Miről lehet beszélni –

Miről lehet beszélni?

„Amit egyáltalán meg lehet mondani, azt meg lehet mondani világosan; amiről pedig nem le­het beszélni, arról hallgatni kell.”

Miről lehet beszélni, mikor kell elhallgatni? Hol található a határ kimondható és kimondhatatlan közt?

Wittgenstein kijelentése mögött látszólag e század egy gya­kori problémájának megfogalmazása áll – a nyelv logikai tisz­tázásának igénye. Meg kell keresni az értelmes beszéd hatá­rait, mert különben beszédünk értelmetlenné, dadogássá, fe­csegéssé válik.

Megtehető-e ez? Honnan tudjuk, hogy meddig kereshetjük a szavakat, meddig dadoghatunk, fecseghetünk? Hogy ve­gyük észre a határt? A beszéd szabja meg saját határát? A ha­tárnak mindig két oldala van, két területet választ el. A határ létrehozásához tudni keli a határon túliról is, hiszen a határt mindig valamihez képest lehet meghúzni. Az értelmes be­széd meg tudja szabni a saját határát, bekeríti, bezárja, lezár­ja magát? Ha ezt meg tudja tenni, tudunk-e újat, mást mon­dani? Tudunk-e valamit „áthozni” a határon? A beszéd az ön­maga által létrehozott határokon belül történik? És miről? A határon belül lévő dolgokról nincs mit mondani, hiszen csak ismételgetnénk önmagunkat. A határon túli dolgokról beszé­lünk, de ügy, hogy a kimondhatatlant nem mondjuk ki. A be­szédben állandóan helyettesítünk, keressük azokat a ki­mondható szavakat, amelyek a kimondhatatlanról monda­nak valamit.

Mindig arról beszélni, amit nem lehet kimondani? Honnan ez a motiváció?

Wittgenstein zsidó származású, ez számára fontos, és úgy tűnik, gondolkodásmódjában meghatározó jelentőségű.

A zsidó vallásban Isten neve nem mondható ki, de mégis az egész vallás Istenről szól, nevének kimondása nélkül.

Wittgenstein valójában a zsidó vallás egy lényeges és szép alapgondolatát fogalmazza meg.

A zsidó vallás a Tóra, a törvény vallása. Monoteista vallás, csak az Isten, az egy Isten a vallás „tárgya”. Az Isten nem em­ber, az ember nem Isten.

Az ember az Istenről akar beszélni, de Istenről – mivel nem ember – nem lehet beszélni, nevét nem lehet kimonda­ni, az ember nem nevezheti meg Istent, nem adhat nevet Is­tennek. Ha az ember az Istenről akar beszélni, tanúságot ten­ni, akkor ezt a törvény segítségével tudja megtenni. A tör­vény, a törvény megtartása Istenről beszél. Az Isten „helyet­tesítője” a törvény.

A törvény vallása nem önmagáért a törvényért a törvény követője, hanem azért, mert a törvény arról az Istenről mond el pontosan, szabatosan valamit, akiről nem lehet beszélni.

Mindig a törvényről van szó, mert mindig az Istenről van szó. A törvény hoz át valamit a „határon”, mely az Isten és az em­ber közt húzódik. A határon belül lévő dolgok a törvények, örökké róluk kell beszélni, hogy mondani tudjunk valamit a határon túl lévő Istenről, akinek a nevét nem mondhatjuk ki.

Istenről nem lehet beszélni, hiszen ez csak dadogás, pon­tatlan fecsegés lenne. Istenről a körülírható, pontos, kimond­ható törvények beszélnek. De nem a törvények a legfonto­sabbak. A törvény létra, amely szükséges az Istenhez jutás­hoz, de már nem szükséges az Istennél levéshez.

„Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri azt, hogy értelmetle­nek, ha már fellépvén rájuk, túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)”

Az idézetek megtalálhatóak Ludwig Wittgenstein: Logikai-fi­lozófiai értekezés (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989) című művében a 7., illetve a 90. oldalon.