi­dó vallás – sokféleségével együtt – Budapesten ugyanaz, mint Tel-Avivban. Gondolom, a megszólalók egyike sem kifogásolja, hogy arrafelé egész évben mindenfelé láthatók köztéren a hanukiák, amelyeken az ünnep alatt föllobbannak a lángok. Talán nyolc nap sem égbekiáltó bűn Budapest né­hány pontján. Azt se felejtsük el, hogy radikálisnak semmiképpen nem ne­vezhető elődeink, úgy 100-120 éve, a hagyományok ápolása helyett hatal­mas, gyönyörű zsinagógák építésével „provokálták” országszerte a hazai közönséget.

Grósz Tamás