Mivé lett a zsinagóga?

Szinte naponta elmentem mellette. Elrévülve nézegettem romjaiban is fenséges alakját, évtizedek óta be­tört, széljárta ablakait és a múltat idéző, megtépázott feliratokat. Sze­mem előtt pusztult, naponta veszí­tett méltóságából. Népének hű társa lehetett, mert ahogy a zsidókat el­sodorta a fasizmus vihara, mintha az épület sem kívánt volna többé megmaradni. A templom is csak ad­dig templom, amíg látogatják; amíg szolgálni tud … Nem sajnálta senki, mert nem volt, aki megmaradt vol­na, még tízembernyi gyülekezet sem. Az épület mégis Isten háza maradt, hívek nélkül is, megtépázva hordoz­va a Dávid csillagát. Szomorú sor­sával is jelezve, Isten talán megvan nélkülünk is …

Vajon ki járhatott ide, s vajon hová tűntek ők? Hová tűntek az es­küvők, bármicvók, a nagyünnepi imádságok? Már emlékező sincs ta­lán …

Egyik nap meglepetéssel vettem észre, hogy munkások kezdik beke­ríteni a templom környékét. Felvonulásuk okát nem értettem, csupán reménykedtem, talán újra megszólal rövidesen a sófár, talán ismét bené­pesül a templom. Voltak már cso­dák … Gyorsan dolgoztak a mun­kások, eredeti szépségüket kezdték újra mutatni a falak. Ékszerdobozzá varázsolták a zsinagógát, gondos ke­zek helyrehozták a kegyetlen idő és az emberi gazság pusztításait. Újjá­épített zsinagóga ma Pestért! Régi templom az új, felnövekvő nemze­déknek?!

Vártam a megnyitást, figyeltem a híreket, vajon mikor fogják újra fel­avatni, de semmi sem történt. – Ta­lán később, talán a belső kiképzés még nincs készen …

Egyik nap végre a templom ajta­ját tárva-nyitva találtam, bizonyos voltam benne, hogy a népét hívogatja a szélesre tárt kapu. Bemen­tem én is és a földbe gyökerezett a lábam; a zsidó templomban tényleg fanatikus híveket találtam, de az ökölvívás híveit. A kiütés nem a versenyzőket érte, hanem engem. Ki találta ki ezt az „üzletet”? Az még talán érthető elmélet, hogy ahol nincs hívő, minek oda zsinagóga, de a HÁZ, a TEMPLOM a mienk. Még lehetett volna belőle közép-európai judaisztikai központ, zsidó könyvtár, idősek napközije, jiddis színház, ho­locaust múzeum, kántorképző inté­zet.

Minden templom jelkép. Nekünk, még akkor is az, ha nem vagyunk napi látogatói. Hitünk, származásunk megtestesült bizonyítéka, ősi történelmünk kőbe zárt tanúja – szellemi megújulásunk iskolája. Jel­kép az életünkben. A fennen lobogó csillagunkat miért szüntetjük meg önmagunk? Miért csinálunk úgy, mintha lépnénk, amikor egy helyben toporgunk?

A zsinagóga áll. Régi pompája – kívülről reményt áraszt, pedig ez csak álca. Még talán nem késő, ütéseket nem éppen templomban illő osztogatni…