Mindennapi abszurdok

(Spiró György: T-boy (rémnovellák) AbOvo Kiadó, 1994., 172 oldal, 380forint.)

Huszonhét tömören szerkesztett „rém­novella” tölti meg Spiró György új kötetét. Hajmeresztőén lehetséges, sőt valószínű történetek – némi fikcióval, nem sokkal, megtoldva. Csatlakoznak ahhoz a tragikusan gyors logisztikai-technikai ”fejlődésfolyamathoz”, amelynek során mind­az, ami a hagyományos értelemben vett ta­pasztalás szerint az emberi szférában megengedhetetlen, egyszer csak reáliává válik.

Spiró alapos számításokat végzett, és arra a következtetésre jutott, hogy ezt az elembertelenedett emberiséget valószínűleg nem sokáig hordozza a hátán a Föld. Vírusokról beszél, kizárólag emberben szaporodó tébolykórról, ami egyszersmind a faj specifikumát is hordozza. Tulaj­donképpen Örkény groteszkjei, Hajnóczy Péter szürreális jelenései élednek itt újra, Spiró jellegzetes, szikár szövegformálásában. A novella-testek magja ugyanaz az immár visszafordíthatatlan és egyre job­ban elhatalmasodó kényszer, ami a szerző legújabb drámájának is alaptémája: a me­nekülésé. Spiró helyzetelemzése szerint a felháborodás évadján rég túljutottunk. Már csak abban bízhatunk, hogy maradt még valamennyi hibátlanul működő ösztön az emberben, idejében jelezni a veszélyt. Ki­jelölni azt az utolsó pillanatot, amikor egyszerűen meg kell pattanni. Kifelé, elfelé.

Az a téboly, amelyet polgári néven 20. századi európai történelemnek hívnak, spe­ciális deformációt hozott létre az ezen a tájékon élni akarókban, hogy személyi­ségük központi fogalmává a menekülési ösztönt rendelte. Aki nem gyilkol, nem merül el a vérgyökök és vérbosszúk indu­latában, az nem maradhat. Ha sikerült kiépítenie magában egy lét- és fajfenntartó értelmiségi szorongást, akkor talán felis­meri a jeleket, bárhonnan jönnek is. Indok­lás, ésszerűség nem tartozik ehhez a sej­téshez, nem is várható el. Csak veszély van (márpedig nagyobb, mint valaha is volt), ennek következtében veszélyérzet is van, valamint figyelmeztető jelek, plusz nemzedékek tapasztalata, kelet-európaiság­gal együtt vagy anélkül.

Azt a fajta éleslátást, amire Spiró György ezzel a kötettel szinte rákényszeríti az olvasót, nem szívesen használjuk. Pedig nem tesz mást, mint továbbírja a minden­napi, cselekményhiányos történéseket, kifuttatja őket az abszurd végtelen irányába. Amerre egyébként is tartanak.