Mindent utálok, ami extrém – Interjú Bruck Edith-tel

Bruck Edith-ről, az Olaszországban élő, magyar származású írónőről hosszú évek óta nem hal­lott a magyar olvasó.

A „Ki téged úgy szeret” c. regénye 1959-ben szenzációként hatott az olasz könyvpiacon: a szer­zőnőt úgy emlegették, mint „az életben maradt Anna Frankot”. Magyarországon is viszonylag ha­mar megjelent a „Napló” (1964, Európa, ford. Szé­kely Sándor), mely a magyar olvasó számára az el­sők között tudósított a deportálás borzalmairól.

Ma, amikor a túlélők visszaemlékezéseiből már bővebb anyag áll rendelkezésünkre, még inkább értékeljük a visszaemlékezésnek azokat a mo­mentumait, melyek a Holocaust előtti, kelet-ma­gyarországi, paraszti-zsidó család életének min­dennapjairól szólnak. Bruck Edit naplóját stílusá­nak pátosztalan, száraz tárgyszerűsége emeli a legmegrendítőbb dokumentumregények közé.

A „Tranzit” c. kisregény is az írónő saját sorsából építkezik (1988, Európa, ford.: Barna Imre): a főhősnő hazalátogat, hogy Filmet forgasson a zsidóüldözésről, és ez a „szakmainak” tervezett látogatás sok beforrtnak látszó sebet felszakít. Az írónő élettörténete a magyar közönségnek a tévéből is ismerős lehet, ahol – a Tranzit­történetet megelőzően – portréfilmet készítettek vele.

Barna Imre, a „Tranzit“ fordítója Bruck Edih könyvei kapcsán így fogalmaz: „Mi­csoda irodalmon kívüli kényszerek tették és teszik, hogy egy vidám természetű asszony szomorú könyveket ír!”

Edith Bruck-kaI Esztertársunk, Pető Andrea Rómában találkozott: életéről, a zsi­dóságáról és a női létről faggatta.

(Pécsi Katalin)

-Miért éppen Olaszországban élsz?

-Úgy érzem, talán itt van az ottho­nom. Alig várom, hogy hazaérjek. Szó­val, nekem ez a haza. Nem olyan haza, ahogy a nacionalisták értik. Lehet, hogy azért érzem itt otthon magam, mert ép­pen itt van ez a növény, és itt van az íróasztalom, és ott van egy másik virá­gom; ott, azon a fényképen meg az anyósom, ott meg a hálószobában a szüleim. Szóval, nekem ezt jelenti a „haza”. Mindenütt máshol idegennek érzem magam. Idegenben és idegen­nek. Csak itt érzem magam otthon.

– Izraelben is idegennek érezted ma­gad?

– Nem idegennek, idegesnek (felne­vet).

– Miért? Miért voltál ideges?

– Azt hiszem, hogy az egy ideges or­szág. Ideges helyzet, idegbajos embe­rek, olyan civilizáció, ami semmikép­pen sem tartozik hozzám. Valahogy messze van tőlem. közel is van persze, de ugyanakkor távol. Értem a nyelvet, felismerem a nüanszokat is, értem, hogy mi miből ered. Tudom, hogy az ott élők éppen úgy zsidók, mint én, szeretném, ha tudnák ők is, hogy én is zsidó vagyok – de ott ez nem számít. Itt számít esetleg, ott nem. Azt mondja ne­kem az unokaöcsém: Nem vagyok én zsidó, én izraeli vagyok. Más egy diasz­póra zsidó, akinek igenis számít, hogy ő zsidó. Az izraeliek nem zsidónak ér­zik magukat, hanem izraelinek. És nem úgy élik a zsidóságukat, mint ahogy te éled. Nem úgy közelednek a valláshoz, mint ahogy te. Nem olyan környezet­ben élnek, mint amilyen környezetben te kisebbség voltál. Ott te többségi vagy. Szóval én szerintem, másképp ra­gad ott a haj…

Vallásos vagy?

– Gyerekkoromban imádtam az ün­nepeket, imádtam a húsvétot, fél napot böjtöltünk, csakis fél napot, de min­denféle ünnepet imádtam, mert olyan­kor egy kicsit több volt az étel, volt egy kis sütemény is, esetleg került egy áta­lakított, új szoknya vagy egy igazi új, kantáros szoknya – és akkor nagyon büszke voltam. Új csizma. Az ünnep hozott valamit. Vagy tíz diót mindenki­nek, gyerekeknek, valami nagyon gyö­nyörűt hozott az ünnep, úgy gondolom. Az öröm mellett volt a rituális valami: tudom, hogy anyám úgy gondolkozott, hogy majd az őszi ünnepekre, majd Jom Kipurkor, majd Hanukán… Az én anyám így számolta az évszakokat, az ünnepek által. Az én anyám nagyon val­lásos volt. Nem volt levágva a haja, de kendőben járt. Apám pedig nagyon li­berális volt, vallásellenes, pedig na­gyon vallásos családban nőtt föl. Én úgy éreztem akkor, és úgy érzem ám ma is – tehát ez az érzés megmaradt va­lahogy -: az nem lehet, hogy ha van Is­ten, akkor ő akarja, hogy így éljünk. Anyám csak az Istennel beszélt, nem velünk. Úgy beszélt vele, mint én most veled. Istenem, adjál ezt vagy azt! Föl­nézett az égre, és mindig az Istennel beszélt. Többet beszélt Istennel, mint a saját gyerekével. Az Isten nem hallga­tott rá, mint ahogy nem hallgatott sen­kire sem. Aztán mondom anyunak, mi­ért beszél Istennek? Azt mondta „Eredj innen!” Azt hitte, féltékeny vagyok Is­tenre. Az anyám úgy nevelt, hogy min­den az Úristentől függ, tehát én lázad­tam az Úristen ellen. Nem tudatosan, mert gyerek voltam, de mondtam, hogy nem megyek templomba, menjetek ti, én nem fogok imádkozni. Szóval, kezd­tem vitatkozni az anyámmal, aki úgy vette a szavaimat, mintha káromkod­nék. Megvert, meg kiabált, de ő hitt ab­ban, hogy ez bűn, hitt Istenben, és én nagyom remélem, hogy hitt benne az utolsó percig, mikor bezárták a krema­tóriumba. Az egyetlen vágyam, az egyetlen reményem, hogy hitt az utolsó percig.

Olaszországban tapasztaltál anti­szemitizmust?

Nem volt itt olyan antiszemitizmus soha, mint Magyarországon, vagy mint Lengyelországban és máshol. Bár a ta­laja itt is az a keresztény kultúra, ami­be könnyű belevetni az antiszemitiz­mus magját. Mindenütt így van ez, nemcsak Magyarországon. Az olaszoknak énszerintem az a legnagyobb erényük, hogy nem vesznek nagyon komo­lyan semmit. A zsidók itt is elvesztették a helyüket, elvesztették az egyetemen a munkájukat, elvesztettek mindent, ahogy mindenütt. De az olaszok jó emberek voltak, többnyire azok most is, és a háború után nem jött a kommuniz­mus, nem jött ez az őrültség… Itt a fa­sizmus alatt nem féltél annyira egy fa­sisztától, mint otthon egy magyar csendőrtől. Banális, mindennapi anti­szemitizmus persze most is van. Szóval olyasfajta előítéletek, hogy minden zsi­dó gazdag, a zsidók okosak, a zsidók kitolnak veled.

Az olaszok antiszemitizmusát meg is tapasztaltad?

Nem, nem téma: hogyha kiszalad a szájukon valami, akkor beszélnek to­vább, mintha semmit nem mondtak volna. És akkor te hallgatsz. Vagy visszaszólsz, hogy nem úgy van az… De előfordul, amikor nincs kedvem hozzá, mert így is mindig a szememre hányják, hogy én mindig mindenkire azt mondom, hogy antiszemita: jön a Bruck, és antiszemitázik egyet… nem így van. Én tudom, hogy ki antiszemita és ki nem antiszemita és nem szoktam általánosítani.

Milyen szerepe van az életedben an­nak, hogy te nő vagy?

– Sokkal könnyebb lett volna férfinek. Azért, mert egy nőnek, ha nem olyan csapnivalóan csúnya, hogy senki rá se néz, nagyon nehéz megvédenie magát. Mert a nő esetében csakis a kül­ső számít. Embernek sem veszik, csak egy darab húsnak. Tehát azt, hogy meg­értesd valakivel, hogy te egy ember vagy, nem egy nő vagy, nem egy darab hús vagy, az már nem kis fáradság. Legalábbis így volt korábban. Most már könnyebb, mert a ’70-es években rengeteget cirkuszoltunk, évekig tüntettünk, csináltunk egy feminista színhá­zat is a társaimmal. Nagyon nehéz meg­értetni, hogy te elsősorban ember vagy. És hogy neked van egy fejed, amivel gondolkodni tudsz. Főleg akkor, ha kül­sőleg szép is vagy. Akkor még nehezebb… Szerintem duplán fáradtam mindenért, amit elértem. Vagy triplán…

Az írásaidban is?

Az írásban nem. Az írásban nem éreztem soha olyasmit, hogy megkülönböztetnének. hogy mert nő vagyok, nem publikálják a könyvemet. A kiadókkal nem volt problémám soha­sem. Annál inkább „kint” a férfiakkal: például a munkaadóval – persze ez nem csak az én problémám. Még egy ilyen, igen civilizált országban is, ami­lyen Olaszország, ha kimész a külső negyedekbe, nem lehet nem meglátni, hogy élnek a nők: hogy például üti-veri őket a férjük. Én sokat dolgoztam tár­sadalmi munkában a nők védelmében: abban segítettünk, hogy ismerjék meg a jogaikat, hogy tudják, mi az, amit nem kell megengedniük a férfiaknak – a munkaadójuknak vagy a férjüknek. kijárkáltunk ezekre a környékekre, hogy erősítsük a nők tudatát.

Valóban erősítette az olasz nők tu­datát a feminizmus?

Ahhoz képest, hogy korábban nem volt semmijük, sokat elértünk. A nők lassan tudatosodni kezdtek. Nagyon nehéz és hosszú munkát végeztünk a ’70-es években. Az amerikai hullám után jött a feminizmus olasz hulláma is. Ugyanakkor nagy szerepe volt benne az antiszemitizmusnak, hogy szakítottam velük.

Antiszemitizmussal találkoztál az olasz feministák között?

Faképnél hagytam a feminista szín­játszó csoportomat, mert az egyik nő – együtt is laktunk akkor – azt mondta: nem hiszi el, hogy léteztek lágerek. Egy másik pedig lezsidózott. így aztán beje­lentettem, hogy ide többé be nem te­szem a lábamat.

Akkoriban egyébként olyan vad femi­nizmus dúlt, hogy amikor bejött közénk egy férfi, nekitámadtak, és ordítoztak vele… A nők meg férfi kalapokat hord­tak. Én viszont mindent utálok, ami ext­rém. Azt szeretem, ami mérsékelt és ci­vilizált. Ha semmi nem billenti fel az egyensúlyt. Megrázott, hogy még a feministák között, ebben a baloldali, nagyon átpolitizált, nagyon igazságos körben is előfordulhat ilyesmi. Hogy mikor az egyik társunk lezsidóz egy másik lányt – Laura Nóra asztalánál ültünk éppen, vagy tizenketten -, senki nem szólt rá, hogy milyen hülyeséget beszél! Fel kel­lett volna lépnem ellene nyilvánosan, de én nem voltam soha militáns szemé­lyiség! A feminizmustól sokat kaptam, nagyon is fontos volt nekem. Úgy érez­tem, hogy amit csináltunk, azt jól csinál­tuk, még ha fárasztó volt is.

És aztán ugyanazt folytattam egye­dül… A filmjeimbe mindig beleépítet­tem a női problémákat. Nem, nem femi­nista filmeket csináltam, de figyeltem nagyon a női figurákra. Ha elfogult nem is vagyok a nők javára, de mindig érzékeltettem, hogy másmilyenek a nők. Va­kokkal dolgoztam, például. Más egy vak férfi és egy vak lány helyzete. Mert a férfinak jogai vannak. A férfiak mindig el­mesélik, hogy ők hogyan szerelmeskednek, hogy milyen nagyszerű szeretők. A vakok között a diszkrimináció sokkal nagyobb, mint egy normális családban például. Szóval a lányok sokkal jobban szenvedtek a megkülönbözetésétől, a kisebbségi helyzetüktől, mint a férfiak. A férfi az mindig férfi marad. Még akkor is férfi, ha vak. A lány csak egy vak. Szó­val nem éltek ugyanazzal a joggal a lá­nyok például, mint a férfiak. A vezetőik is mind férfiak, csak nagyon ritkán akadt egy-egy nő, aki vezető pozícióba került a vakok szövetségében.

A lányok pedig sokkal izgalmasabbak és intelligensebbek voltak, sokkal érzékenyebbek is. Szerintem – itt most általánosítok is – a nők erősebbek, mint a férfiak, és izgalmasabbak, érdekesebbek – minden hibánkkal együtt. A mun­kában egy nőnek sokkal többet kell tel­jesítenie, mint egy férfinak, ha ered­ményt akar felmutatni. Ebből adódik az is, hogy eseten ként a női főnök sokkal borzalmasabb tud lenni, mint egy férfi. Volt egy időszak a ’70-es években és korábban, amikor a női vezető sokkal komiszabb volt, mint a férfi. Nem be­szélve arról, hogy a női kápó a lágerekben sokkal rosszabban viselkedett, mint a férfi. A nő a nővel sokkal rohadtabb volt, mint az SS. Szerintem ez abból adódik, hogy a nő meg akarja mutatni a férfinak, hogy ő még a rosszaságban is túltesz rajta. Például arról senki nem írt még eddig – én az egyik kongresszusra készült írásomban említettem -, hogy a nők erősebbek voltak a lágerben, mint a férfiak. Többen túlélték jobban vigyáztak magukra, jobban tetvezték magukat, jobban gondoskodtak magukról, jobban megszervezték az életüket. Szóval a fér­fi milliószor gyöngébb volt, és közülük sokkal többen és előbb elpusztultak Azért, mert a férfi hozzá volt szokva, hogy mindent a keze alá és a feneke alá tegyenek. Magatehetetlen ember, egy nyomorék lett belőle. Ha létezett volna egy másféle férfi kultúra, akkor a férfiak sokkal jobban viselték volna mindazt, ami várt rájuk lágerben.

Ma már sokán tudják és mondogat­ják, hogy a nők jobbak, a nők erőseb­bek, a nők többet érnek, igaz? Mégis, ha megnézzük, hogy hány százalék nő és férfi van a parlamentben, akkor lá­tod, hogy még mindig férfikultúrában élünk. A felénél kicsit több nő van a társadalmunkban, de még messze va­gyunk attól, hogy a politikai életben egyenlőség legyen.

Úgy élsz, mint bármelyik dolgozó nő Olaszországban?

Mindig dolgoztam, egész életem­ben. Rendeztem három filmet is. Soha nem azt csináltam, amit a piac kért, amit könnyű lett volna és jól eladható lett volna, hanem olyan témákról, amik összeszorították a szívemet. A vakok­ról, meg az orosz és más, kelet-európai lányokról, akik ide kerültek prostituált­nak. Mindig ilyen témákkal foglalkoz­tam: az elnyomottakkal – köztük is a nőkkel. A nők még jobban elnyomot­tak. A munkának soha nem a könnyű útját választottam.

Mikor érezted úgy, hogy szerencsés az életed?

Gondolom, szerencsés vagyok, mert az életem már a hátam mögött van. Túléltem Auschwitzot is – nem tu­dom, ez szerencse-e vagy sem… Azért éltem túl, mert nagyon szegény voltam. Ehhez jött az az eredeti keménység – az életem keménysége mentett meg a lá­gerben. Mondjuk mi, a paraszt zsidók – lehet úgy is mondani: proletár zsidók – könnyebben viseltük az elviselhetet­lent, mint az ügyvéd lánya. Ha sok min­dened van, az elgyöngít. A kevés in­kább megerősít. Így van ez a mai fiata­lokkal is. Ezért vagyok én erősebb, mint a fiatalok.