Mózes, az egyiptomi

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Archívum, Irodalom

Regényrészlet

És ment Mózes vissza a palotához, ahol az őrállók durva röhejjel fogadták. És Mózes kérdezte, min mulatnak olyan jól? És az őrök hahotáztak, és ujjal mutogattak rá, és egymást hátba verdesték jóked­vükben. És végül mondták Mózesnek, rajta nevetnek, hogy megint itt látják. Egyre jön a palotába, semmiből sem okul. Beláthatná már, amit tud róla minden egyiptomi és minden héber, hogy ő csak egy eszelős, aki fölöslegesen koptatja a száját. Olyan portékát akar eladni a hébereknek, ami nem jó arra, hogy a hasukba tömjék, nem veszi észre, annyira se veszélyes Fáraóra, hogy az eltetesse láb alól. Az őrség né­hány tisztje készült átvágni a torkát. De Fáraó kinevette őket. Azt mondta, nem kell mártírt csinálni Mózesből. Ölje meg őt a nép közönye. Ma pedig nem fogja föl a helyzetét, majd megöli a nevetségesség.

És kérdezte Mózes: Ezek szerint ti parancsra röhögtök?

És felelték a szolgák: Nem. Csak engedéllyel. Bár Egyip­tomban, ami szabad, az egyúttal kötelező is. És ezen megint nagyon jót nevettek. És betuszkolták Mózest egy kapun, mondván, hogy arra vezet az ő útja, és ott várja az út végén a Fáraó.

És Mózes egy folyosón találta magát, amelynek jobb és bal oldalán is újabb folyosók nyíltak. És azok is ágakra bomlot­tak, és ágaik is elágaztak. És elindult Mózes jobbra, és ott egy idő után fal állta el az útját. És akkor balra fordult, míg újra falba nem ütközött. És fordult jobbra és fordult balra, és nem volt más, csak újabb fal és újabb folyosó. És ment Mó­zes, míg csak meg nem érezte, hogy körben jár. És azon túl megpróbált mindig balra tartani, de falhoz jutott, és azon túl jobbra kanyarodott, és úgy ért el a falig. És egy idő után úgy érezte, oly régen kanyarog itt, mintha örök idők óta bujdokolna az útvesztőben, és végtelen soká kell még bolyongania, mert ez az útvesztő örök. És folyosó folyosót követett, és telt vele az idő faltól falig, és mindjobban hatalmába kerítette az érzés, hogy itt egyáltalán nincs kijárat. És kanyargóit vele az út és magaslott előtte a fal. És lába reszketett a fáradtságtól, szorongott, hogy végképp utat téveszt, mert már abban sem volt egészen bizonyos, merre van a bal és merre a jobb. És már régen nem botladozó lába vitte, hanem a lélek ereje, de éppen lelkierejét kezdte ki a falak egyformasága. Megpróbált nyilakat rajzolni, hogyha újra visszajut valahová, tudja a je­lekről, merre ment hiába, de vagy nem találta meg jeleit, vagy megtalálta, csakhogy az ellenkező irány is falhoz veze­tett. Esetleg régi rossz irányba, a nyilaihoz vissza.

És Mózes úgy érezte, itt el kell vesznie. És megértett vala­mit a héberekből, akik nemzedékek óta bolyonghattak, ilyen vagy másmilyen útvesztőkben, könnyen meglehet, mindig és örökké útvesztőben kóboroltak, fordulva jobbra és fordulva balra, hogy végül így is, úgy is fal magasodjon előttük.

És tudta Mózes, kár tovább keresgélnie. Csak újabb folyo­só és újabb fal lehet előtte. Ezért nekivetette vállát a legkö­zelebb eső faldarabnak, amely útját állotta, és teljes erejéből taszított egyet rajta. És a fal megingott, és kövek hullottak és por szállt, és Mózes minden erejét összeszedve végül átsza­kította vállával a falat, ami dübörögve leomlott előtte. És át­lépve a falomladékon, ott állt Mózes Fáraó tróntermében. Fá­raó trónja előtt, szemben Fáraóval.

És Fáraó hatalma jelképeitől körülvéve, bíborpalástban várta őt. Trónja körül kígyók tekergőztek, feje fölött sakállszobor vicsorította fogsorát, núbiai oroszlán hevert a trón há­ta mögött. És Fáraó palástjának közepén ott díszlett a szent skarabeusz. És a lobogó fáklyák fénye megsokszorozódott a ruha, a trónszék, a bútorok tömérdek díszén és a szerteszét heverő drágaköveken.

És Fáraó trónja olyan magosan volt, Mózesnek a nyaka is megfájdult, ahogy fölnézett rá. És a trónterem mennyezetén ott sugárzott Egyiptom főistene, a Nap.

És Mózes hunyorgott a fényességben. És bár reggel óta ké­szült a találkozásra, hirtelen azt sem tudta, mit kellene mon­dania. Csak állt ott és a füle tövét vakarta tiszteletlenül. Az­tán észrevette, úgy viselkedik, mint birkapásztor korában, et­től még inkább zavarba esett, vakarni már nem merte a füle tövét, de a kezét se merészelte elvenni onnan.

És megszólalt helyette Fáraó. És mondta: Milyen újabb ál­nokságot jössz bejelenteni?

És Mózesnek mindene viszketni kezdett az idegességtől. Csak ennyit tudott kinyögni: A hé-hé-héberek… Izé… Szó- szó-szóval a si-si-sivatagba…

És mondta Fáraó: Rendben van. A férfiak mehetnek.

És mondta Mózes: Az ke-ke-kevés. Az egész né-né-népet akarom.

És mondta Fáraó: A nők is mehetnek. Marháitok itt marad­nak túszul.

És mondta Mózes: Akkor nem tu-tu-tudunk áldozni az Örökkévalónak.

És mondta Fáraó: Vidd a férfiakat, a nőket és a barmokat. Itt hagyod túszul az összes gyereket.

És mondta Mózes: Egész népem velem jön. Férfiak, nők, gyerekek, barmok. És a nép ma-ma-magával viszi a me-me- megszolgált tulajdonát. Azonfelül ajándék jár neki, mint a fe- fe-felszabadított rabszolgának. Nem akarok tiszteletlen lenni, Fáraó. Nem ragaszkodom a formális ultimátumhoz, szavaim nem burkolt hadüzenetet hordoznak. De azt be kell látnod, az alku ideje lejárt. A diplomáciai manőverek, titkos tárgya­lások, célozgató fenyegetések korszaka befejeződött. Nincs már érvünk egymás számára.

És mondta Fáraó: Neked nincs több érved, Mózes. Nekem még van. Egy végső érv. Mit mondott neked rólam az Örökkévaló? Butának tart? Korlátoltnak? Ostobának? Kőfejűnek? Meggyőzhetetlennek? No, mondd csak! Mit tart rólam a te urad?! De őszintén, Mózes, szépítés nélkül. Ne félj, nem lesz harag belőle.

És mondta Mózes: Nem rólad szoktunk tra-tra-trafikálni.

És mondta Fáraó: De valamit csak mondott? Elejtett meg­jegyzése sem volt? Azt se mondta, hogy buzi kurafi vagyok? Vagy valami hasonlót?

És mondta Mózes: Semmi ilyesmit.

És mondta Fáraó: Erőltesd meg az eszed. Mit mondott ró­lam?

És mondta Mózes: Hogy megkeményí­ti a szívedet.

És mondta Fáraó: És ez mit jelent?

És mondta Mózes: Hát hogy kőszívű leszel.

És Fáraó csak erre várt, fejedelmi jel­vényeit elejtette a kezéből, úgy hahotázott.

És Mózes megsértődött és sarkon for­dult, de Fáraó utánaszólt: Ne fordítsd el az arcod, te szegény! Ne haragudj rám.

Magad vagy a hibás, gyermeki lényed­del, ahogy magad felértékeled, engem pedig leértékelsz abban az erkölcsi vi­lágrendben, amiben gondolkodói. Te vagy a jószívű, mert néped üdvén fá­radsz, én meg a rossz-szívű, mert nem­hogy a héberek, de az egyiptomiak bal­végzete sem érint. Vagyis te jó vagy, én rossz vagyok, és kész. Hát idefigyelj, az­zal a birkáktól szalajtott fejeddel: a te urad nem személyes tulajdonságokban gondolkodik, bármilyen hízelgő lenne a te számodra és megalázó az én szá­momra. Mert tudja azt, amit te észre se veszel, hogy egy szi­tuációba helyezett bennünket. És ez a helyzet erősebb, mint mi vagyunk, erősebb, mint a jóság vagy a rosszaság. Szere­pet játszol, és szerepet játszom magam is. Lehetsz te szere­pedtől függetlenül jó ember, de ez csak feleségedre, fiadra, esetleg szomszédaidra vagy adósaidra tartozik. És lehetek én jó, vagy lehetek rossz, ez tökéletesen mindegy. Mert én túl a jón és rosszon, mindenekfölött uralkodó vagyok. Ez az, amit te nem értesz, de amit a te urad pontosan tud.

És mondta Mózes: Az Örökkévaló mindent tud.

És mondta Fáraó: Talán igen, talán nem. De azt bizonyo­san tudja, mi az uralkodás, az állam, a hatalom. És ismeri a történet velejét. Hogy a hatalmat meg lehet szerezni, de el is lehet veszíteni. Nos, erre vonatkozik az a kijelentése, hogy megkeményíti a szívemet.

És mondta Mózes, hogy nem érti.

És Fáraó félresöpörte hatalma jelképeit, odább rúgta a mellé somfordáló núbiai oroszlánt, és egyetlen mozdulattal hátravetette palástját és ott állt a trónszéken anyaszült mez­telenül. Hímtagja himbálódzott a gyors mozdulattól. Mózes végignézett rajta, és megállapította, hogy ez a nyeszlett em­ber, aki legföljebb másfél méter, fölötte szőrös, és van vala­mi majomszerű benne.

Beszéljünk őszintén, mondta Fáraó. Olyan pőrén, ahogy itt állok. Mondd ki az első szót, ami eszedbe jut.

És mondta Mózes megvetően: Szégyentelenség.

És mondta Fáraó: Ez az, Mózes! Végre kinyögted a döntő szót. Minden hatalom akkor bukik meg, amikor elkezdi szé­gyellni magát. Az uralkodó rájön, hogy boldogságának ára a nép boldogtalansága. A gazdagok sokallják a vagyoni különb­ségeket. Az írástudók úgy vélik, az állam megsértette a ter­mészeti törvényt, az isteni törvényt, az emberi törvényeket. A pribék belátja, hogy ő csak gonosz eszköz. A hóhér föllá­zad hivatala ellen, mert arra a következtetésre jut, hogy nem szabad embert ölni. A sok hitvány állampolgáron erőt vesz a bűnbocsánat vágya, és a javulás káprázata. Lefoszlik Fáraó­ról az istenség látszata, kétség fér ah­hoz, hogy Egyiptom sorsát viseli szívén, kikezdi a szóbeszéd az alattvalói hűsé­get, és baromi butaságnak látszik a rab­szolgatürelem. És mindez miért? Mert szégyellős volt a hatalom. Nem merte a végsőkig vállalni önnön logikáját. Ha egy hatalom önmagát akarja megjavítani, önnön érdekét a közérdekkel egyesíte­ni, ellenfeleit emberszámba veszi, és elhiszi, hogy hirdetett nézetei közboldog­ságról, a nép érdekéről, az emberiesség­ről és az elhivatottságról igazak, ha azt reméli, hogy kompromisszumot köthet önnön kárára és a sokaság javára, ha azt hiszi, az ő alapja voltaképp a jó, és ön­magát a jóra is alapozhatja, akkor az a hatalom megbukik. Ha egyszer elhitet­tük a fehérről, hogy fekete, és a feketé­ről, hogy fehér, akkor a végsőkig ki kell tartanunk állításunk mellett. Ha elfogad­tattuk, hogy akaratunk a nép javát szol­gálja, végig ragaszkodnunk kell ehhez. Végső fokon semmi másról nincs szó, mint a puszta hatalomról. Mesék, legitimációk, ideológiák, le­gendák – erre mindre szükség van, vagy lehet. De ha a hata­lomról van szó, mindenről le lehet és le kell mondani, csak a hatalomról magáról nem. Nem lehetünk szégyellősek, Mó­zes. A szégyellős állam programokat ad. Aztán mosakodhat, miért nem valósultak meg. A szégyellős állam engedi, hogy emlékezzenek ígéreteire. A szégyellős állam folyton híveit számlálgatja, hogy a többség érdekére hivatkozhasson. A szégyellős állam magasztos elvekre épít, ha tudja is, hogy ezek az elvek alkalomadtán ellene fordulnak. A szégyellős ál­lam tudja magáról, hogy téved, ezért időnként korrigálni igyekszik magát. A szégyellős állam ad magára, elvárja, hogy szeressék, és az alattvalók szeretetére apellál. Engem Egyip­tom története meggyőzött arról, hogy mindez badarság. A ha­talom megőrzésének kérdésében előbb csak fölösleges, utóbb halálos veszedelem. Nem kell tervezni a tervezhetet­len jövőt, csak úgy tenni, mintha minden a mi terveink sze­rint alakulna. Nem kell a többségnek hízelegni, elég, ha a többségnek kiáltjuk ki magunkat. Sőt, egyenesen mindenki államának! Legföljebb pofozógépnek kell egy kisebbség, hogy ráfoghassuk a világ összes bűneit. Nem kellenek ma­gasztos elvek, melyekben valóban sosem hitt a sokaság, csak formálisan kell holmi istenekre hivatkozni, közben pe­dig összekacsintani a hitetlenségre hajló tömeggel. Utólag sem szabad elismerni tévedést, sőt le kell tagadni, és úgy tenni, mintha mi mindig tévedhetetlenek lettünk volna. Nem kell becsületesen viselkedni, csak el kell vágni a torkát an­nak, aki a mi feddhetetlenségünkben kételkedik. Nem kell, hogy szeressenek bennünket, elégedjünk meg az imádat lát­szatával, de ezt a látszatot aztán meg is kell teremteni és meg is kell követelni. De most azt akarod mondani, hogy a szégyentelen hatalom leleplezetten és meztelenül áll. De eb­ben tévedsz, Mózes. A szégyenlős hatalom lepleződik le, míg a szégyentelen csupaszon is diadalmaskodik, mert meztelen­ségét nem szabad észrevenni. A hatalom hatalommal védi magát. Végső célja sem más: a hatalom. Ezért mondja a te Urad, hogy megkeményítette a szívemet. A szívem csak­ugyan kemény, de nem az ő varázserejétől. Önvédelemből az. Mert könnyű szívvel lemondanék rólad, Mózes, és széttépetnélek az oroszlánommal. Lemondok a héber rabszolgák­ról, hisz a szagukat is utálom. Lemondok népem szeretetéről, a történelem dicséretéről, le az istenek áldásáról, ha kell, a telkemről is, és végképp lemondok arról az erkölcsi világ­rendről, amelyben te gondolkodói. De nem mondok te arról, hogy mindig és minden körülmények között nekem tegyen igazam. Ezt az igazat persze csak gyáva férgek, pondró alatt­valók, bamba rabszolgák ismerik el. De lemondok két-három becsületes generációról, lemondok minden férfiről a biroda­lomban, lemondok az utolsó igaz emberről is, csak hatal­mamban megmaradjak. Igazad van, ne vágj közbe, ha min­den jóról lemondok, lemondtam a jóságról magáról is. Elis­merem. Hatalmam a rosszra alapozom. A gyávaságra, a buta­ságra, a hitványságra, az árulásra, a becsvágyra, a kurva nők­re és a kurafi férfiakra. Sőt, ha kell, a koldus rongyaira, a ka­maszok pattanásaira, az se rettent vissza, ha gennyező fek­élyre. Mert mindegy, milyen áron, de megőrzőm a hatalmat. A módszer mellékes. Az erkölcs luxus. A hit csak buborék. A fő, hogy kellő erővel és kellő eréllyel védjem magam. Gátlá­sok nélkül. Szégyentelenül. Érted már, mit jelent, hogy az Úr megkeményítette a szívemet? Nem mentek sehová! Se a si­vatagba, sem a tejjel-mézzel folyó országba. Maradtok, mert így akarom. Maradtok, mert amíg nektek nem teszek enged­ményt, nem számít engedményre senki más sem. Kellő el­szántság és megfelelő karhatalom… Ez a jövőm záloga. És ha te most meghökkenten és zavartan állsz is itt előttem, a te urad, aki állítólag mindent tud, bizonyára megért engem. Ezért azt üzenem neki: az erővel csak a nagyobb erő bír. Ha­talommal csak a hatalom. Ne is számítson arra, hogy vallá­sos hókuszpókusszal, erkölcsi presszióval, józan ésszel, logi­kával vagy bármiféle érzetemmel hatni tud rám. Az ilyesmit hagyja meg népbolondító ellenzékemnek, hogy örökös vere­ségük legyőzhetetlenségem jelképe tegyen. Ragaszkodom a hatalomhoz, ha egész Egyiptom elpusztul is. Mert nem Egyip­tom az érték. Egyetlen érték van, maga a hatalom.

És Mózes nézte, nézte Fáraó szőrös, visszeres lábát, mert Fáraó magasan állt fölötte, és a lába volt szeme ügyében.

És mondta Fáraó: És most menj. Nem akarom többé látni az arcodat.

És mondta Mózes: Nem fogod többé látni, uram.

És megfordult Mózes, és kiment a palota elé, és égre emel­te a karját.

És lett sötétség Egyiptomban három napon át. Olyan sötétség, hogy tapintható volt. Nem látta az ember az ő testvérét, és nem mozdulhattak álló helyzetükből. Semmiféle tűz nem világította át ezt az éjszakát, a Nap eltűnt, a Hold elsápadt, a csillagok fénye sem törte át a homályt. A fáklyák, mécsesek hasztalan lobogtak, a pásztortűz perzselt, de fényt nem adott. A szél elállt rémületében, a víz megtorpant az ijedtségtől, partjai között, a madárdal elfúlt a félelemtől. Olyan sötétség tett a világban, mint volt azelőtt az egyiptomiak telkében. Vak­ság verte az embert és a barmot.

És Mózes gyönyörködött a csodában, amelyet égre emelt karja idézett fel, és reménykedett a jövőben. Úgy gondolta, most már mindenki számára kétségtelen a bizonyosság. Hisz míg az egyiptomiak rettegve tapasztalták a napfogyat­kozást, Gósen földjén, ahol a héberek laktak, nagy fényes­ség volt. Ugyanígy a szerteszét lakó héberek portáján. És Mózes arra gondolt, ki-ki megtanulhatja ebből, amit kell. És itt is, ott is alázatot tanulhatnak. Itt a sötétség Fiai remegnek, ott a világosság fiai mulatozhatnak.

És három nap múltán újra előtört a fény, látni tehetett, hogy a sötétség megszegte a madarak röptét a levegőben. És a madarak a fényben továbbröppentek. És látni tehetett, hogy a folyam vize feltorladt a sötétségben. És a fényben a víz nagy robajjal továbbrohant. És látni tehetett, hogy a bar­mok lépte megszakadt, lábuk fölemelve lógott lépés közben, míg most továbbléptek a világosságban. És az emberek lé­legzete fönnakadt, míg csak sóhajban nem tört ki a fényben. És az égen újra ragyogott a Nap, a Hold, a csillagok, és még a fényességben is látni tehetett, hogy lobog a fáklya, a mé­cses, a pásztortűz.

És újra megindult az étet. És futárok száguldoztak Fáraó rendeletével. Fáraó elrendelte, hogy a mai naptól Isten. Fá­raó elrendelte, hogy ő minden egyiptomi gyerek édesapja. Fáraó elrendelte, hogy szobrait állítsák fel a köztereken. Fá­raó elrendelte, hogy neve említésekor mindenki tegye hozzá: Egyiptom nagy kormányosa. Fáraó elrendelte a közboldogsá­got. Szigorú börtönbüntetés várt minden boldogtalanra. Fá­raó elrendelte, hogy vagyoni és társadalmi különbségeken kí­vül, tehát függetlenül attól, hogy ki gazdag, ki szegény, ki szabad, ki rabszolga – mindenki egyenlő. Fáraó elrendelte, hogy az írástudók cserepeiken örökítsék meg haditetteit, és hogy személyesen és egyedül irányította az edomiták elleni győztes háborút. Fáraó elrendelte, hogy neki építsék meg még életében a legnagyobb piramist, amely csak valaha épült Egyiptomban, és halála után minden állampolgár kötetes te­gyen azt meglátogatni, sőt tehetőség szerint nagyobb családi ünnepeit, mint például a házasságkötést, ott megünnepelni. Ez utóbbira már életében és a piramis építése közben is ke­gyesen engedélyt adott. Azonfelül elrendelte, hogy minden alattvaló menjen el egy írástudóhoz, miután megvizsgálta tel­két, és rovassa fel egy cserépre, mikor, hol és milyen körül­mények között szerette meg Fáraót. Azonfelül elrendelte, hogy minden családból verjenek meg valakit a katonái, és másoknak adják át szívélyes üdvözletét. Azonfelül elrendel­te, hogy minden Fáraó halhatatlan, és esetleges halálának hí­rét sosem tehet nyilvánosságra hozni. Azonfelül elrendelte, hogy egyáltalán semmit sem tehet nyilvánosságra hozni, csak amit ő elrendel.

És Mózes hallgatta a kikiáltókat az utcasarkon, és figyelte a lárvaarcúakat, mit szólnak a rendeletekhez. És azt tapasz­talta, minden rendeletnél ujjongás tört ki Egyiptomban. A hé­berek rohantak piramist építeni. A köznép virágot hordott Fá­raó szobra elé. Az írástudók nem győzték a hódoló szövege Két cserépbe vésni. Akit megvertek, az hálásan megköszön­te. És mindenkinek mosoly ült a képére, nehogy boldogságu­kat a rosszindulat kétségbe vonja.

És volt, akitől Mózes megkérdezte: nem ijesztette-e meg a sötétség? És senki sem emlékezett rá, miről beszél Mózes. És fogytán volt a kenyér, a hús, a természet nem heverte ki a sáskajárást, volt, akiről nem múltak el a fekélyek, és más­hol férges lett a párna, és béka brekegett az asztalon, de azért mindenki úgy tett, mintha semmit se venne észre, lo­holt dolga után, és dúdolta a népszerű dalt. Egy kecske, az egy kecske stb., és dicsérte Fáraót, mert az minden pillanat­ban gondol minden alattvalójára.

És Fáraó rendeletei egyre csak jöttek és jöttek, futottak a futárok, és hirdették őket úton és útfélen. És rövid idő múltán olyan sok volt a rendelet, hogy már megjegyezni se lehetett őket, nemhogy megtartani. És bonyodalmakat okozott, hogy mindenre azért mégsem volt rendelet. Például akadt, aki aka­ratán kívül kinyitotta a száját. Beleszállt a por, beleröpült a légy, de nem mert változtatni a dolgon, mert elfelejtették sza­bályozni, mikor, hogyan szabad és egyáltalán szabad-e be­csukni a szájat. Másfelől a rendeletek sokaságát senki se tud­ta észben tartani. Ennélfogva bárki lehetett, tudatlanságból vagy feledékenységből bűnös. Ez az ijesztő lehetőség nem­csak attól vette el a kedvét az egyiptomiaknak, hogy vigyázat­lanul mondjanak valamit, hanem attól is, hogy bármit tegye­nek. Lelassult az élet, zavart lett a cserebere a piacokon, és soha többé nem lehetett semmit eldönteni. Két szó kikopott a köznyelvből, az igen és a nem. Azonfelül mindenki igyeke­zett Fáraó rendeleteinek nyakatekert és hivatalos nyelvezeté­ben kifejezni magát, nehogy az eltérő szóhasználat eltérő vé­lemény gyanújába keverje. Igaz, így akadályokba ütközött pél­dául a szerelmesek társalgása, vagy a kisgyerekek becézése. A lelemény azonban sokat segített, a gyerekeket például kis kormányosnak becézték az anyák, a szerelmesek pedig ezt mondták egymásnak: majdnem úgy szeretlek, mint Fáraót.

És Mózes megütközve látta, hogy a héberek semmiben sem különböznek a többiektől. Sőt, egyesek azt hangoztat­ták, ők az utóbbi időben egyre jobban megszerették korbácsos munkafelügyelőjüket. Versenyeztek, ki tör több követ Fáraó piramisához. Azért, ha Mózessel beszéltek, sosem fe­lejtették el azt mondani, hogy: hüm, hüm, izé. És volt olyan héber is, aki ilyenkor kacsintott. Persze rögtön hozzátette: pardon, por szállt a szemembe.

És Mózes azt érezte, tőle jobban félnek, mint Fáraótól. Me­nekülnek előle, mintha leprás lenne, kapu mögé rántják gye­rekeiket, ha ő arra jár, és nagy ívben kikerülik az utcán. És akkor Fáraó elrendelte a kígyó tiszteletét. A kígyó azelőtt is isten volt Egyiptomban. De ez másmilyen kígyó volt. Szobrát fölállították mindenfelé, így el sem lehetett látványát kerülni. Ezen a szobron a kígyó saját farkába harapott. Jeléül annak, hogy nincs kezdet és vég. Csak örökös körforgás van. Nincs kiút, a világ önmagába zárt. Nem lehet változást remélni, tet­szik, nem tetszik, ami van, de el kell fogadni, mert sohasem lehet másként.

És a farkába harapó kígyót a nők ruhájukra varrták, ékszer­ként viselték. És a kígyóról úgy beszéltek, mint élő személy­ről. A kígyó érv lett a forrófejű fiatalok ellenében. A kígyót pártjelvényként hordták, utóbb már gyanakodva nézték azt, aki elfelejtette kitűzni. Az önmagába harapó kígyó körbezár­ta és bekerítette Egyiptomot.

Címkék:1997-01

[popup][/popup]