Mindig helyén volt a szíve
Emlékek vitéz Tarnóczay István m. kir. rendőrfelügyelőről
Újságíró-szövetségi munkahelyemen keresett fel ötvenhárom februárjában az ifjú nyomozó. Udvarias volt, elnézést kért az alkalmatlankodásért, de – mint mondotta – azt kívánják felderíteni, hogy a háborús években, a garanyi internálótáborban kik voltak a parancsnok besúgói. – Tudjuk, hogy ön is a tábor foglya volt – folytatta -, ne haragudjon a háborgatásért, talán vissza tud emlékezni valamire, ami segítségünkre lehet.
– Két évet töltöttem ott, de nem volt arról tudomásom, hogy sorstársaim közül bárki ilyen szolgálatot látott volna el.
– Akkor ugye ott volt negyvenkettő őszétől a következő év őszéig tartó időszakban is, amikor egy vitéz Tarnóczay nevű rendőr-főfelügyelő volt a vezető? Ez feltűnően bratyizott a politikai internáltakkal, akik közül olyanok is akadtak, akik az elmúlt években leveleket irkáltak a belügybe, hogy adjanak neki nyugdíjat, mert kivételezett velük.
Látogatóm, aki a szóban forgó események idején, a negyvenes évek első felében buzgó szívgárdista, kiscserkész, esetleg biciklis kifutó lehetett a sarki péknél, alapos kiselőadást rögtönzött arról, hogy az ilyen horthysta „jóemberek” miként köteleztek le, hogyan tettek hálássá hiszékeny lelkeket – magyarán, észrevétlenül milyen eszközökkel szervezték be őket -, hogy később, a jelen időben, további, most már még komolyabb ellenséges feladatokat bízzanak rájuk.
Tudtam, hogy Rákosiék szemében mindenki gyanús, aki túlélte a börtönöket, táborokat, mert – szerintük – a hűséges és becsületes emberek annak rendje és módja szerint mind elpusztultak. Arról is volt tudomásom, hogy az egykori garanyi internáltak közül jó néhánynak nyoma veszett, korábban vagy nemrégiben, ezért nem látszott célszerűnek félvállról venni a dolgot. Próbáltam megértetni az állam védelmének szigorú gyakornokával, hogy akadtak, ha sajnos nem is sokan, az akkori rendőri szervezetben jóérzésű, segítőkész emberek, akik amennyire módjukban állt, igyekeztek könnyíteni az ártatlanul meghurcolt, életveszélyes helyzetbe került emberek sorsán, olykor a maguk biztonságát veszélyeztetve meg is mentették őket. Az általa említett táborparancsnok, rendőr-főfelügyelő ezek közül való. Igazságtalan dolog, hogy jóllehet, negyvenötben igazolták, később megvonták a nyugdíját, ezért kértük többen, köztük én is, hogy orvosolják sérelmét.
Nem tudtuk egymást meggyőzni. A kemény ítéletű fiatalembernek szemlátomást csalódást okozott „furcsa” álláspontom, mely szerint Tarnóczay nem bérelt fel besúgókat, meg sem tűrt volna ilyeneket a közelében, mert egyenes, tiszta jellemű, humánusan gondolkozó és cselekvő ember volt, nekem pedig – miért tagadjam? – szorongást, hogy mi lesz az idézett rövid társalgás következménye.
Néhány nappal később meghalt Sztálin. A Szovjetunióban szabadon engedték a „fehérköpenyes gyilkosok” halálra ítélt zsidó orvoscsoportjának tagjait. Szerencsére a nyár – ötvenhárom júniusát követően – nálunk is változásokat hozott. Június harmadikán hangzott el a parlamentben Nagy Imrének, az ország új miniszterelnökének reményekre jogosító programja.
Több cikk után az 1961-ben megjelent Harcunk a magyar pokollal című kötetemben hosszabban írtam Tarnóczay István m. kir. rendőr-főfelügyelőről, aki 1942 tavaszán lett a Zemplén megyei Garanyban berendezett internálótábor parancsnoka.
Elterjedt szólásmondás volt akkoriban, hogy „Hallgatni arany, beszélni Garany”. De hallgatni sem volt arany, s beszélni sem kellett ahhoz, hogy csendőrparancsnokok, főszolgabírák „rémhírterjesztés” vagy ellenséges rádió hallgatása ürügyén elhurcoltassanak embereket családjuk köréből, elvegyék üzletüket, műhelyüket, lakásukat, megfosszák őket több évtizedes munkájukkal szerzett értékeiktől. A zsidótörvények által sújtott nép, védtelen, kiszolgáltatott prédája lett a hatalmaskodóknak. A garanyi táborba – az Almássy-grófok hajdani birodalmának istállóiba – sok éven át ezer és ezer internáltat zsúfoltak össze.
Tarnóczay odaérkezése előtt nagy volt ott az éhség, kegyetlenség, embertelen állapotok uralkodtak, ö kezdettől fogva szemet hunyt afölött, hogy a táborból ki-kiszökő emberek a közeli falvakban élelmiszert, krumplit, lisztet és egyebeket vásároljanak, s ami korábban szigorúan tiltott volt, a sivár kincstári élelem pótlására, délutánonként a tábor udvarán, nyílt tűzön vacsorát főzzenek. Rendőreinek megtiltotta, hogy ezt akadályozzák, olykor maga is megkóstolta az internáltak főztjét. A tábort körülvevő csendőrőrsöket kijátszva segítséget nyújtott ahhoz, hogy az ország minden részéből odalátogató hozzátartozók elkerüljék a visszatoloncolást, bejussanak a táborba. Engedélyezte a csomagküldést, a leveleket nem cenzúrázta, gyakran maga hozta be a Népszavát, a Magyar Nemzetet és több más lapot a táborba, amit ellenőrző útjai során „véletlenül” elejtett, ott felejtett hol az egyik, hol a másik barakkban. Ha rendőrei nem voltak a közelében, elárulta, hogy gyűlöli, megveti a hitleristákat. Ilyeneket mondott: „Uraim! Tudom, hogy önöket semmilyen bűn nem terheli. Mindent elkövetek, hogy itteni életüket elviselhetővé tegyem. Szívből kívánom, hogy túléljék a megpróbáltatásokat.”
Ha távollétében helyettese büntetéseket szabott ki, visszatértekor azokat nyomban hatálytalanította, a fogdába zárt „vétkeseket” kiengedte. A csendőrség és a közeli Sátoraljaújhely rendőrségének vezetője újra és újra feljelentette, azzal, hogy mind ő, mind a felesége és két lánya „barátkozik a zsidókkal”. Tarnóczay főfelügyelő az internáltakat több napra szabadságra engedi – jelentették – minden eszközzel enyhíteni igyekszik a központi hatóságok törvényes intézkedéseit.
1943-ban a táborparancsnokot visszarendelték a fővárosba, fegyelmi eljárást indítottak ellene, később a nyilasok letartóztatták, s csak véletlen szerencséjének köszönhette, hogy életben maradt. Mielőtt elhagyta Garanyt, a közelben dolgozó egyik internált csoport tagjainak örömmel újságolta, hogy az olaszok kiszálltak a háborúból, Mussolini fasiszta uralma összeomlott.
Írtam Tarnóczayról 1967-ben megjelent A nagy optimista, 1970-ben Tenyérnyi ég című könyvemben, 1968 és 1979 között megjelent regénytrilógiám köteteiben.
Amiért 1953-ban „eltévelyedésemért” szemrehányást kaptam, Tarnóczay rendőr-főfelügyelőt megillető méltányos nyugdíj elmaradásának fölhánytorgatásáért, egészen 1962-ig bűnöm maradt, mert a balatonszemesi strand idős kabinosának akkor kézbesítette első alkalommal a posta a még akkor is szégyenletesen jelentéktelen nyugdíját.
Néhány volt garanyi internálttal egyszer-egyszer felkerestük, ilyenkor feleségével együtt meghatottan emlékeztek a vészkorszakbeli megpróbáltatásokra, amikor – a német megszállásnál jóval előbb – deportálásra kijelölt, elpusztításra szánt emberek tömegét mentette meg Tarnóczay főfelügyelő attól, hogy Kőrösmezőre, Kamenec Podolskba vigyék és gépfegyvertűzzel tömegsírokba kaszálják őket.
Özvegye, visszaemlékezve a tragikus időkre, egyik hozzám intézett levelében a többi közt ezt írta: „Szörnyű emlékem, amikor kapott egy rendelkezést: száz embert – mert létszám fölöttiek voltak – el kell szállíttatnia Garanyból. Egész éjjel azon töprengtünk, milyen módon lehetne elkerülni ezeknek a szerencsétleneknek kiszolgáltatását, haláltáborba hurcolását. Másnap megtudta, hogy a parancsot megkerülve egy másik, akkor éppen kevésbé zsúfolt táborba – a közelben Ricsén, Csörgőn és másutt volt ilyen gyűjtőhely – küldhetné őket a saját felelősségére. Így is tett. A hátrányos következmények reá nézve nem maradtak el, a fölöttesek bizalma tovább csökkent iránta. De az áthelyezett emberek valami csoda folytán életben maradtak, mi pedig megmenekültünk egy lelki tehertől, olyan bűntől, amely reánk nehezedett volna életünk végéig.”
Tarnóczay István nyolcvanhárom éves korában, 1974. február 13-án halt meg. Özvegye Nagykanizsán él. Férjének földi maradványai az ottani evangélikus temetőben nyugszanak.
Úgy érezzük, eljött az ideje, hogy a volt garanyi internáltak tanúvallomása alapján az izraeli Jad Vasem Intézet emlékbizottsága ezt a bátor embert, akinek mindig helyén volt a szíve, felvegye az Emberiség Igazainak sorába.
Címkék:1990-09