Mint éjjeli tolvaj (részlet)

Írta: Arthur Koestler - Rovat: Archívum, Irodalom

Joseph elvégezte az a héten esedékes ügyeit Haifában, és másnap reggel felszállt a tel-avivi autóbuszra. Jóformán végigaludta a háromórányi utat, amely Szamaria tengerparti síkságának narancs- és citrom-ligetein át vezetett. A part menti sáv zsidó tulajdonban volt, a párhuzamos övezet, a tengertől távolabbi, az araboké. Amikor csak Joseph felébredt és kinézett az ablakon, nem a tájat látta, hanem a védtelen partot. Mire Tel-Avivba értek, épp tetőzött a hamszin. Ahányszor Joseph Tel-Avivba érkezett, ellentétes érzelmek kerítették hatalmukba: elérzékenyülés és viszolygás. Elérzékenyülés a világ egyetlen tisztán zsidó városa iránt, amely a Tavasz Dombja lírai nevet viseli, elérzékenyülés Tel-Aviv százötvenezer polgárának tülekedő életereje iránt; és viszolygás az általuk teremtett zűrzavar iránt. Eszelős, szívbe markoló, őrjítő város volt, amely első pillanatban nyakon fogta az idekerült utazót, örvényként magával ragadta, és néhány nap múltán otthagyta, ernyedten, kábán, hogy maga sem tudta, szeresse-e, utálja-e a várost, kacagjon-e avagy dühöngjön.

Alig egy nemzedéknyi idő telt el a kaland kezdete óta: akkor határozta el az arab Jaffában egy maroknyi bennszülött zsidó család, hogy lakónegyedet építenek maguknak, az általuk európainak vélt minta szerint. Következésképpen otthagyták a hangyabolyként nyüzsgő arab kikötő bazár-labirintusát, egzotikus illatait és leselkedő tőreit, és építeni kezdték a földközi-tengeri dűnék sárga homokján álmaik városát:

Varsó, Krakkó és Lódz külvárosi gettóinak pontos mását. A Herzl doktorról elnevezett főutca két roppant rút házsorának mindegyik épülete olyan volt, mint egy árvaház vagy rendőrlaktanya; ezeket a szépség kedvéért rózsaszínre, zöldre, citromsárgára vakolták, minek következtében a ház azt első eső után olyan lett, mintha kiverte volna a ragya. Sok nyomorúságos bolt is volt, legtöbbjük limonádét, gombot és légypapírt árult.

Az ezerkilencszázhuszas évek elején a cionista kolóniák megjelenésével egyre nagyobb iramban terjeszkedett a város a tengerpart mentén. Lázas rohamokban nőtt, ahogy újabb és újabb bevándorlási hullám érkezett a szárazföldről a tengeri dűnék felé haladt az aszfalt- és beton-áradat. Tervezésre nem volt idő, se kedv; lázas és anarchikus volt a növekedés, akár a trópusi növényeké. Ahány új jövevény hozta magával megtakarított pénzét, mind nekiállt, hogy felépítse álmai házát, és jaj volt a városi hatóságnak, ha megpróbált beleszólni. Ez az Ígéret Földje, vagy nem ez?! Úgy egy évtizeden át, amíg a kelet-európai elem uralkodott a bevándorlók között, a kővé vált álmok ihletforrása a lengyel kisváros kőlabirintusa volt. Vakolat-útvesztő burjánzott a Tavasz Dombján, rozsdás vaskorlát szegélyezte a szűkmellű balkonokat, s díszítő elemként fel-feltűnt egy-egy ión gipszoszlop vagy római portikusz.

A kezdeti idők Tel-Avivjában az élet sajátos jellegét mégsem azok határozták meg, akik építették, hanem a munkások, akik építették a házakat. Pionír város volt az első zsidó város mindkét nembéli tizen- és huszonéves fiatal munkásoké. Övék volt az utca; keki ing, keki sort és napszemüveg volt a

divatos viselet, és a „hering” néven csúfolt nyakkendő a ritkaság. Esténként, amikor hús tengeri szellő enyhítette a napok fehér izzását, karonfogva járták a forró aszfaltot az új sugárutakon, amelyek résein kitüremkedett a sárga homok, és amelyek átmenet nélkül a dűnékbe torkolltak. Esténként a tengerparton égő tábortüzek körül járták a hórát, és hetente legalább egyszer kirángatták ágyából a pöffeszkedő Dizengoff polgármestert vagy a vén Hertz főrabbit, és vitték le a tengerhez, hogy járja velük a táncot. Keményen dolgoztak, érzelmesek voltak és vidámak. Magával ragadta őket a lelkesedés, amely hullámvölgyet nem ismert, csak hullámhegyet. Egyetlen érzékeny pontjuk volt csupán: a héber nyelv. Heves és diadalmas csatájuk eredményeként más nyelvet nem használtak a nyilvánosság előtt; „Aki héber, beszéljen héberül” ezzel volt tele a város, az utóbuszok, boltok, vendéglők és hirdetőoszlopok; ha külföldi szónok lengyelül, németül vagy jiddisül próbált egy-egy gyűlésen beszélni, lehurrogták vagy megverték. Kevés kávézó volt akkoriban és sok munkásklub; az olcsó kávézók hitelbe adták az ételt, és hitelbe vásárolták a hozzávalót; hitelbe adtak ki lakást a hitelbe épült házak tulajdonosai; és a város mégsem omlott össze a homokon, amelyre épült, hanem gyarapodott és növekedett…

Hej, azok voltak a szép napok, a tíz év előtti legendás idők! Az Eliézer Ben Jehuda utca zsibongó tömegében gyalogoló Joseph lelkében a két viaskodó érzés közül a viszolygás kerekedett felül. Ez az olcsó és rikító keleti vásár már nem az a pionír város, amelyet ismert és szeretett. Egymást érték a zajos kávéházak, talmi berendezésükkel, táncparkettjükkel, mikrofonjaikkal és hangszóróikkal, amelyen kubai szerenádok amerikai utánzatainak héber utánzatait ontották bukaresti külvárosi csalogányok és kiérdemesült szaloniki művésznők. Hemzsegtek a kozmetikai szalonok, a régiségkereskedések és a tapétaboltok; megannyi délórai kísértet a nap kérlelhetetlen fehér izzásában egy szibarita lidérces álma, aki ebédnél túlzabálta magát. Ez volt a város legújabb negyede: azóta épült, hogy nemrégiben megkezdődött a bevándorlás Közép-Európából és Németországból, és a régebbi városrészek gipsz-idilljét elnyomta a funkconális stílus erőszakos kubizmusa. Megannyi beton csatahajóként sorakoztak a házak; ovális teraszukról megfigyelőtoronyként meredezett a mellvéd, és mintha mindegyik a szomszédját vette volna célba. A háztetőknek nem volt folyamatos vonala, se az utcáknak távlata; a szem nyugtalanul ugrált a tépett, összefüggéstelen körvonalakon, és sehol meg nem pihenhetett.

Az elmúlt héten Joseph összefutott Matthewsszal, és az amerikai mára hívta meg ebédre a part menti Champignon kávéházba. Ahogy Joseph átverekedte magát a zsúfolt teraszón, míg a zenekar A vígözvegyet zengte, az ott ülők minduntalan hátrafordultak és szemügyre vették: ő viselte csak a jelenlevők közül a kibucok hagyományos öltözékét. Egyszeriben elfogta a honvágy Ezra Tornya iránt; úgy érezte, nem két napja hagyta el, hanem hetekkel ezelőtt.

A tengerre néző terasz korlátja mellett egy asztalnál megpillantotta Matthewst: épp egy pincérrel vitatkozott. Joseph hirtelen megkönnyebbült a vastag tokájú arc, a belapított bokszoló-orr láttán oly nyilvánvalóan keresztény volt az éles vonású szemita környezetben.

– Ide figyeljen! – magyarázta Matthews a pincérnek, miközben Joseph leült -, én egy üveg chablis-t rendeltem. Ez meg itt szirup.

A kelleténél egy számmal kisebb fehér kabátot viselő pincér vállat vont.

– De kérem … itt áll az üvegen: Chablis.

  • Lötty mondta Matthews. Kóstolja csak meg.
  • De kérem: itt áll nagy betűkkel az üvegen. Talán muszáj, hogy édes legyen, nem tudom. Én kérem tanár voltam Kovnóban. Litvániában..
  • Kóstolja meg mondta Matthews.
  • De kérem … én nem iszom. Gyomorfekély.
  • Akkor vigye el, és hozzon helyette sört.
  • Nincs kérem sörünk, csak borunk.
  • Akkor hívja az igazgatót.
  • De az igazgató nem ér rá.
  • Ide figyeljen – mondta Matthews. Mit szólna, ha ezt az üveget széttörném a fején?

A pincér kétkedő pillantást vetett rá, vállat vont, és elvitte az üveget. A következő percben visszatért két korsó jéghideg sörrel; ráncos arcán széles mosoly.

– Nos, hogy tetszik Tel-Aviv? – kérdezte Joseph.

Matthews alaposan meghúzta a söröskancsót, és elégedetten sóhajtott. – Klassz – felelte. – Ha szabad volna naponta egyszer orrba bokszolni valakit, ez volna a világon a legklasszabb város, a legklasszabb lakosokkal.

– És még annál is klasszabb pincérekkel – mondta Joseph.

Szegény ürge talán tényleg tanár volt Kovnóban, Litvániában. És a fekélyét koncentrációs táborban szerezte.

Joseph körülnézett a teraszon és felsóhajtott. A hamszin görcsbe rántotta az emberek arcát. A nők kövérek voltak, nagymellűek, rosszul és drágán öltözködtek. A csapott vállú, beesett mellű férfiaknak a gyomorfekélyükön járt az esze. Minden egyes pár mintha parázs veszekedést folytatni A víg özvegy leple alatt.

– Nem veszem rossz néven a keresztényektől, hogy nem szeretnek minket – mondta Joseph.

– Ami azt bizonyítja, hogy maga hazafi – jelentette ki Matthews. – A prófétáik kora óta az önutálat a hazafiasság zsidó formája.

Joseph megtörölte az arcát. Ő is megérezte a hamszint. Felkavarta a gyomrát az egész: judaizmus, hebraizmus, az egész görcsös igyekezet, feléleszteni valamit, ami kétezer esztendeje halott.

– Maga mint jóindulatú kívülálló, könnyen beszél – mondta.

– Az az igazság, hogy beteg fajta vagyunk. Hol van már a hagyomány, a forma, a stílus… Van történelmünk, de nincs hátterünk. Nézzen csak körül, mit lát: a gettó örökségét. Ott van a nők éneklős beszédében, ott van a férfiak tartásában, a mindörökre felvont vállukban.

– Mert alighanem a vállvonogatás volt az egyetlen védekezésük. Különben rég begolyózott volna az egész fajta.

– Tudom. Ezt mondom én is állandóan magamnak. De az embernek néha elege lesz, és legszívesebben elszökne egy mérsékelt éghajlatú országba, mérsékelt lakosok közé, akik nem abszolutumokban élnek. Itt még a napi a mindent-vagy-semmit törvényhez alkalmazkodik: kilenc hónapig perzsel, egy csepp eső nélkül, aztán jön a három hónapos özönvíz…

Hátradőlt, és ivott néhány korty sört. – Ez jó – mondta. Egy bizonyos vidéki kocsmára emlékeztet, odahaza. Sötét volt, füstös volt, és a férfiak félóránként egy szót szóltak egymáshoz.

  • A régi nóta – mondta Matthews. Aki szótlan ökör, nagyszájú papagáj szeretne lenni. Aki papagáj, arra áhítozik, bárcsak méltóságteljes ökör lehetne. Igya ki a sörét, és hagyja a fenébe Dosztojevszkijt.

Joseph a szájához emelte a korsót, majd elmosolyodott.

  • Hát persze mondta -, odahaza az agárverseny közönsége se szebb látvány, mint ez itt. Csakhogy más fajtákban egyenletesen eloszlanak a hibák, itt meg koncentráltan kapja az ember. A több ezer éves beltenyészet lehet az oka. Azt mondták rólunk, mi vagyunk a föld sója, csakhogy ha nagy kanállal ennénk a sót, elmenne tőle a gusztusunk. Néha elgondolom, hogy a Holt-tenger tökéletesen szimbolizál bennünket. Az egyetlen nagy szárazföldi tó a tengerszint alatt; stagnál, nincs kifolyása, a közönséges víznél sokkal sűrűbb azzal a sok koncentrált ásványi anyaggal és maró alkaloidával; túl sós, túl fűszeres, túl telített…
  • Sok hasznos vegyi anyag származik belőle – mondta Matthews.
  • Ó, igen. Marx, meg Freud, meg Einstein, meg a többi. A sós víz kikristályosodott terméke. De attól a víz még nem lesz élvezhetőbb…
  • Mit szólna valami kajához? – kérdezte Matthews. – Pincér! Ide se bagózik. Ez az ürge alighanem operakarmester volt Danzigban.
  • Az a baja ennek a városnak – folytatta Joseph -, hogy tíz éve a bevándorlók nagy része még önkéntes volt, tele eszményekkel, ezek meg nagyrészt üldözöttek, tele gatyával. Tíz éve kellett volna látnia ezt a várost! Ma már a menekültek városa a Holt-tenger legsósabb rétege.

Matthewsnak végre sikerült elkapnia a pincért, és megrendelnie az ebédet. Úgy látszott, elunta a beszélgetést.

– Hagyja a csudába a Holt-tengert – javasolta. – Ezek a hajótöröttnek nem számítanak. A maguk új, bennszülött nemzedéke számít, és azokkal nincs semmi baj.

– Igen, csakhogy ők meg a másik végit. Egy csipet só sincs bennük. Se intellektuális szenvedély, se érzékenység.

– Uramisten – hát így, vagy úgy! Most majd ötven évig nem produkálnak Einsteineket, és mást is hagynak szóhoz jutni.

– Tudja mosolygott Joseph -, magánál jobb zsidó propagandistát még nem is láttam. A keresztények mind azok. A mieink olyanok, mint Glickstein.

– Egen – bólintott Matthews. – Egy arab úriember a múltkor azzal vádolt, hogy Glickstein zsoldjában állok. A helyzet az, hogy láttam, amint a maguk Makkabi csapata három-egyre megverte fociban az angol rendőröket, és amikor hordágyon vitték ki a bírót, én felcsaptam cionistának. Nézze csak, vegyünk újságot.

Egy rikkancs jelent meg a teraszon, a koradélutáni lapokat elé tolta.

– Mindet menetirányban szembe nyomatták – panaszolta. – Mondja el, mit művelt újabban Mr. Hitler.

Joseph széthajtogatta a Davart, a Munkáspárt napilapját, gépiesen a főcímekre pillantott, azután hátralapozott arra a rovatra, amely apró betűkkel a települések helyi híreit közölte. Arca egyszerre hamuszínűre sápadt.

– Mi baj? – tudakolta Matthews. – Chamberlain Münchent szolgált fel a franciáknak?

– Nem – mondta Joseph. – Csak éppen megölték Dinát.

Borbás Mária fordítása

Fabula kiadó, 1992.

A kötet a júniusi könyvhéten lát napvilágot.

Címkék:1992-04

[popup][/popup]