Mindig, mindenhol TGM – antináci próbálkozások városszerte

2007. augusztus 26. Két “antifasiszta” rendezvény is lezajlott a Magyar Gárda megalakulásának délutánján Budapesten. A Nagy Imre Társaságnak és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének a Dózsa György szoborhoz sikerült néhány száz embert összecsődítenie, akiket aztán a szervezők Tamás Gáspár Miklóssal büntettek, a Humanista Mozgalom és jogvédő szervezetek pedig az Olimpiai Parkban piknikeltek.

	Tamás Gáspár Miklós

Ha valamire jó volt a Vona-Bencsik-Für-féle parlagfűirtó és sörvedelő különítmény megalakulása, az az volt, hogy megmutatta: a kortárs magyar antifasizmus még a kortárs hungarizmusnál is siralmasabb állapotban van – pedig a Várban masírozó, 56 mínusz 1, Bencsik András szíve választottja jóvoltából pincérnek beöltöztetett elhízott honfitársunk parádézása sok mindent kelthetett a szemlélőben az undortól a szánalomig; félelmet szerencsére a legkevésbé.

Kompromittálódott antifasizmus

A várbéli közönség, a szokásos, aranykereszttel a nyakában felvonuló I. és II. kerületi úriasszony-különítmény, második gyermekkorukat élő katatón bácsikák és a keresztény-nemzeti középosztálynak az izzadásgátló-gyártó cégek legújabb termékeit sajnos még nem ismerő ifjú képviselői nehezen keltenek rokonszenvet a szemlélőben, de a Szent György téri élménytömeg sem elegendő ahhoz, hogy bármennyire is közel érezzük magunkhoz a Dózsa György-szobornál összegyűlt néhány száz honfitársunkat, különös tekintettel azokra, akik tapssal jutalmazták a fő műsorszámként fellépő Tamás Gáspár Miklós antikapitalista gondolatkísérleteit.

A szervezőknek kétségkívül nem volt könnyű dolguk. Antifasiszta szöveggel ma nehéz mozdulásra bírni bárki is; ami nem is csoda. A legújabb kori magyar antifasizmus súlyosan kompromittálódott az 1990-es évek elején, amikor is a magyar demokráciát színleg az MDF-en belül valóban kétségbeejtően erős csurkista irányzattól féltő, ám a vele folytatott küzdelem ürügyén a rendszerváltó liberálisok és a bukott állampárt vagyonát és vezetőinek jelentős részét öröklő szocialisták összebútorozásának útját egyengető Charta-értelmiség levédte magának az antifasiszta védjegyet.

A náciellenesség ekkortól vált a magyar közéletben a baloldali-liberális koalíció politikai céljait szolgáló akciók fedőnevévé, holott létezhetnek olyan helyzetek, amikor szükség lenne a határozott fellépésre a valódi náciveszéllyel szemben.

Veszélyben?

Hogy a Magyar Gárda megalakulása (az MSZP és az SZDSZ által a mostaninál lényegesen nagyobb szabású antináci megmozdulás ürügyéül felhasznált Bácsfi Diána-féle őrülettel ellentétben) ilyen pillanat-e, azt egyelőre nehéz eldönteni. Bencsik “Parlagfűirtó” András vagy Für “Körkörös Védelem” Lajos jelenléte az alapítók között mindenesetre derűlátásra ad okot: a két férfiú – előélete alapján bizonyosan – a Magyar Gárda szánalmas kudarcának öngaranciája. Éppúgy, ahogy Tamás Gáspár Miklós jelenléte a front másik oldalán biztosította a Dózsa György téri antifasiszta szeánsz nevetségessé válását.

Mert helyes, amikor a jeles alkalomra ünnepi hózentrógerbe öltözött egykori gondolkodó felteszi a kérdést, mitől érezheti a magyar fiatalok viszonylag jelentős része úgy, hogy a számára a fasizmus “a vigasz, az otthon, a nyugalom, a méltóság” szimbóluma a második világháború után 52 (valójában 62 – a szerk.) évvel, de amikor az ehhez hasonló kérdésekre a válasz annyi, hogy a kapitalizmus úgy termeli ki magából a fasizmust, “mint máj az epét”, akkor a pillanat esetleges fennköltsége is kevés ahhoz, hogy a szemlélő komolyan vegye a szónokot és a rendezvényt.

Kommunisták előnyben

Amelynek résztvevői inkább emlékeztettek a 2002-2003-ból ismerős frusztrált, szektaszerű polgári körök aktivistáira, mint bármiféle “csendes többség” képviselőire. Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy helyes döntés-e frakcióharcot indítania az összesen legfeljebb 2-300 antináci polgártársnak egymás ellen, de azzal csak magukat teszik nevetségessé a tüntetés idősebb résztvevői, amikor a megjelent fiatalokat horogkeresztet is ábrázoló antifasiszta transzparensük eltávolítására akarják kényszeríteni. Vagy amikor jóízűt kacagnak a Sólyom László köztársasági elnököt cikiző, a Rákosi-rendszert utolsó leheletéig kiszolgáló, majd gazdái által kivégzett tábornok-névrokont vele szemben vérbeli antifasisztaként feltüntető szónok fordulatán.

(Ennél valamivel jobb volt a helyzet az Olimpiai Park-béli antifasiszta pikniken, amelyet a Humanista Mozgalom, a Háttér és a Labrisz meleg és leszbikus jogvédő szervezetek rendeztek, és ahol Kármán Iréné mellett a változatosság kedvéért megintcsak Tamás Gáspár Miklós sziluettje fogadta a szemlélőt, de ahol rendező szervezetek parlamenti pártoktól való távolságtartása és a megjelentek átlagéletkora legalább azt garantálta, hogy a rendezvény nem csap át egy idő után heves orbánviktorozásba vagy sólyomlászlózásba.)

Nem kizárt, hogy a Magyar Gárda megalakulása a legújabb kori magyar demokrácia történetének szomorú fejezetét nyitja meg, bár eddigi benyomásaink nem erre utalnak. A demokrácia barátainak mindenesetre nem árt észnél lenniük. Kezdhetnék mindjárt azzal, hogy nem szerveznek a maihoz hasonló kínos ellendemonstrációkat, amelyek másra, mint a jelenkori magyar antifasiszták szánalmas gyengeségének és TGM szomorú mentális állapotának bemutatására nemigen alkalmasak.

Ez pedig sok jóra nem vezet. Mert ha a helyzet tényleg komolyra fordul, ott állnak tehetetlenül, támogatók nélkül, zavaros fejű szónokokkal, vereségre ítélve.

Gavra Gábor

(Forrás: Hírszerző)