Mindig csak majrézni?

Mindig messze futni? Vagy hagyni, hogy békés baromként vágóhídra, gettóba, Dunapartra, Auschwitzba hajtsanak?

Persze, hogy elverik a port azon, aki nem védi magát, aki vágyálmot kerget, hogy ő majd egy szép napon kibújhat a bőréből, vagy olyan lehet, mint a nyáj többi bégető állata. Hogy róla lekerül a bélyeg, amit mások ragasztottak rá. és amit gyerekkora óta szégyenkezve visel, mégha kínjában bizonygatja is, hogy mennyire büszke rá!

Mert valljuk be magunknak hisz egymást között vagyunk -, mi kölöncként kaptuk szüléink eredetét, a zsidóságot. Én is énekeltem a többi kölyökkel, hogy doremifászólászidó, szalonnát eszik a zsidó, és én is örültem velük a jól sikerült rímnek. Tíz, meg húsz év telt el azóta, és ma is, ha kérdik, mondom ugyan, de összeszorult szívvel: igen, én zsidó vagyok. Nem izraelita, nem izraeli, hanem csak zsidó. Ha pofáznak, akkor visszapofázok és ha ütnek, hát visszaütök. Cipelem magammal kevéske örökségként a kétséget és a tudást, azt amit kaptam és azt is, amit kapnom kellett volna, de nem kaptam meg.

Akár akarom, akár nem, én mindenütt ott vagyok. Zsidó vagyok a menetben, a Duna felé, ahogy haladnak csetlő-botló sorokban és nézem a karszalagos suhancot, akinek szemében nem találok választ. De én vagyok a karszalagos suhanc is. aki végre bosszút állhat elcseszett életéért, a nyomorért, azért, hogy neki még motorbiciklije se lehetett és mindez a mocskos zsidaja miatt. Szemembe düh költözik, végre megvannak a bűnösök, most olyanok, akár a kezes bárány, a beszari népség, bundában, ékszerekkel, szedett-vedett szörnyetegek! Csak lennénk mielőbb a Dunánál, ott véget ér ez a piszkos munka, azután jobb lesz nekünk. Végre miénk lesz a hatalom, az ország, egy tiszta ország emelkedik az égbe, turul madár szárnyán, darutollas paripáján, gyia!, csak a kosztól szabadulni, bumm, pada bumm.

Megyek, mint jámbor barom a tömegben, mikor a házból kilépünk, még hallom a másodikról a kiáltást: viszik a Miskát! Viszik a Miskát!

Még röhögni támadt kedvem: hogy lehet valakit Miskának nevezni…

Csak megyünk, ballagunk, végesteien úton, mellemben rémület, most hová visznek ezek? Harminc suhanc több száz emberre? Csak csendben, behúzott nyakkal, csak nem felhívni magunkra a figyelmet… A járdán álló tömeg arctalan. Hiába próbálok ismerőst fölfedezni köztük. Néznek minket szótlanul. ״Viszik a zsidókat!” Hej, de jó lenne nem zsidónak lenni… Pedig én mindent megpróbáltam. Megtanultam magyarul és úgy öltöztem, akár a szomszéd. Borotválkoztam minden reggel, sőt néha este is. Kerültem a botrányt, be­csültem a családot, és templomba is csak kipurkor mentem… Ha kellett, megkeresztelkedtem.

Hiába, a bőrödből nem bújhatsz ki, zsidó! válaszolok nyilas suhancként magamnak.

Tudom, tudom…

A gyereknek egy szót sem! Semmi értelme, hogy tudja! Mi megmaradtunk, kevéske mag, a család többi tagja füstbe szállt… a gyereknek egy szót sem! Itt a falnak is füle van.

Anya, az osztályban kérdik, hogy beírattok-e hittanra?

Nem, mi nem vagyunk vallásosak.

Igen, anya, de kérdezték, hogy milyen vallásúak vagyunk?

Mondd meg nekik, hogy mi nem vagyunk vallásosak!

De Anya! A Jenci az jár hittanra és láttam a könyvét, Isten van benne, az. amelyik a világot teremtette, meg mindent…

Nincs Isten, fiam!

De van, anya, láttam a Jenci hittankönyvében. Le volt rajzolva. Fekete köpenye volt és verekedett a sátánnal.

Ez csak mese, fiam.

Anya, mit mondjak, ha mégis kérdik a vallási? Jenci azt mondta, hogy ők görögkeleti katolikusok. Pedig azt hittem róla, hogy magyar. Mit mondjak holnap a tanító néninek?

Mondd, hogy mi reformátusok vagyunk! Erdélyi, vastagnyakú reformátusok! A Dávidok! Anyja neve Grósz…

Aha, reformátusok!

De hittanra nem kell járnod. Elég, ha karácsonykor a Mennyből az angyalt énekelitek a szomszédoknak és kész…

Anya, miért nincs nekem nagyapám?

Meghalt a háborúban.

Mind a kettő?

Mind a kettő!

Katonák voltak?

Nem. A németek elvitték őket és meggyilkolták őket.

Miért?

Mert a németek gonoszok.

Ha a németek voltak a gonoszok, akkor a magyarok voltak a jók? Ezért háborúztak?

A németek ölték meg mindkét nagyapád. (És nagyanyádat, a három testvéremet, az első férjemet, apád szüleit, apád első feleségét, apád öt, vagy hat testvérét, családostul.)

Miért voltak a németek ilyen gonoszak?

Háború volt.

Hát… szerencse, hogy vége van!

Vigyázz! Mindig újra kezdődhet. Elég egy szikra, elég tíz, vagy harminc suhanc, elég egy hallgatag tömeg, elég egy tiszta ország, egy turul madár, ami nyakon csípi a kiskakast, reszkess, kicsi zsidaja!

De anya, én nem vagyok zsidó!

De bizony zsidó vagy, kisfiam! Miért? Mi a baj?

-Én nem akarok zsidó lenni! Az csak valami nagyon rossz lehet.

Plömm plömm hegedű, te mégiscsak zsidó vagy kicsikém!

Anya! te nekem az ígérted, hogy mi reformátusok vagyunk!

Zsidók!

Anya! Én nem akarok!

Miért nem? Nincs abban semmi szégyellnivaló!

Az nem lehet, hogy én zsidó legyek! Kizárt dolog. Ha kérdik, én letagadom!

Pajtás, daloljunk a szép magyar hazánkról… Miénk a föld, erdő, mező…

Meneteltünk mi május elsején, zászlófelvonáskor, örsgyűlésen, nyakkendővel a nyakunkon. Kuci néninek, a tornatanárnőnek gyönyörű piros cipőpertlin lógó síp füttyögött a szájában. Egy-kettő, egy-kettő, sasszé, egy-kettő, egy-kettő, sasszé…

Édes fiam, nem veszed észre, hogy ez már egy lerágott csont? Ez már mindenkinek a könyökén jön ki. Ez ma már nem téma! Bántott téged valaki? Mondd csak meg. ki bántott téged? Ki zsidózott? Az egyetemen? A technikumban? Senki sem zsidózott, kisfiam!

Anya! Amíg gyerek voltam, amíg nem tudtam, addig én is zsidóztam! Utáltam a zsidókat, mert tudtam, hogy az valami félelmetesen mocskos rossz dolog, és mikor megtudtam, hogy én is zsidó vagyok, akkor még jobban megutáltam őket, mert nem lehetek többé szabad. Ettől nem szabadulhatok többé soha.

Csak csendben, nyugodtan, kicsi fiam! SSSS, ssss! Aludj szépen, nincs semmi baj. Itt most már nem lehet bajod. Itt vagyok, SSSS, ssss!

Szóval akkor csak vicc volt az egész, ugye? Ugye, nem is vagyunk mi zsidók, anya?

Csitt! Nem kell, hogy tudják! Ne beszélj róla! Mi kommunisták vagyunk. A kommunisták a világon mindenütt egyformák! Testvérek. Harcolnak a rohadt elnyomó burzsujok ellen!

Aha! A rohadt elnyomó német burzsujok ellen?

CSSS,cssss! Aludj, most itt vagyok veled, ne félj, kicsim!

Már Párizsban éltem huszonöt évesen, amikor Pali elvitt egy zsinagógába. Életemben először. Fehér inget, nyakkendőt kötöttem, egy szép szombat délelőtt.

A terembe lépve kapok én is egy sálat a vállamra. Pali felteszi rám rendben, és beáll barátja mellé beszélgetni, miközben imádkozik is, meg nekem magyaráz. Nevetés főjtógát. Mit keresek én itt? Hiszen ez olyan, mint a perzsa vásár! Ez én lennék, ez a kendővel letakart, hajlongó, mormogó, érthetetlen ákom-bákommal teleírt könyvet tartó nép?

Nem baj, ha nem érted, majd én mutatom neked mondja Pali.

Egy pajeszos kölyök jön mellém és kezembe nyom valami zsetont.

Kihívtak a Tórához! Ez nagy megtiszteltetés!

Jó, jó, Pali, de mit csináljak?

Légy nyugodt, mindent megmutatnak! Ha kérdik, mondd, hogy felajánlasz száz frankot.

Pali! Nekem nincs száz frankom!

Ne törődj semmivel, majd én odaadom.

Mutatják, hogy tegyem fel a Tórára a köpönyegét. Megteszem. Az emeletről, a korláton át a lányos anyák mustrálgatnak.

Ez nem én vagyok! Mit csinálok én itt?

Lassacskán megegyeztünk Ővele is. Annyi ideje voltam munka nélkül, hogy végül dolgozhattam szombatonként is. Ha hívtak… Ő elnézi, hogy tudatlanul, a magam módján tisztelem, én meg nem tagadtam le létezéséi a fiam előtt.

Papa, van isten?

Van!

Mama azt mondta, hogy nincs.

Hát ha azt mondta, az azt jelenti, hogy neki nincs. De nekünk van!

Na de hogy hogy?

Hát úgy, mint a ״Csillagok háborújában”: Az Erő van velünk!

Mamával nincs?

Hát lehet, hogy van. csak nem tud róla.

A barátom azt mondta, hogy Isten a legerősebb.

Persze.

Erősebb, mint te. Papa.

Isten, az én vagyok. Meg te is. kisfiam! Mi nagyon erősek vagyunk!

Papa! A franciák nagyon erősek! Én francia vagyok!… És félzsidó!

Csak egész zsidó van. Olyan, hogy félzsidó, nem létezik. De ha megnősz, és ha akarod, te is zsidó lehelsz.

Azért, mert te zsidó vagy, papa?

Azért, mert megtanítlak arra, amit tudok a zsidóságról. Hogy hogyan lehet zsidóként élni. Gondolkodni és érezni.

״Könnyű neked, onnan kintről dumálni!” mondja a húgom, az öcsém, az anyám, a barátom.

Persze, hogy könnyű. Megszoktam, hogy könnyű. Megszoktam, hogy lehet. Megszoktam, hogy le merjem írni a címemet. Megszoktam, hogy emberként éljek. Hogy persze, hogy zsidó vagyok, és persze, hogy ez alig jelent többet, mintha azt mondanám, hogy breton. Nincs jelentősége. Nagyon nagy jelentősége van! Annyi, amennyit én akarok. Se több, se kevesebb.

Antiszemiták? Mindenütt vannak. Nemzetiszalagos, görbekeresztes, mellveregetős fajvédők. Védik a fajt a betolakodók ellen. A fajt. A bretont, a nonnant, a baszkot, az auvergnit, az elzászit és a lorraint, a korzikait, a roussillont, mindet, ami francia, akár odaát a magyart: a kunt, a palócot és a többit.

De azt is tudom, ha menni kell, akkor tovább megyek, és azt is, hogy ha falhoz szorítanak, én meg nem juhászodom többé. Visszaütök, ha kell. Szóban és ököllel. Nem én vagyok a provokátor. Én félek. De többé nem visznek kezesbárányként vágóhídra. Se szóban, se tettel. Pedig én is csak egy kis beszari zsidó vagyok. Csak nekem könnyű innen, kintről. Mert itt megtanultam, hogy elmondhatom a véleményemet. Megtanultam, hogy ember vagyok.