Moszkvai zsidó iskolákban

A 14 ÉVES DIMITRIJ naponta másfél órát utazik Moszkvában a zsidó iskolába és ugyanannyit vissza. Mégis szívesebben jár ide, mint a régi államiba, amely gyalogosan mindössze nyolc percre volt a lakásuk­tól. „A különbség a két iskola között ég és föld” – mondja. „Nemcsak a zsidó tantárgyak miatt. Ez az iskola tisztább, világosabb, az osztályok kisebbek és úgy érzem azok között vagyok, akikhez tartozom.” Dimitrij három éve, amint erre lehetőség volt, iskolát váltott, amivel a szülők is egyetértettek. Apja azt a zsidó tudást szerette volna fiának megadni, amelyet tőle a kommunista rendszerben megtagadtak, anyja pedig azt remélte, hogy a zsidó iskolában job­bak lesznek a körülmények. Kivándor­lásra a család soha nem gondolt, noha már számos ismerősük elment Ame­rikába vagy Izraelbe.

Oroszország újonnan létesült zsidó iskoláira óriási feladat hárul: nekik kell kinevelni azt a zsidó tudással és ön­tudattal bíró új nemzedéket, amely majd egyszer anyagilag is hajlandó lesz támogatni a közösséget. Ez a teher most még a külföldi adakozók vállán nyug­szik. Ma Oroszországban az iskola a legfontosabb zsidó intézmény, nem a zsinagóga. A zsinagóga a kommuniz­mus hetven éve alatt teljesen elvesz­tette közösségszervező erejét. Barmicvó, esküvő, temetés: ezen vallási eseményeknek, amelyek a nyugati zsi­dóság családi és közösségi életében még mindig fontos szerepet játszanak, Oroszországban szinte ismeretlenek. Még a community center modernebb intézménye sem vonzó errefelé. Az eh­hez legközelebb álló reformzsinagóga is távol esik a moszkvai zsidóság fő áramától. A VAAD-ba, az oroszországi zsidóság konföderációjába 275 szervezet tartozik, de ezekhez is a moszkvai zsidóknak csak egy töredéke kötődik. Egyáltalán: az oroszországi zsidóságot nehezen lehet közösségnek nevezni, amennyiben ezen közös in­tézményeket vagy identitást értünk.

Ilyen körülmények között az iskola közösségformáló ereje kulcsfontos­ságú. Nemcsak a gyerekek miatt: a szülők, ha tanulnak valamit, innen tanulnak – a gyerekeiktől. Oroszország­ban és Ukrajnában ma összesen 86 zsidó iskola van, ezeknek többsége is csupán vasárnapi iskola. Ezekben összesen 12 ezer gyerek tanul, mi­közben a másfél milliós zsidó lakosság körében mintegy félmillió lehet az is­koláskorú gyerekek száma. Azonban e csekély számot is óriási eredménynek kell tekintenünk, ha azt vesszük, hogy a Szovjetunióban egyetlen zsidó iskola sem volt. Ma Moszkvában hét zsidó is­kola van, kilenc vasárnapi iskola és három óvoda. És igény volna többre is. Dimitrij iskolájába, a „Moszkvai Zsidó Állami Iskolába” háromszoros a túljelentkezés. „Hozzánk a közép- osztály gyerekei járnak – mondja az igazgató. – A gazdag zsidók (nem zsidó) magániskolákba küldik a gyere­keiket.” Az iskolát az orosz állam tartja fenn – elsőként az országban. Csak a judaika tárgyakat oktató három tanár kapja Izraelből a fizetését.

KOPOTTAS TÁBLA, rozoga pad, se kréta, se szivacs. De­cember van, kint sötét, bent hideg. Az Orosz Állami Egyetem Humán Fakultásán vagyunk. Egy XVIII. századi épületben a Vörös-tér közelében. A diákok a Hillel ajk dakh (Hillel a tetőn) című történetet olvas­sák a YIVO (munkatársával, Pejsakh Fiszman professzor) segítségével.

A diákok, mint a szivacs, úgy szívják magukba a történetben előforduló új kifejezéseket: arayngelozt (beenged­ve), arufgekletert (felkapaszkodva) aropgenumen (levéve) és azok üzene­tét: ha Hillel, mert nem tudott tandíjat fizetni, félig megfagyottan a jesiva padlásáról hallgatta az előadásokat, mi is képesek vagyunk a hidegben tanul­ni…

Ezek a fiatalok a Zsidó nyelvek, történelem és kultúra elnevezésű fő tár­gyat tanulják. E téma tanításának gyö­kerei 1989-be nyúlnak vissza, amikor David Fishman kutató útra indult Vilniusba és Moszkvába, hogy tanulmá­nyozza a Szovjetunióban található zsidó archívumokat, különösen a YIVO eredeti dokumentumait, melyeket nem­rég fedeztek fel Vilniusban.

„A gyűjtemény zömét elrejtették a háború, majd az azt követő sztálini korszak alatt” – meséli Fishman. Az anyagot két idős ember sok szeretettel gyűjtötte újra össze. Bár nem volt levéltárosi képzettségük, mégis a jó memóriájuk és jiddis tudásuk hozzá­segítette őket ahhoz, hogy azonosítani tudják az iratokat. Ahogy elnéztem ezt a párost, amint ide-oda csoszognak és papírok ezreit terítik ki az asztalra, fel­merült bennem, hogy mi lesz, ha ők is elmennek…? Megoldást is találtam: történészeket, levéltárosokat kell ki­képezni erre a munkára. 1991 őszén megkezdődött az egyetemi program.

A jiddist tanító Pejsakh Fiszman és a zsidó történelmet tanító David Fishman mellett, a világ egyik legkitűnőbb Bib­lia-tudósa, a jeruzsálemi Héber Egye­temről érkező Moshe Greenberg kezdte meg a Zsidók és a judaizmus az ókorban című előadásait.

Hamarosan az egész egyetem erről a programról beszélt. A sok évtizedes elszigeteltség után még mindig rit­kaságszámba mentek a külföldi pro­fesszorok. Számos hallgató pusztán kíváncsiságból jött, mások a korábban tabu – politikai és érzelmi töltésű – zsidók témáját jöttek meghallgatni. Talán a legérdekesebb a negyedzsidó hallgatók voltak, akiknek volt egy zsidó nagyapjuk vagy nagyanyjuk. Számukra a Judaica Projekt a hallgatásból, a sötét­ségből való kilépést jelentette, iden­titásuk egy részének a nyilvános elis­merését, melyet eddigi életük folyamán elnyomtak. Az angol nyelven folyó in­tenzív oktatásra 25 hallgató iratkozott be hivatalosan, akiknek a Zsidó tudo­mányok volt a fő tárgya.

A tavaszi szemeszter végére elké­szítették oroszul első szakdolgozatukat. Témaválasztásuk széles skálán moz­gott; köztük kifejezetten orosz kötő­désű témák, mint pl. zsidók a középkori Moszkvában, a Krím-félsziget, mint Karaita központ, a zsidók orosz el­nevezése, címzése a XVI-XVII. száza­di iratokban.

1991 decemberében 3500 könyv érkezett, melyek az Orosz Állami Egyetem humán fakultása judaica könyvtárának magját képezték. Több mint ezer kötet a közelből, az egyetem vallástörténeti szemináriumából érke­zett, ezret adományozott a National Yiddish Book Center, amit kiegészített a Moszkvában vásárolt forradalom előtti orosz nyelvű könyvek gyűjteménye.

Sok hallgató számára a tudás megszerzésén kívül lélektani jelen­tősége is van az itteni tanulmányoknak. Pejsakh Fiszman így emlékszik egyik hallgatójára: „Misának hívták és nem tudtam megállapítani, hogy zsidó-e vagy nem. De néhány hét elteltével dol­gozatait úgy írta alá, hogy Mojse. Fel­ajánlotta, hogy városnézésre visz a szülővárosába, és két napot töltöttem vele – az egyik fantasztikusan díszített pravoszláv templomtól vándoroltunk a másikig. Végül meghívott a nagy­mamájához vacsorára. Rendszerint ke­rültem az ilyenfajta meghívásokat, mivel nagyon drága volt az élelmiszer, de ő ragaszkodott hozzá. A nagymama elmesélte, hogy ’az unokája általában nagyon lusta, de a jiddist valóban ko­molyan veszi’.

Hozzátette, hogy ez mennyire meghatja őt: ’Ukrajnai zsidó vagyok, fiatal koromban jiddisül beszéltem, de teljesen elfelejtettem.’ Mégis, ahogy az asztalnál beszélgettünk, fokozatosan áttértünk a jiddisre.

Mint első hallgatók, akik zsidó tudományokból szereznek diplomát, a jövőbeni karrierjük lehetőségeit misszióként tekintik. Lev Kricsevszkij: „Szeretném a zsidó kulturális örök­séget hozzáférhetővé tenni zsidók és nem zsidók számára egyaránt, de különösen a zsidók számára, akik szinte semmit nem tudnak őseik szellemi ter­mékeiről. Nagy munka áll előttünk, s a hallgatók többsége – ebben biztos vagyok – részt fog venni benne.”

A moszkvai tanításból visszatérve Shmuel Feiner, a Bar Ilan Egyetem történésze így nyilatkozott: „Minden történelemóra, amit ezekkel a hall­gatókkal töltöttem, önmagában is törté­nelmi esemény volt.”

Markó Beáta fordítása