Morális felelősségünk nemcsak az emlékezés, de a szolidaritás is

Martonyi János

Shalom! Béke!

Shalom! – üdvözölhet­nénk-e illőbb köszöntés­sel egymást most, a buda­pesti gettó felszabadulá­sáról történő megemléke­zésen, mint a sok évezre­des bibliai köszöntéssel és fohásszal? Úgy, ahogy a gettó lakóinak és túl­élőinek első szabad sóha­ja szólhatott 57 évvel ez­előtt: Legyen béke! Sha­lom!

Honfitársaim!

Vannak helyzetek, hogy szónoki for­dulatoknak, hosszú beszédnek nincs he­lye. Oly” nyilvánvaló az érzelem és érte­lem üzenete, hogy azt egyszerűen ki kell mondani, és egyszerűen kell kimondani. Ahogyan tette azt Pilinszky János har­minc évvel az események után: „Összezárva élünk… va­lamennyiünk emlékével, a múlt háború emlékével. Valami rendkívül fontos történt velünk. Egyszerre megéreztük, alkalmunk volt megérezni, hogy jóvá­tehetetlen botrányt hagy­tunk magunk mögött. S ha a legszebb jövő állna is előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá vál­nék, ha nem éreznénk fe­lelősséget azért, ami megtörtént. A szé­gyenért, a szörnyű szégyenért.”

Amikor a Velencei Köztársaság elöljá­rói városuk „Új öntöde” nevű negyedét jelölték ki a betelepülők számára, nem gondolták, hogy a „Ghetto nouvo” nem­csak fogalommá, de jelképpé, szörnyű jelképpé válik. Évszázadokon át a kire­kesztést jelentette és jelképezte e szó, de legszörnyűbb tartalmát a második vi­lágháború alatt nyerte el Varsóban, Bu­dapesten, Európában. A gettó e tájakon ekkor már nemcsak a kirekesztés, ha­nem a megsemmisítésre törekvő gyűlö­let szimbólumává vált.

Pilinszky a morális felelősségről be­szél. Igen, nemcsak harminc, de ötvenhét év után is gondolkodnunk kell a fe­lelősségről, a tanulságról. És ki kell mondanunk, újból meg kell erősíte­nünk, hogy az a Magyarország, amely­nek jobbá, szebbé, gazdagabbá tételén most munkálkodunk, nem kirekesztő, hanem befogadó, toleráns és sokszínű­ségre törekvő ország és az is marad! És, tesszük hozzá azonnal, a kirekesztő szándék ellen mindenki, mindenhol vé­delemben részesül! Mert ez Isten igéje, a magyar nemzet ezeréves történetének tanítása és tanulsága, és Európa szelle­misége! Isten igéje a „ne ölj!” parancsa, ami Mózesnak adatott, és a felebaráti szeretet, amit Jézus Krisztus tanított. Az ezeréves magyar történelem idevágó ta­nítását Illyés Gyula fogalmazta meg: ma­gyar az, aki magyarnak vallja magát. És magyar az is, aki meg akarja őrizni és megőrzi zsidóságát is. Az egységesülő Európa szellemisége pedig a sokszínű­ség, a tolerancia, a türelmesség, a be­fogadás.

Mi itt Magyarországon, Budapesten, sajnos nemcsak történelemkönyvekből tudjuk, hogy az, amit a gettó jelképezett egyedi és egyszeri. Megismételhetetlen, nem szabad, hogy megismétlődjön! Vi­lágos és egyértelmű szavakkal szól erről olyan valaki, aki közép-európaiként ma­ga is szemtanúja lehetett annak, ami a gettó lényege volt: „…zsidó testvéreink szörnyűséges végzete annak az eltéve­lyedésnek vált szimbólumává, hogy mi­re képes az ember, ha szembefordul Is­tennel.” Igen, ismerősek e szavak, hi­szen ezek a Szentatya, II. János Pál pá­pa Budapesten elmondott szavai.

„nincsen jövő emlékezés nélkül!” – szólt a pápai intelem a római zsinagógá­ban ugyancsak a holocaustról szólva. Emlékezzünk tehát! Emlékezzünk el­őször az áldozatokra, és azokra is, akik akár a gettók falain belül, akár azokon kívül nem nyugodtak bele az értelmet­lenség és erkölcstelenség által diktált el­ kerülhetetlennek tűnő végzetbe! „Aki megment egy lelket, az egész világegye­temet menti meg.” Igen, a vészkorszak­ban is voltak, akiket e talmudi és bibliai tanítás vezérelt! És most nem csak arra a Márton Áron püspökre gondolok, aki­ről pontosan nyolc hónapja emlékez­tünk meg a Magyarországi Zsidó Hitköz­ségek Szövetségének kezdeményezésé­re, nem is csak Raul Wallenbergre, ha­nem azokra a magyar és külföldi ismeretlenekre, akik a belső morális parancs­nak engedve tevőlegesen közreműköd­tek az üldözöttek mentésében. E keve­sek értékválasztása bizonyult helyesnek és korszakos példának. Példának arra, hogy a ‘Jó’, a morálisan Helyes’ felisme­rése és választása nem elegendő, az ebből fakadó cselekvés felelősségét és ve­szélyét is vállalni kell!

Morális felelősségünk nemcsak az em­lékezés, de a szolidaritás is. Szolidaritás mindazokkal, akik aljas támadás ártat­lan és védekezésre képtelen áldozatai lettek. Együttérzésünkből erőt meríthet­nek a rászorulók, hiszen – meg kellett ta­nulnunk! – a szabadság óhatatlanul kis­sé gyanútlanabbá, kiszolgáltatottabbá tesz. Történelmünk, benne a háborúk, megadta nekünk a beleérzés és ezáltal az együttérzés képességét. Sajnos nap­jainkban is vannak értelmetlen és bar­bár támadások, amelyek erkölcsi érték­ rendünk és életvitelünk alapjait igyekez­nek kikezdeni. Ezek ellen együtt, az egész emberiséggel közös értékek vé­delméhez méltó eltökéltséggel kell fel­lépnünk. Az ilyen bűnökre nincs ment­ség, nem lehet igazolás! Nem volt 57 éve sem és nem lehet napjainkban sem! Honfitársaim!

Mindennél tisztábban, tömörebben és a lényeget megragadóbban szól a ma­gyar holocaustról Márai Sándor 1944. jú­liusi naplóbejegyzése. Így ír:

„Egy sárgacsillagos gyerek, akinek szüleit és nagyszüleit vagonban elhur­colták a lengyel koncentrációs telepekre – a gyerek megmenekült s egy intézet­ben él -, a vasárnapi ünnepségen verset szaval, nyolc éves. A verset ő választot­ta. Ezt szavalja:

‘Magyar vagyok, magyarnak születtem magyar nótát dalolt a dajka felettem

Magyarul tanított imádkozni anyám

És szeretni téged, gyönyörű szép ha­zám’,

S a néhány ember a teremben, aki is­meri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A hi­deg végigszalad a hallgatók hátán.”

Megint csak az illyési igazság: magyar az, aki magyarnak vallja magát! Hogy a nyolc éves gyermek sorsa mi lett, túlélte-e, nem tudjuk. De az általa öntudatla­nul is hordozott üzenetet megértettük. És fogadjuk, hogy nem felejtjük el soha!