„Minden konvenció nélkül…”

Schőner Alfréd beszélgetése Meir Weiss professzorral

Dr. Weiss Meir (Pál) 1908-ban született Budapesten. Az Országos Rabbiképző Intézet elvégzése után 1933-ban, hatvan évvel ezelőtt avatták rabbivá. Doktori disszertációja Az Ággádá Jonáthán ben Uzziél Tárgumjában Budapesten látott napvilágot 1931ben. Rabbinikus pályáját ugyanez évben, Hódmezővásárhelyen kezdte, majd 1934-1944 között debreceni főrabbiként működött. A bergen-belseni koncentrációs tábort megjárva 1945-ben alijázott. A Jeruzsálemi Héber Egyetem nyugdíjas, de még ma is tanító professzora. 1972-ben Herzl-díjjal, 1974-ben Max Nordau-díjjal, 1990-ben a legmagasabb izraeli elismeréssel, az Izrael-díjjal, s Budapesten az ELTE-n, 1991-ben a Bacher Vilmos emlékéremmel tüntették ki. Jeruzsálemben beszélgetünk, Izráel örök fővárosában. Itt, a Héber Egyetem Biblia Tanszékén tanít évtizedek óta Weiss Meir.

– Hogyan, milyen pedagógiai módszerek szerint vezetitek be a hallgatókat a Biblia világába?

– Izrael minden egyetemén úgy foglalkoznak a Bibliával, mint bármilyen más irodalmi műalkotással. Én az úgynevezett történelmi, filológiai módszer mellett a totális analízis elkötelezettje vagyok. Az általam kifejlesztett totális analízis lényege az, hogy az egészet a részletből, s a részletet csak az egészből lehet megérteni, s a szöveget mindig pontosan, betűhűen kell olvasni. Valaki e módszert a következő példával illusztrálta: Egy zenében járatos ember, aki ismeri Beethoven és Mozart műveit egyaránt, muzsikát hallgat, s az az érzése, hogy az Beethoventől való. Kis idő múltán, olyan részletekre figyel fel, amelyek, nem a beethoveni művek jellemzői, hanem Mozart stílus jegyeit hordozzák. Ekkor mindent elölről kell kezdenie, hogy a totális analízis eszközeit alkalmazva eldönthesse, ki is a mű szerzője.

– Hol tanítottál, s milyen stúdiumokat hallhattak előadásaidon a diákok?

– A Bár Ilán Egyetemen kezdtem. Tel-Avivban folytattam, majd a Héber Egyetem következett. Főleg az úgynevezett Késői Prófétákkal, a Zsoltárokkal, s Jób könyvével foglalkoztam. Kutatásaim főbb eredményeit osztottam meg diákjaimmal, azaz hogyan értelmezhető s interpretálható mindaz, ami ezekben a könyvekben, mint irodalmi egységekben nyer kifejezést. Nem azt kutattam, hogy mit akart a próféta, vagy a költő mondani, hiszen ez megállapíthatatlan, hanem azt magyaráztam, hogy mi van a szövegben, azaz mit mond maga a textus. Az új kutatási módszer szerint nem legitim, nem adekvát, hogy mi volt a szerző intenciója.

– Miképpen identifikálható a próféta? „Isten embere” ?

Avagy nem volt más, „csak” a Szentföldön élő, gondolkodó, bátor ember? Költő, író, olyan tanokat hirdető személyiség, aki átlépett önnön árnyékán, s a „világhoz” mérte a zsidóság eszmeiségét?

– A próféta, mint ezt a görög eredetű szó jelenti, egy ember, aki a Biblia szerint Isten akaratát hirdeti, közli, magyarázza. Mind a próféták működéséről szóló bibliai elbeszélések, mind a nekik tulajdonított mondások, tanítások alapján megállapítható, hogy olyan emberek voltak, akik hangot adtak az „élő lelkiismeretnek”, akik, ha kellett, nem féltek szembeszállni a hatalommal, a hatalmasságokkal. A prófétának nem volt fontos még a saját biztonsága sem, ha az igazságért tört lándzsát.

Milyen küldetéstudat, s egyben bátorság kellett ahhoz, amikor Ámosz a nép felé harsogja az isteni szót: „…rák etchem jádáti mikol mispöchot háádámá ál kén efkod áléchem et kol ávonotéchem…” azaz „.. .csak titeket ismertelek

A FÖLD NÉPEI KÖZÜL, EZÉRT TŐLETEK KÉREM SZÁMON MINDEN Bűnötöket…” Vagy amikor így szól: „…Háló chivné kusijim átem lí böné Jiszráél…”, azaz: „…NEMDE olyanok VAGYTOK NEKEM IZRAEL GYERMEKEI, MINT AMILYENEK A NÉGEREK…”

– Nincs itt valamilyen ellentmondás?

– Nincs, mert a kiválasztottság nem jogot ad, hanem kötelezettséget ró az emberre!

– Izrael, Biblia, ifjúság egymást kiegészítő három fogalom. Vajon mennyire affinitív a mai izraeli ifjúság a Biblia eszméi iránt? Hogyan tekintik, ők a Szentírást? Mit jelent számukra a világ legtöbb nyelvére lefordított szent könyv, a Tönách?

– Az egyetemi oktatási rendszerben a Bibliát úgy mutatjuk be, mint a zsidó irodalom legjelentősebb alkotását. Hogy ez egy régi klasszikus műalkotás-e, avagy a hit ihlete, s a vallásos meggyőződés forrása, az az illető személyiségétől, felfogásától, világlátásától függ. A hívő és a nem hívő egyetemi hallgató közös feladata az, hogy megértsen egy sok száz évvel ezelőtt megírt, összegyűjtött, kodifikált irodalmi műalkotást. Amennyiben egy zsidó, keresztény, vagy muzulmán hallgató számára azon kívül, hogy egy műalkotást megért vallási szempontból mást is jelent, ez nem tartozik az egyetem kompetenciájába.

– Többször adtál elő vendégprofesszorként az ELTE Hebraisztikai Tanszékén. Mit hallhattak az egyetemisták, s hogyan fogadták ezt az új szemléletű interpretációt?

– Beszéltem a Biblia elbeszélési technikájáról, igyekeztem betekintést nyújtani Jónás könyvének világába, s bemutattam a zsoltárköltészet lírikus, s egyben etikus világát.

Az impresszióm az volt, hogy sikerült lelki kapcsolatot teremteni az érdeklődő hallgatósággal. Talán nem véletlen, hogy ma is visszavárnak. Voltak olyanok, akik ismerték a Mikrá kidömuto című könyvemet, amelyben igyekeztem elemezni, analizálni az írást, a „teste és lelke” szerint, s mely művem angol fordításban is megjelent, valamint a Mikráot köchávánátám című művemet, amelyben a bibliai részekben, egységekben kifejezésre jutó gondolatokra, szándékokra, célokra mutattam rá.

Elmondtam, hogy most foglalkozom a 88. zsoltárral, amelyet különbözőképpen magyaráznak a tudományos kutatók, s most azt szeretném megvilágítani, mi az a hit, az a világfelfogás, a vallási probléma, amely megfogalmazódik e bibliai egységben.

– Van-e olyan mondata a Tönáchnak, amelyet hitvallásodként vállalsz? Meghatározható-e egy volt gyakorló rabbi, majd évtizedeken át egyetemi pulpituson oktató professzor bibliai ars poeticája?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés. A most megjelent kétkötetes Ámosz tanulmányom, amely mintegy harminc év kutatómunkáját öleli fel is azt mondatja velem, hogy kiragadni néhány idézetet csak improvizative lehet, hiszen szinte minden bibliai mondatnak megvan a maga bája, értéke, üzenete, időszerű mondanivalója.

Ha mégis ragaszkodsz egy mondathoz, a következő Jób könyve-beli idézettel felelek: „ki lo löfánáv chánéf jávo”.

(Jób, 13. 16.) Szabadon talán így fordítanám le, illetve adnám vissza a szavak lényegét: minden konvenció nélkül megmondani, amiben hiszel! De időszerűsége miatt nagyon közel állnak hozzám azok a jesájai és más prófétai idézetek is, amelyek napjaink kultusza ellen beszélnek. A próféciákban kifejtett, kifejezett tanítás alapján azt szoktam mondani, hogy sokkal könnyebb minden reggel elmenni a zsinagógába, felrakni a töfilint, az imaszíjat, s ügyelni arra, hogy a fogyasztandó ételen ott legyen a kóserságot bizonyító felirat, mint tisztességesen élni. Természetesen e két gondolatkör nem egymást kizáró klauzula! Sőt, a hagyomány őrzése és betartása csak az általános etikai normák betartásával emelkedhet arra a piedesztálra, amelyről a próféták az évezredek messzeségéből is örök időszerűséggel szólnak a ma emberéhez is.