Mit is kezdjünk a Tízparancsolattal?

(Válasz egy körkérdésre)

ÖNÖK AZT AKARJÁK TUDNI, hogy szerintem mit kellene tennünk, hogy megadjuk a Tízparancsolatnak azt az erőt és érvényességet, mellyel manapság már nem rendelkezik.

Véleményem szerint két tény határozza meg a Tízparan­csolat történelmi jelentőségét és korunkban elfoglalt helyét. 1. A Tízparancsolat nem része egyetlen olyan személytelen kódexnek sem, melynek az a feladata, hogy egy em­bercsoport életét irányítsa. Egy „Én” által hangzott el, egy „Te”-nek címezve. „Én”-nel kezdődik és minden egyes parancsolat személyesen a ,,Te”-t szólítja meg. Egy „Én” parancsol és egy „Te” a címzett. Bárki, aki meghallja a személyesen neki szóló felszólítást.

2. A Tízparancsolatban a Parancsoló szava nem hat köz­vetlenül az okozati összefüggések szintjén. A szó nem kényszent arra, hogy meghallják. Aki nem kíván válaszolni a felé irányuló megszólításra, az akadálytalanul mehet tovább. Az, Aki a szót szólja olyannyira lemondott arról, hogy erejét használja, hogy gyakorlatilag minden egyes em­ber személyes döntésétől függ, vajon meghallja-e a hangot vagy sem, elfogadja-e vagy elutasítja az „Én vagyok” Énjét. Pedig ez a Beszélő rendelkezik erővel, és a Tízparancsolat szerint elegendő ereje van ahhoz, hogy az eget és a földet megteremtse. Aki elutasítja Őt, azt nem csapja agyon a villám, aki Őt választja, nem lel rejtett kincsekre. Látszólag minden marad a régiben. Láthatóan az Isten nem akar sem kitüntetéseket osztani, sem pedig börtönbüntetéseket kiróni.

A „hit” tehát ebben a helyzetben van. Az előre megjósol­ható jövőt alapul véve egyáltalán nem kifizetődő meghallani a megszólítást. A hit nem egy üzleti vállalkozás, melyben kockáztatunk a várható nyereség reményében, hanem egy tiszta és egyszerű törekvés. Egy olyan törekvés, melyre a valószínűség törvénye nem érvényes. Ez különösen azokra a mélyen hívő emberekre vonatkozik, akik a halálról és az utána következő dolgokról azt tartják, hogy majd kellő időben mindent megtudnak, és hogy a képzelet, még a „vallási” képzelet sem érezhet meg előre semmit.

Az emberi társadalomnak azonban, és ezalatt egy adott korszakban élő közösséget értek, mindenkor érdekében állt, hogy a Tízparancsolattal törődjön, azt fenntartsa. Legalábbis ez érvényes azokra a korszakokra, melyekben a társadalom intézményei egy közös akaratot tükröznek. Ennek az emberi társadalomnak, minden bizonnyal, kevésbé áll érdekében, hogy azokat a parancsolatokat fenntartsa, melyek az Istennel való viszonyra vonatkoznak. Azt azonban már biztosan akarja, hogy a többi parancsolat fennmaradjon, Íriszen az az ő jólétének sem használna, ha a gyilkosság, mondjuk, megszűnne bűnnek lenni és erénnyé válna. Bizonyos mértékben ez érvényes a házasságtörés tilalmára is. Legalábbis addig, amíg a társadalom úgy érzi, hogy nem lehet meg a házasság intézménye nélkül. Valójában persze sohasem lehetett meg nélküle, még azokban a „primitív” stádiumaiban sem, me­lyeket a többférjűség és a többnejűség jellemzett. És ameddig érdeke, hogy a nemzedékek közötti kapcsolat fennmaradjon, hogy a formák és tartalmak szabályozott módon hagyományozódjanak tovább, addig kénytelen betartani a szülők tiszteletének parancsát. A Szovjetunió példája bizonyítja, hogy még egy olyan társadalomnak is tiszteletben kell tar­tania ezt a parancsolatot, amely kommunisztikus célok megvalósítására szerveződött.

Érthető, hogy a társadalom, ez az olyannyira élő anyag, nem akar olyan bizonytalan alapokra építkezni, mint a hit. Azaz arra, hogy valaki meg akarja-e hallani a megszólítást, vagy sem. Ezért mindig arra törekedett, hogy azokat a paran­csolatokat és tilalmakat, melyeket fontosnak tartott, a „vallás” szférájából a „morál” szférájába helyezze át, a személyes felszólítás nyelvéről a személytelen parancsok nyelvére fordítsa le. A társadalom annak örülne, ha ezeknek a parancsolatoknak inkább a közvélemény, mint az isteni akarat szerezne érvényt. A közvéleményt bizonyos fokig ellenőrzés alatt lehet tartani, míg az isteni akaratra számítani nem lehet, hatásossága előre meg nem jósolható. De mivel még a közvélemény sem teljesen biztos alap, a parancsola­tokat és tilalmakat ismét újrafogalmazzák, ez alkalommal a „jog” szférájában, azaz a „ha… akkor…” formula nyelvére fordítják le őket: „Ha valaki ezt vagy azt tenné, akkor így és így kell eljárni vele szemben.” Az „így és így kell eljárni” fenyegető formula célja nem az, hogy a törvényszegőt cse­lekvési szabadságában korlátozza, hanem az, hogy megbün­tesse. Isten nem kívánta matematikai pontossággal szabá­lyozni a viszonyt, mely az emberi tett, annak következménye és a következményből fakadó társadalmi megítélés között áll fenn. A társadalom azonban éppen erre törekszik. Ter­mészetesen, a társadalomnak megvannak a maga alkalmazot­tai, akik végrehajtják a rendelkezéseket. Egy olyan személyzet ez, melynek, elvben legalábbis, megvan a pontosan körülhatárolt feladatköre: a bíróságok, a rendőrség, börtön­őrök és hóhérok. Azonban furcsamód mégsem kapjuk a várt eredményt. A statisztikák például nem arról tanúskodnak, hogy a halálbüntetés csökkentette a gyilkosságok számát.

AZ ÉRTHETŐSÉG KEDVÉÉRT leegyszerűsítet­tem a helyzetet. A történelemben mindezek a folyamatok sokkal összetettebbek, bonyolultabbak. Semmi kifogásunk sem lehet a fent elmondottakkal szemben mindaddig, amíg az „átírás” nem állítja azt magáról, hogy fordítás. Esetünkben az átvétel megengedett, az idézet azon­ban nem. A társadalom tevékenysége ki fogás olhatatlan egészen addig, amíg nem állítja, hogy azok az erkölcsi és jogi formák, melyekben a Tízparancsolatot újrafogalmazta, azaz ez az Éntől és Tetől megfosztott Én-Te viszony, még mindig a Tízparancsolat lenne. Léte valójában elképzelhetetlen volna ezek nélkül az erkölcsi és jogi formák nélkül. De a társadalom hatalmas gépezetének semmi köze nincsen ahhoz a helyzethez, amikor egy ember egy adott szituációban személyesen magának címezve hallja és érzi a „te” szót. „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” (Exod. 20,7), vagy „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” (Exod. 20,16). A társadalom hatalmas gépezetének semmi köze sincsen ahhoz a helyzethez, mely az erejét nem használó, mindenható Beszélő és a megszólított között áll fenn; és semmi köze sincsen a hit merész, végzetes, megváltó történéséhez. De ha mégis venné magának a bátorságot, hogy azt állítsa, hogy az ő személytelen morálja és arctalan törvénye valóban a Szó, melyet pusztán a korhoz igazított és megtisztított a babonák és divatjamúlt elképzelések burkától, akkor valami olyan történne, ami még sosem volt az ember­iség történetében. És akkor talán már túl késő lenne felis­merni, hogy van Valaki, Aki nem alkalmaz foglárokat és hóhérokat, hogy akaratát érvényre juttassa.

MOST, FELTÉVE, HOGY MÉG NEM mondtak le rólam, mint egy ódivatú figuráról, hanem még állhatatosabban kérdeznek arról, hogy mit kellene kezdeni a Tízparancsolattal, azt fogom válaszolni: Tegyék azt, amire magam is törekszem: próbáljanak közel kerülni hozzá! Nem egy irattekercshez, még csak nem is a tör­vénytáblákhoz, melyekre hajdanán „az Isten”, miután kinyi­latkoztatta, „ujjával írta” (Exod. 31,18) a törvényeket, hanem a Kimondott Szóhoz.

Schmelowszky Ágoston fordítása

A fordítás alapjául szolgált: Martin Buber: What Are We to Do About the Ten Commandments? In. Martin Buber: Israel and the World, Essays in a Time of Crisis. Schocken Books, New York 1973. pp. 85-88.