Minjan a place des Vosgesen

A deportáltak emlékművét keressük Párizsban. A magyar útikönyvrajza szerint a Notre Dame baloldalán áll. Ott azonban nincs. A ráutaló táblát megtaláljuk, de az a Szajnára mutat. A rendőrőrs nem tud ilyenről. Véletlenül találjuk meg az arasznyi L’archevéché-hídfőjénél. Mégsem tehetjük le virágunkat, hogy azzal is demonstráljuk a Franciaországból elhurcolt zsidók, keresztények, ateisták, ellenállók tragédiájának feledhetetlenségét, mert az emlékműhöz vezető park délután 4 órakor lezárva, a szobor kintről láthatatlan.

*

A rejtett alkotástól néhány utcányira, az egykori Bastille szomszédságában a place des Vosges, a Vogézek tere. Majd mindegyik épület a benne élt hírességgel dicsekszik, a 6-os számú házban alkotott Vidor Hugo, egykori lakása ma múzeum. A 14-es számú ház üveg- ablakai sejtetik, a bejárat tenyérnyi réztáblája pedig közli, hogy az templom. Bent, a magyarországi zsinagógákhoz szokott szemnek szokatlan gondossággal karbantartott termek, szőnyeg, fával, fekete márvánnyal burkolt 350 ember befogadására alkalmas imaterem. Az elegáns samesz, mint egy ceremóniamester köszönti az érkezőket, s ad imakönyvet az anélkül érkezőknek. A péntekesti Kabalat Sabbat – a szombatfogadás – már elkezdődött. A férfi padsorokban negyvenen ülünk, a nők két tucatnyian vannak. Itt is, mint otthon, több az idős, de a gyülekezett egyharmada középkorú, s néhány tinédzser és gyerek is feltűnik. Charles Liché rabbit két kántor is segíti. Számunkra szokatlan az ima francia akcentusa, a dallam pedig egészen más. A rabbi bróhéja után még a nyolc éves Philipe ״prédikációja” következik. Néhány férfi a tóra-szekrényhez vonul kaddist mondani. Kendőt tartanak egy ifjú hölgy fölé, akit megáld a rabbi, majd bejelenti, hogy a lánynak vasárnap lesz az esküvője, szombaton pedig hármas bármicvo, amire várja a jelenlevőket. Azután felhangzik ״bon sabbat”, ״git sabesz”, ״salom”, az egymás közelében álló férfiak kezet fognak, a nők megcsókolják egymást. A rabbit mindenki köszönti. O tőlünk kérdi, honnan jöttünk. Válaszunkat kiegészít- jük néhány mondattal a magyarországi zsidók helyzetéről. Búcsúzóul meghív minket a szombati kiddusra.

*

A beszélgetést hallgatva magyarul szólít meg minket egy idősebb férfi, akinek szép hangja feltűnt már az ima alatt is. Marcel Papier Temesvárról került ide még a harmincas években, s készült énekesi pályára, így lett az észak-keleti városrészben, Neuilly-ben főkántor. Tőle tudtuk meg, hogy a 600 ezer francia zsidónak közel fele él Párizsban, a második legnagyobb közösség Marseilles-ben található. Többségük Észak-Afrikából települt át. A fővárosban hatvannégy imaterem és zsinagóga működik, egyesekben kétféle az istentisztelet, mert külön imádkoznak az askenázok és a szefárdok. Itt, a Vogézek terén a szefárdoknak nagyobb az imaterme, mint amiben voltunk. E környék zsidói kereskedők, jómódban élnek. Mivel a rászorultak megsegítésére keveset kell fordítaniuk, jelentős összegeket juttatnak Izraelnek. ״Mindnyájan cionisták vagyunk – mondja Papier úr -, de egzisztenciánk ideköt, és azzal is áltatjuk magunkat, hogy innen nagyobb hasznára vagyunk Erecnek. Az ünnepeket, aki teheti, ott tölti… Hát akkor jövőre Jeruzsálemben! Ha pedig valaki idevetődik, hívjon fel egy kis smúzolásra a 4539-9100 számon.

(f-v.)