Mit kezdjünk egy nemzedékkel?
A Közép-európai Egyetem szervezésében, folyóiratunk, a Szombat közreműködésével kétnapos rendezvényre került sor idén júniusban, amely a zsidóságnak e térség demokratikus átalakulása utáni helyzetével, önképével, a zsidó értelmiség dilemmáival foglalkozott. Számos magyarországi résztvevő mellett jelen volt Maxim Biller író Berlinből, valamint Emi Baruch esszéista Szófiából. Sok külföldi meghívott írásban juttatta el álláspontját. Esszéikből állítottunk össze körképet.
Az itt következő összeállítással egy olyan nemzedéket szeretnék bemutatni, mely annyira új, hogy még nem is biztos, hogy létezik. Fontosabban valószín íí lég létezik, de egyelőre csak a mi tudatunkban, azokéban, akik ezt a válogatást készítették, illetve olvassák. Akiket a nemzedék képviselőiként ismerünk itt meg, nagyrészt még nem tudják, hogy „generációként” mutatjuk be őket. Azokról a fiatal írástudókról van szó, akik a holocaust túlélőinek unokáiként (egy-két kivételes esetben gyerekeiként) a közép- és kelet-európai politikai változások idején ébredtek művészi, állampolgári és persze zsidó öntudatra.
Minden azzal kezdődött, hogy Szántó T. Gáborral közösen, Kőbányai János segítségével szerveztünk egy találkozót a Közép-európai Egyetemen, amelynek az lett volna a célja, hogy néhány közép- és kelet-európai kiválasztott társaságában elrágódjunk azon, van-e ilyen nemzedék, s ha igen, akkor mit kezdjünk magunkkal. Egyetlen szerző sem utasította vissza a meghívást, igaz, a külföldiek két fő kivételével nem is jöttek el, így a kérdés megoldatlan maradt, aminek következtében a kérdés megoldását saját hatáskörünkbe utaltuk. Ekkor – ráadásul különösebb unszolás nélkül – a szerzők elkezdték sorra küldeni a hozzászólásaikat, esszéiket (amelynek terjedelmi okokból csak egy részét közöljük): mindenki megírta, hogyan dolgozza fel magában a saját zsidóságát, mi készteti arra, hogy közép- és kelet-európai zsidó íróként határozza meg magát, amikor az ő életéből kimaradtak a nagy közösségformáló élmények, s még a szülei élete is a teljes asszimiláció és a kivándorlás kettős kísértésében telt (telik) el. Ebből a lelkesedésből kiderült, hogy érintetlen területre keveredtünk: mindenki kapott az alkalmon, hogy kezdjen valamit a saját zsidóságával és összegezze régóta formálódó gondolatait.
Sajátos módon ezekben az írásokban senki sem beszél hagyományokhoz való visszatérésről: sem izraeliről, sem askenáziról, sem szefárdról, sem asszimilánsról, sem cionistáról, sem talmudistáról, sem egyébről. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az egyes öntudatra ébredések története azzal kezdődik, hogy a szerző utánanéz a „kínálatnak”, figyeli, melyikhez tudna „visszacsatlakozni” a régi és új hagyományváltozatok közül, azután rájön, hogy az ő dolga éppen az, hogy ott bolyongjon az összes között, tépelődjön és utasítsa vissza a választás kényszerét, viszont
kérdőjelezzen meg mindent,
amit időszerűtlennek vagy ostobaságnak tart függetlenül attól, zsidótól vagy kereszténytől ered-e, vagyis megmarad olyan entellektüelnek, aki érzékenyebb a kérdés iránt, mint a többiek. A hirtelen felbukkanó bőséges „hagyománykínálatról” beszél például a lengyel Konstanty Gebert, aki David Warszawski néven vált ismertté a nagyvilágban, de végül egyik hagyomány elsöprő sikeréről sem olvashatunk, csak a kérdéseket, melyekkel szemben az örökké hezitáló közép- és kelet-európai zsidó értelmiségi „meztelennek és védtelennek” érzi magát. Ugyanez hallatszik ki a pozsonyi Milos Ziak, a belgrádi David Albahari, a szarajevói Elma Softic Kaunitz, a szófiai Emi Baruch írásából is. Éppen ezzel a magatartással tér vissza a harmadik nemzedék a térség zsidóságának legfőbb tulajdonságához, a sokféleséghez, a radikális és teljesen szabad gondolkodás hagyományához. A vállalt zsidóság többé nem célzásokban és rejtett gesztusokban nyilvánul meg – David Albaharit idézve: lekerült a „mimikri terhe” -, hanem tudatos önreflexivitásban, mely minden írót – a dolog lényegéből adódóan – más és más következtetésekre juttat A zsidóság sem a háború előtt, sem utána sehol sem alkotott homogén tömeget: sem ott, ahol nagy többségében asszimilálódott, sem ott, ahol gettósodott. A „történelem újraindulása”, a nyolcvanas évek közepén elindult társadalmi folyamatok éppen ezt a heterogenitást teremtették újra a zsidó szellemi életben.
Egy döntő különbség azonban van a háború előtti állapothoz képest: létezik egy közös, abszolút viszonyítási pont, egy meg nem élt közös élmény, mely mindannyiukhoz hasonló közvetítéssel jutott el. A holocaust után 40-45 évvel újra felmerül a kérdés: hogyan tudunk együtt élni azokkal, akik akkor magunkra hagytak bennünket ítélhetünk-e felőlük másként, mint akkor, vagy nem érdemlik. S a válasz általában az, hogy nem, de akkor is itt van a helyünk Közép- és Kelet-Európában, ahol a kívülállásunk és bennfentességünk állandó felügyelet alatt tartja – Pascal Bruckner kifejezésével – „a zárt társadalmak hazugságait”. Ha tetszik, ha nem, a harmadik generációs fiatalok
erkölcsileg felügyelik
a többség szellemi felemelkedését. Ennek alapján nem nehéz interpretálni a lengyel Konstanty Gebert egy interjúban elhangzott kitételét, miszerint „két kiválasztott nép nem élhet egy hazában”.* A – feltehetően ideiglenesen – külföldön élő David Albahari még higgadtan ellenkezik Raymond Federman kijelentésével, miszerint „minden zsidó írónak kötelessége írni a holocaust borzalmairól”, mivel minden Írónak kötelessége fellépni mindenféle borzalom ellen, s ebben nem nehéz felfedezni a szerb kortársakhoz címzett célzást. Az orosz származású, prágai születésű és Németországban élő Maxim Biller viszont már nem kertel: szerinte a német irodalom gyászos jövő elé néz, ha továbbra sem lesz képes tisztázni magában a németek szerepét a vészkorszakban, s ebből következik a kíméletlen ítélet: „Együtt élünk velük együtt dolgozunk, nevetünk, de ötökre külön vagyunk tőlük választva.” Még az egészen kivételes helyzetben lévő Elma Softic is, aki az átélt események után akár egy újabb holocaustot sem tart kizártnak, azzal fejezi be írását, hogy a rettegés ellenére is ott szülte meg a gyerekét Boszniában és következő gyerekét is ott fogja világra hozni: talán azért, hogy legyen aki felkapja a fejét valahányszor egy külsőre rokonszenves fiatalember hirtelen megjegyzi, hogy Hitler félmunkát végzett.
Azzal kezdtem, hogy olyan nemzedéket mutatok itt be, melynek kétséges a létezése. A közép- és kelet-európai írók új nemzedéke számomra már nyilvánvaló. Ők azok, akik már nem menni vagy maradni, megbocsátani vagy elégtételt venni, elfojtani vagy szublimálni próbálnak, hanem rendet akarnak tenni a fejekben és a lelkekben, végre bevégzik azt, amit az előttük járó nemzedék tudatosan vagy csak félelmében elodázott, rájuk hárított. És amint igaz az, hogy a hagyományokat teremtik, ugyanígy teremthető egy nemzedék is: egy találkozóval, egy közös antológia kiadásával vagy akár egy efféle bevezetőszöveggel.
Leginkább persze azzal, ha mindazok, akik az itt következő esszévallomásokat elolvassák, úgy érzik, hogy a szerzők helyettük, is szólnak, azaz tudnak mit kezdeni a nemzedékkel.
* Szombat, 1996. január.
Krasztev Péter irodalomtörténész 1965-ben született. Az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa, a Mutáns könyvek és a Tranzit című tévéműsor szerkesztője. A Szombat jelen mellékletének társszerkesztője. Önálló kötete: Ismét újra kell születnünk (A szimbolista irányzat a közép- és kelet-európai irodalmakban), Balassi Kiadó, 1994.
Címkék:1996-12