Mindent utálok, ami extrém

Írta: Pécsi katalin - Rovat: Archívum

„Mindent utálok, ami extrém”Interjú Bruck Edith-tel

Bruck Edith-ről, az Olaszországban élő, magyar származású írónőről hosszú évek óta nem hal­lott a magyar olvasó.

A „ki téged úgy szeret” c. regénye 1959-ben szenzációként hatott az olasz könyvpiacon: a szer­zőnőt úgy emlegették, mint „az életben maradt Anna Frankot”. Magyarországon is viszonylag ha­mar megjelent a „Napló” (1964, Európa, ford. Szé­kely Sándor), mely a magyar olvasó számára az el­sők között tudósított a deportálás borzalmairól.

Ma, amikor a túlélők visszaemlékezéseiből már bővebb anyag áll rendelkezésünkre, még inkább értékeljük a visszaemlékezésnek azokat a mo­mentumait, melyek a Holocaust előtti, kelet-ma­gyarországi, paraszti-zsidó család életének min­dennapjairól szólnak. Bruck Edit naplóját stílusá­nak pátosztalan, száraz tárgyszerűsége emeli a legmegrendítőbb dokumentumregények közé.

A „Tranzit” c. kisregény is az írónő saját sorsából építkezik (1988, Európa, ford.: Barna Imre): a főhősnő hazalátogat, hogy Filmet forgasson a zsidóüldözésről, és ez a „szakmainak” tervezett látogatás sok beforrtnak látszó sebet felszakít. Az írónő élettörténete a magyar közönségnek a tévéből is ismerős lehet, ahol – a Tranzit­történetet megelőzően – portréfilmet készítettek vele.

Barna Imre, a „Tranzit fordítója Bruck Edih könyvei kapcsán így fogalmaz: „Mi­csoda irodalmon kívüli kényszerek tették és teszik, hogy egy vidám természetű asszony szomorú könyveket ír!”

Edith Bruck-kaI esztertársunk, Pető Andrea Rómában találkozott: életéről, a zsi­dóságáról és a női létről faggatta.

Pécsi katalin

  • Miért éppen Olaszországban élsz?

  • Úgy érzem, talán itt van az ottho­nom. Alig várom, hogy hazaérjek. Szó­val, nekem ez a haza. Nem olyan haza, ahogy a nacionalisták értik. Lehet, hogy azért érzem itt otthon magam, mert ép­pen itt van ez a növény, és itt van az íróasztalom, és ott van egy másik virá­gom; ott, azon a fényképen meg az anyósom, ott meg a hálószobában a szüleim. Szóval, nekem ezt jelenti a „haza”. Mindenütt máshol idegennek érzem magam. Idegenben és idegen­nek. Csak itt érzem magam otthon.

– Izraelben is idegennek érezted ma­gad?

– Nem idegennek, idegesnek (felne­vet).

– Miért? Miért voltál ideges?

– Azt hiszem, hogy az egy ideges or­szág. Ideges helyzet, idegbajos embe­rek, olyan civilizáció, ami semmikép­pen sem tartozik hozzám. Valahogy messze van tőlem. közel is van persze, de ugyanakkor távol. Értem a nyelvet, felismerem a nüanszokat is, értem, hogy mi miből ered. Tudom, hogy az ott élők éppen úgy zsidók, mint én, szeretném, ha tudnák ők is, hogy én is zsidó vagyok – de ott ez nem számít. Itt számít esetleg, ott nem. Azt mondja ne­kem az unokaöcsém: Nem vagyok én zsidó, én izraeli vagyok. Más egy diasz­póra zsidó, akinek igenis számít, hogy ő zsidó. Az izraeliek nem zsidónak ér­zik magukat, hanem izraelinek. És nem úgy élik a zsidóságukat, mint ahogy te éled. Nem úgy közelednek a valláshoz, mint ahogy te. Nem olyan környezet­ben élnek, mint amilyen környezetben te kisebbség voltál. Ott te többségi vagy. Szóval én szerintem, másképp ra­gad ott a haj…

  • Vallásos vagy?

– Gyerekkoromban imádtam az ün­nepeket, imádtam a húsvétot, fél napot böjtöltünk, csakis fél napot, de min­denféle ünnepet imádtam, mert olyan­kor egy kicsit több volt az étel, volt egy kis sütemény is, esetleg került egy áta­lakított, új szoknya vagy egy igazi új, kantáros szoknya – és akkor nagyon büszke voltam. Új csizma. Az ünnep hozott valamit. Vagy tíz diót mindenki­nek, gyerekeknek, valami nagyon gyö­nyörűt hozott az ünnep, úgy gondolom. Az öröm mellett volt a rituális valami: tudom, hogy anyám úgy gondolkozott, hogy majd az őszi ünnepekre, majd Jom Kipurkor, majd Hanukán… Az én anyám így számolta az évszakokat, az ünnepek által. Az én anyám nagyon val­lásos volt. Nem volt levágva a haja, de kendőben járt. Apám pedig nagyon li­berális volt, vallásellenes, pedig na­gyon vallásos családban nőtt föl. Én úgy éreztem akkor, és úgy érzem ám ma is – tehát ez az érzés megmaradt va­lahogy -: az nem lehet, hogy ha van Is­ten, akkor ő akarja, hogy így éljünk. Anyám csak az Istennel beszélt, nem velünk. Úgy beszélt vele, mint én most veled. Istenem, adjál ezt vagy azt! Föl­nézett az égre, és mindig az Istennel beszélt. Többet beszélt Istennel, mint a saját gyerekével. Az Isten nem hallga­tott rá, mint ahogy nem hallgatott sen­kire sem. Aztán mondom anyunak, mi­ért beszél Istennek? Azt mondta „Eredj innen!” Azt hitte, féltékeny vagyok Is­tenre. Az anyám úgy nevelt, hogy min­den az Úristentől függ, tehát én lázad­tam az Úristen ellen. Nem tudatosan, mert gyerek voltam, de mondtam, hogy nem megyek templomba, menjetek ti, én nem fogok imádkozni. Szóval, kezd­tem vitatkozni az anyámmal, aki úgy vette a szavaimat, mintha káromkod­nék. Megvert, meg kiabált, de ő hitt ab­ban, hogy ez bűn, hitt Istenben, és én nagyom remélem, hogy hitt benne az utolsó percig, mikor bezárták a krema­tóriumba. Az egyetlen vágyam, az egyetlen reményem, hogy hitt az utolsó percig.

  • Olaszországban tapasztaltál anti­szemitizmust?

  • Nem volt itt olyan antiszemitizmus soha, mint Magyarországon, vagy mint Lengyelországban és máshol. Bár a ta­laja itt is az a keresztény kultúra, ami­be könnyű belevetni az antiszemitiz­mus magját. Mindenütt így van ez, nemcsak Magyarországon. Az olaszoknak énszerintem az a legnagyobb erényük, hogy nem vesznek nagyon komo­lyan semmit. A zsidók itt is elvesztették a helyüket, elvesztették az egyetemen a munkájukat, elvesztettek mindent, ahogy mindenütt. De az olaszok jó emberek voltak, többnyire azok most is, és a háború után nem jött a kommuniz­mus, nem jött ez az őrültség… Itt a fa­sizmus alatt nem féltél annyira egy fa­sisztától, mint otthon egy magyar csendőrtől. Banális, mindennapi anti­szemitizmus persze most is van. Szóval olyasfajta előítéletek, hogy minden zsi­dó gazdag, a zsidók okosak, a zsidók kitolnak veled.

  • Az olaszok antiszemitizmusát meg is tapasztaltad?

  • Nem, nem téma: hogyha kiszalad a szájukon valami, akkor beszélnek to­vább, mintha semmit nem mondtak volna. És akkor te hallgatsz. Vagy visszaszólsz, hogy nem úgy van az… De előfordul, amikor nincs kedvem hozzá, mert így is mindig a szememre hányják, hogy én mindig mindenkire azt mondom, hogy antiszemita: jön a Bruck, és antiszemitázik egyet… nem így van. Én tudom, hogy ki antiszemita és ki nem antiszemita és nem szoktam általánosítani.

  • Milyen szerepe van az életedben an­nak, hogy te nő vagy?

– Sokkal könnyebb lett volna férfinek. Azért, mert egy nőnek, ha nem olyan csapnivalóan csúnya, hogy senki rá se néz, nagyon nehéz megvédenie magát. Mert a nő esetében csakis a kül­ső számít. Embernek sem veszik, csak egy darab húsnak. Tehát azt, hogy meg­értesd valakivel, hogy te egy ember vagy, nem egy nő vagy, nem egy darab hús vagy, az már nem kis fáradság. Legalábbis így volt korábban. Most már könnyebb, mert a ’70-es években rengeteget cirkuszoltunk, évekig tüntettünk, csináltunk egy feminista színhá­zat is a társaimmal. Nagyon nehéz meg­értetni, hogy te elsősorban ember vagy. És hogy neked van egy fejed, amivel gondolkodni tudsz. Főleg akkor, ha kül­sőleg szép is vagy. Akkor még nehezebb… Szerintem duplán fáradtam mindenért, amit elértem. Vagy triplán…

  • Az írásaidban is?

  • Az írásban nem. Az írásban nem éreztem soha olyasmit, hogy megkülönböztetnének. hogy mert nő vagyok, nem publikálják a könyvemet. A kiadókkal nem volt problémám soha­sem. Annál inkább „kint” a férfiakkal: például a munkaadóval – persze ez nem csak az én problémám. Még egy ilyen, igen civilizált országban is, ami­lyen Olaszország, ha kimész a külső negyedekbe, nem lehet nem meglátni, hogy élnek a nők: hogy például üti-veri őket a férjük. Én sokat dolgoztam tár­sadalmi munkában a nők védelmében: abban segítettünk, hogy ismerjék meg a jogaikat, hogy tudják, mi az, amit nem kell megengedniük a férfiaknak – a munkaadójuknak vagy a férjüknek. kijárkáltunk ezekre a környékekre, hogy erősítsük a nők tudatát.

  • Valóban erősítette az olasz nők tu­datát a feminizmus?

  • Ahhoz képest, hogy korábban nem volt semmijük, sokat elértünk. A nők lassan tudatosodni kezdtek. Nagyon nehéz és hosszú munkát végeztünk a ’70-es években. Az amerikai hullám után jött a feminizmus olasz hulláma is. Ugyanakkor nagy szerepe volt benne az antiszemitizmusnak, hogy szakítottam velük.

  • Antiszemitizmussal találkoztál az olasz feministák között?

  • Faképnél hagytam a feminista szín­játszó csoportomat, mert az egyik nő – együtt is laktunk akkor – azt mondta: nem hiszi el, hogy léteztek lágerek. Egy másik pedig lezsidózott. így aztán beje­lentettem, hogy ide többé be nem te­szem a lábamat.

Akkoriban egyébként olyan vad femi­nizmus dúlt, hogy amikor bejött közénk egy férfi, nekitámadtak, és ordítoztak vele… A nők meg férfi kalapokat hord­tak. Én viszont mindent utálok, ami ext­rém. Azt szeretem, ami mérsékelt és ci­vilizált. Ha semmi nem billenti fel az egyensúlyt. Megrázott, hogy még a feministák között, ebben a baloldali, nagyon átpolitizált, nagyon igazságos körben is előfordulhat ilyesmi. Hogy mikor az egyik társunk lezsidóz egy másik lányt – Laura Nóra asztalánál ültünk éppen, vagy tizenketten -, senki nem szólt rá, hogy milyen hülyeséget beszél! Fel kel­lett volna lépnem ellene nyilvánosan, de én nem voltam soha militáns szemé­lyiség! A feminizmustól sokat kaptam, nagyon is fontos volt nekem. Úgy érez­tem, hogy amit csináltunk, azt jól csinál­tuk, még ha fárasztó volt is.

És aztán ugyanazt folytattam egye­dül… A filmjeimbe mindig beleépítet­tem a női problémákat. Nem, nem femi­nista filmeket csináltam, de figyeltem nagyon a női figurákra. Ha elfogult nem is vagyok a nők javára, de mindig érzékeltettem, hogy másmilyenek a nők. Va­kokkal dolgoztam, például. Más egy vak férfi és egy vak lány helyzete. Mert a férfinak jogai vannak. A férfiak mindig el­mesélik, hogy ők hogyan szerelmeskednek, hogy milyen nagyszerű szeretők. A vakok között a diszkrimináció sokkal nagyobb, mint egy normális családban például. Szóval a lányok sokkal jobban szenvedtek a megkülönbözetésétől, a kisebbségi helyzetüktől, mint a férfiak. A férfi az mindig férfi marad. Még akkor is férfi, ha vak. A lány csak egy vak. Szó­val nem éltek ugyanazzal a joggal a lá­nyok például, mint a férfiak. A vezetőik is mind férfiak, csak nagyon ritkán akadt egy-egy nő, aki vezető pozícióba került a vakok szövetségében.

A lányok pedig sokkal izgalmasabbak és intelligensebbek voltak, sokkal érzékenyebbek is. Szerintem – itt most általánosítok is – a nők erősebbek, mint a férfiak, és izgalmasabbak, érdekesebbek – minden hibánkkal együtt. A mun­kában egy nőnek sokkal többet kell tel­jesítenie, mint egy férfinak, ha ered­ményt akar felmutatni. Ebből adódik az is, hogy eseten ként a női főnök sokkal borzalmasabb tud lenni, mint egy férfi. Volt egy időszak a ’70-es években és korábban, amikor a női vezető sokkal komiszabb volt, mint a férfi. Nem be­szélve arról, hogy a női kápó a lágerekben sokkal rosszabban viselkedett, mint a férfi. A nő a nővel sokkal rohadtabb volt, mint az SS. Szerintem ez abból adódik, hogy a nő meg akarja mutatni a férfinak, hogy ő még a rosszaságban is túltesz rajta. Például arról senki nem írt még eddig – én az egyik kongresszusra készült írásomban említettem -, hogy a nők erősebbek voltak a lágerben, mint a férfiak. Többen túlélték jobban vigyáztak magukra, jobban tetvezték magukat, jobban gondoskodtak magukról, jobban megszervezték az életüket. Szóval a fér­fi milliószor gyöngébb volt, és közülük sokkal többen és előbb elpusztultak Azért, mert a férfi hozzá volt szokva, hogy mindent a keze alá és a feneke alá tegyenek. Magatehetetlen ember, egy nyomorék lett belőle. Ha létezett volna egy másféle férfi kultúra, akkor a férfiak sokkal jobban viselték volna mindazt, ami várt rájuk lágerben.

Ma már sokán tudják és mondogat­ják, hogy a nők jobbak, a nők erőseb­bek, a nők többet érnek, igaz? Mégis, ha megnézzük, hogy hány százalék nő és férfi van a parlamentben, akkor lá­tod, hogy még mindig férfikultúrában élünk. A felénél kicsit több nő van a társadalmunkban, de még messze va­gyunk attól, hogy a politikai életben egyenlőség legyen.

  • Úgy élsz, mint bármelyik dolgozó nő Olaszországban?

  • Mindig dolgoztam, egész életem­ben. Rendeztem három filmet is. Soha nem azt csináltam, amit a piac kért, amit könnyű lett volna és jól eladható lett volna, hanem olyan témákról, amik összeszorították a szívemet. A vakok­ról, meg az orosz és más, kelet-európai lányokról, akik ide kerültek prostituált­nak. Mindig ilyen témákkal foglalkoz­tam: az elnyomottakkal – köztük is a nőkkel. A nők még jobban elnyomot­tak. A munkának soha nem a könnyű útját választottam.

  • Mikor érezted úgy, hogy szerencsés az életed?

  • Gondolom, szerencsés vagyok, mert az életem már a hátam mögött van. Túléltem Auschwitzot is – nem tu­dom, ez szerencse-e vagy sem… Azért éltem túl, mert nagyon szegény voltam. Ehhez jött az az eredeti keménység – az életem keménysége mentett meg a lá­gerben. Mondjuk mi, a paraszt zsidók – lehet úgy is mondani: proletár zsidók – könnyebben viseltük az elviselhetet­lent, mint az ügyvéd lánya. Ha sok min­dened van, az elgyöngít. A kevés in­kább megerősít. Így van ez a mai fiata­lokkal is. Ezért vagyok én erősebb, mint a fiatalok.

támogatás

Címkék:2002-09

[popup][/popup]