„Minden megvalósult, amit elképzeltünk” – Rajk Lászlóval, az új auschwitzi magyar pavilon tervezőjével beszélget Kovács Gábor.

„Minden megvalósult, amit elképzeltünk”

Rajk Lászlóval, az új auschwitzi magyar pavilon tervezőjével beszélget Kovács Gábor

• Miért döntöttek úgy, hogy új ál­landó kiállítást rendeznek Ausch­witzban? Történelmileg és megje­lenésében elavult a régi kiállítás?

• Szerintem inkább arról van szó, hogy minden korszaknak megvan a maga megközelítési módja, a maga prekoncepciója, egyszerűen máshova tevődnek a hangsúlyok, és másfajta gondolatok is előtérbe kerülhetnek. A múzeum állandósága ugyanis elég nagy paradoxon, merthogy nem állan­dó. Nem csak fizikailag mennek tönk­re ezek a kiállítások, hanem egyfajta szemléletváltás is történik.

– Számomra azért volt egyedülál­ló ez a kiállítás, mert a tábori élet borzalmai mellett a korabeli ma­gyar közélet témái és a hétközna­pok életképei is megjelentek, amivel átfogóbb képet lehet kapni ar­ról, ami ott végbement.

• Ebből a szempontból könnyű dol­gom volt, mert nem kellett például a gázkamrával foglalkoznom. Nem kellett rekonstruálni a krematóriumot, mert létezik. Minden ott van. A fizikai valóságában viszont ezt a kiállítást Magyarországon nem lehetett volna létrehozni. Auschwitzban nem kell Auschwitzról beszélni. Kicsit rideg és távolságtartó lett ugyan ettől a kiállí­tás, de ez tudatos koncepció volt. Más módon és más rétegekben próbáltuk megragadni a haláltábort és az előzményeit.

• Az is tudatos koncepció volt, hogy a kiállítás nem kronológiai sorrendben dolgozza fel az esemé­nyeket?

• Igen, és fontos megje­gyezni azt is, hogy mi nem annyira az érzelmekre pró­báltuk kihegyezni az ott lát­ható dolgokat, hanem in­kább a tudatosságra, és ar­ra, hogy gondoljuk át azt, ami történt. A kiállítás in­kább tematikus, és egyálta­lán nem épül kronológiába.

A témákon belül viszont kronologikus.

• Például Teleki Pál első miniszterelnöksé­gétől a munkaszolgálatig tart egy téma, és ebben a tematikában a numerus clausus éppúgy megjelenik, mint később a könyvégetés.

• Egészen az olyan bornírt dolgo­kig, mint például az, hogy zsidók nem tarthatnak kutyát és tilos a strandra járniuk. Ilyet már abszurd drámaírók sem tudnak kitalálni, mint amiket ak­kor kitaláltak, és mi fontosnak tartot­tuk kiemelni, hogy a magyar politiku­sok és a csendőrség mennyire vett eb­ben részt. Ezeket a ma ésszel fel nem fogható törvényeket akkor a kormányzó és a miniszterelnök írta alá.

• Ezért is kapta a kiállítás Az el­árult állampolgár címet. Nekem mégis úgy tűnt, mintha egyes ké­pek közt hihetetlen kontraszt len­ne. Hogy kerül egymás mellé a ko­rabeli társasági élet ábrázolása és a munkaszolgálat gyötrelmei?

– Ez azért tűnhet csapongónak, mi­vel arra törekedtünk, hogy a kiállítás minden egyes szegmense megmutassa azt, ahogyan pár nap, illetve pár hét alatt eljut valaki a halálba. Ezért van az, hogy az egyik képen még fürdőzők vannak az Adrián, és közvetlenül utána már a zuhanyzók Auschwitzban. Itt ugyanis nem egyfajta graduális élet­romláson mentek keresztül az embe­rek, hanem az életből nagyon hamar a halál közelébe kerültek.

• A kiállításon jóformán csak fényképek, illetve filmek vannak kivetítve, míg tárgyak csupán el­vétve láthatók, holott Auschwitz­ban épp ebben nincs hiány. Ebben az esetben a kiállítás emlékmű is egyben?

– Az emlékmű nem helyettesíti azo­kat az embereket, akik nem léteznek, hanem valahonnan a hiány felől pró­bál közelíteni, ebben az esetben ez a kiállítás emléket is állít egyben. Ne­künk is a hiányt kellett valahogyan megjeleníteni, amit kutya nehéz dolog ábrázolni. Ugyanakkor egyfajta pro­jekciót akartunk megjeleníteni úgy, ahogyan ezek képek az emberek agyá­ban vannak. Abban a környezetben ugyanis az egyetlen objektív valóság maga az épület, amely mindennek ta­núja volt. Tárgyakkal viszont nem le­het helyettesíteni embereket. A fogke­fe, az ecset és a művégtag nem bizo­nyít semmit. Épp ezért a fényképek sem jelennek meg a maguk fizikai va­lóságában, tehát a fényképpapír sincs jelen. Ezzel azt akartuk érzékeltetni, hogy minden, ami múlt, az kivetül, míg a jelen – például a kommentárok és a térképek – fizikailag is jelen van­nak, és a kettő élesen el van választva egymástól.

• A kiállításon megjelenített szövegrészletek melyik kategóriába tartoznak? A zsidó gondolkodásban a szövegnek különösen fontos szerepe van, és a Sorstalanság több idézete is része a kiállításnak.

• Kertész Imre könyvének részletei nagyon fontos részét képezik a kiállításnak. Valóban, a zsidó hagyományban a szövegnek különös jelentősége van, és mi is beépítettük a Kertész-szövegeket a kiállítás tematikájába úgy, hogy felhasználtuk bizonyos részletek megjelenítésére. Mondok egy példát: a könyvben nagyon szépen le van írva, amikor az édesapát elviszik munkaszolgálatra és vesz magának egy hátizsákot. Mi is kiállítottunk egy korabeli hátizsákot, és a szöveg mellé helyeztük. Egy ilyen hátizsák ugyanis önmagában nem mond sem­mit, a szöveggel azonban teljesen más megvilágításba kerül. Ugyanígy el­mondható az is, hogy ma Auschwitz­ban nehezen tudjuk elképzelni, hogy hatvan évvel ezelőtt az épületek telje­sen újak voltak, és még virágágyáso­kat is lehetett látni a bejáratnál. Ker­tész Imre mindezt leírja, az emberek mégsem hinnék el, ha mindent olyan­ná varázsoltunk volna, amilyen akkor lehetett, tehát például festékszagot a barakkban, előtte pedig virágágyáso­kat. A romantikus szemlélet egyszerű­en megakadályozza ezt.

• Volt olyan rendezési koncep­ció, amelyet a kuratórium nem fo­gadott el, pedig szerették volna megvalósítani?

– Végül minden megvalósult, amit elképzeltünk. Egyedül a webkamerákért kellett harcolnunk. Egyrészt azért, mert nem várt költségek merül­tek fel, másrészt azért, mert idegen­kedtek attól, hogy a kiállításon látható legyen, ahogy a turisták színes ingek­ben sétálgatnak a krematórium, illetve a kiállítás képei mellett. Végül sike­rült meggyőzni őket, hogy ettől a perceptualitás teljesen más határokon tud mozogni, így összesen három webkamerát helyezhettünk el a tábor és a ki­állítás területén. Egyet egy rámpa mel­lett, egyet a barakkban, és egyet a kre­matórium mellett.