„Most esztek lesztek vagy nem esztek”

Identitásváltás Észtországban

Észtország háromezer főnyi szer­vezett zsidóságának 65 százaléka orosz ajkú. Többségük a hetvenes évek­ben költözött a legészakibb balti köztár­saságba, amelynek erős polgári hagyományait még a több évtizedes brutális szovjet uralom sem tudta fölszámolni. Ott magasabb volt az életszínvonal, érez­hetőbb a polgári légkör, amire a többsé­gükben magasan képzett zsidók igen fo­gékonyait voltak. Ugyanakkor – a „biro­dalmi” nyelv és magaskultúra birtokában – nem érezték szükségét, hogy a partiku­lárisnak vélt helyi nyelvet elsajátítsák – hasonlóan a betelepülő oroszok döntő többségéhez. Észtország függetlenné vá­lása után a helyzet radikálisan megválto­zott. A hatalomra került észt nacionalis­ták a fél évszázados szovjet megszállá­sért elégtételt kívántak venni, melynek egyik fő eszköze természetesen a nyelv volt. Észt állampolgárság automatikusan csak az 1940es szovjet megszállás előtt az országban élt polgároknak és leszármazottaiknak járt. (Zsidókkal szemben persze cinikusnak is mondható e köve­telmény, melynek nagyon kevesen tud­nak eleget tenni, hiszen az 1940 előtt az országban élt zsidókat – ha nem mene­kültek el idejekorán – a megszálló nácik az észt hatóságok közreműködésével ku­tatták föl és likvidálták.) Aki e kritérium­nak nem felel meg annak az állampol­gárságért folyamodnia kell, ennek felté­tele pedig az észt nyelvtudás. Gyakran feltétel ez akkor is, ha valaki állásért fo­lyamodik, köztisztviselő, választott kép­viselő – akár országos, akár helyi szinten – csak észtül beszélő személy lehet, ami­től akkor sem tekintenek el, ha az illető hajlandó tolmácsot állítani.

Celia Laut, Észtország zsidó közössé­gének elnöke szerint a munkaképes ko­rú zsidók tizenöt százaléka a nyelvtudás hiánya miatt állástalan. Ő maga negyedik generációs észtországi, a nyelvet tökéle­tesen beszéli – elnökké választásában e tényező nem mellékes szerepet játszott. A 18 éves Inna Poljak hároméves izrae­li tanulmányútja végeztével tért vissza Tallinnba. Héber nyelvet és zsidó tárgya­kat taníthatna a zsidó iskolában, de az észt nyelvtudás hiánya ezt megnehezíti.

„Nem baj – mondja rá a hitközségi elnök -, észtül elegen beszélnek itt, de héberül nem, utóbbi a fontosabb.” Inna nem ér­zi magát otthon Tallinnban. A boltban az emberek összehunyorítanak a háta mö­gött, mert nem beszél észtül. De ha meg is tanulja majd a nyelvet, orosz akcentu­sa mindig elárulná, hogy „idegen”.

A tallinni zsidó iskola 325 diákja a köz­ismereti tárgyakat orosz nyelven tanulja. A felsőbb osztályos tanulók rosszul be­szélnek észtül. Celia Laut reméli, hogy az alsóbb osztályok növendékeinél ez más­képp lesz. Az iskolát 1989-ben alapította az észtországi zsidó közösség egy kárpót­lásként visszakapott épületben. Akkor még a Szovjetunióhoz tartoztak, ahol ez volt az első zsidó iskola. (Észtország csak 1990-ben, az elvetélt katonai puccs után vált függetlenné.) Ugyanebben az épület­ben található a sportklub, a kulturális egyesület valamint a zsidó közösségi lap szerkesztősége. A zsinagóga egyelőre egy lepusztult városszéli épületben ka­pott helyet, de remélik, hogy előbb-utóbb sikerül majd átköltöztetni a közös­ség jelenlegi centrumának közelébe.

Az ország zsidó lakosságát négyezer-ötszázra becsülik, így a háromezer tagot számláló hitközség – magyar szemmel nézve – igen jó szervezettségi aránnyal büszkélkedhet. A kívülállók egy része az asszimiláció útját járja, más részük vi­szont talán tagja lenne a hitközségnek – ha a Halacha szigorú szabályai ebben nem gátolnák meg. A közösségi életben így is részt vehetnek, de nem lehetnek annak hivatalos tagjai. A vallástól igen tá­vol álló, jelentős részben vegyes háza­sságban élő ex-szovjet zsidók persze aligha érezték szükségét a Halacha ily szigorú alkalmazásának, ám az izraeli ok­tatási minisztérium csak e feltétel megléte esetén hajlandó támogatást nyújtani az iskolának.

Az észtországi zsidóság ekképpen ket­tős nyomás alatt áll. Egyfelől az észt poli­tikai közegben eddigi szovjet zsidó iden­titását észt politikai elkötelezettséggel kell fölcserélnie, orosz kultúráját az észt­tel kiegészítenie (vagy felváltania). Másfe­lől – bekerülve a nemzetközi zsidó szer­vezetek vérkeringésébe – elvárják tőlük, hogy diffúz zsidó identitásukat az öntudat magasabb szintére emeljék és annak megfelelő szervezeti kereteket is adja­nak. A zsinagógát azelőtt talán hírből sem ismerő középnemzedék most tanulhatja a vallás alapjait. Mindehhez tegyük hoz­zá, hogy nagyszüleik (és hellyel-közzel szüleik) nemzedékének a brutális szovjet nyomás alatt még a jiddis nyelvet és kul­túrát kellett kitörölnie az emlékezetéből és helyére az oroszt betáplálni. így min­den nemzedékre jut egy radikális identi­tásváltás. A jövőt egyelőre még nem látni.