„Minden izraeli diplomatának feladata, hogy kapcsolatot tartson szolgálati helye zsidóságával”

Beszélgetés Joel Alon nagykövettel

1949 augusztusában Újpesten a Brichta család elhagyta otthonát, hogy a határon átszökve 4 hónap után megérkezzen Izraelbe. Az akkor tizennégy éves Brichta Károly 1994 nyarán visszatért Budapestre – mint Joel Alon, Izrael állam nagykövete. Hivatalában beszélgetett vele Gadó János és Várai Emil.

• Hogyan lett diplomata? Tudatosan készült erre a pályára?
• Az egyetemen történelmet, angol irodalmat és politikatudományt tanul­tam. Dolgoztam újságíróként is. 1961-ben jelentkeztem a külügyminiszté­riumban egy vizsgára, amelyet eredményesen letettem, így megkezdhettem a kétéves gyakornokoskodást. Ma is ilyenfajta szűrő vizsgával kerülnek Iz­raelben diplomáciai pályára a fiatalok, de az első két évben már erősebb a szakirányú képzés.
• Az izraeli külügyminisztérium vezetői és a követek hivatásos diplomaták vagy esetleg – az amerikai szisztémához hason­lóan – más területek kiválóságait hono­rálják diplomáciai pozíciókkal?
• Minden választás után a győztes párt adja a külügyminisztert, helyette­seit, a szakapparátus azonban érintetlen marad. A mindenkori külügyminiszter joga, hogy a diplomaták érdekképvise­letével – mondhatnám: szakszerveze­tével – egyeztetve tizenegy külképvise­let élére nem hivatásos diplomatát nevezzen ki. Ezek az emberek nem ke­rülnek a külügyminisztérium állomá­nyába, hanem hivatali idejük letelte után visszatérnek eredeti hivatásukhoz.

Amikor Ön a külügyminisztériumba került, hány országban működött izraeli követség?

• Az állomáshelyek száma nem volt sokkal kevesebb, mint jelenleg. Akkor még nem történt meg a szakítás a szo­cialista országokkal, Afrika országaival pedig – természetesen az észak-afrikai arab országok kivételével – virágzott a barátság: azon a kontinensen több követségünk volt, mint ma.
• Milyen volt izraeli diplomatának lenni 1967 után, mikor Izrael „páriaország” volt a nemzetközi kapcsolatokban? Hogy érezte magát egy diplomáciai fogadáson?
• Jól. Általában csak olyan országok képviseletei hívtak bennünket, ame­lyekkel volt diplomáciai kapcsolatunk. Továbbá abban az időben is voltak diplomaták – olyan államokból, ame­lyekkel nem volt diplomáciai kapcsola­tunk (akár Ázsiából, akár Afrikából, akár a varsói paktum országaiból) – akik, egyéni megfontolásokból, szóba álltak velünk.
• Ha ott meghívták egy diplomáciai fogadásra, akkor a magyarokkal beszél­getett?

– Én igen. A hetvenes években Svájcban voltam diplomata, ahol az egyik legnagyobb diplomáciai testület állomásozott, itt az ember nem érezte kirekesztve magát. Abban a közegben számomra, mint diplomata számára ez a „páriakérdés” nem merült föl. Aki akart, beszélt velünk, aki nem akart, az nem. Az arab államok diplomatáihoz hasonlóan egy kínai diplomata sem állt szóba velünk. Egy kínai diplomata számára Izrael nem is létezett, ezt ők másképp definiálták. Ami a Szovjet­uniót illeti, én 1978-ban New Yorkban beszéltem orosz diplomatákkal. Ez persze nem mozdította elő az or­szágaink közötti kapcsolatot, csupán személyes érintkezések voltak – ré­szükről talán személyes érdekből.

• Izrael valamiképpen mégiscsak egy különleges ország. Mennyiben más egy izraeli diplomata és – mondjuk – egy ha­sonló nagyságrendű országot képviselő dán diplomata helyzete?

– Miután szomszédaink egészen a legutóbbi időkig nem voltak barát­ságosak irántunk, Izrael semmiféle re­gionális együttműködésben nem ve­hetett részt. Most – a békefolyamatnak köszönhetően – már más a szituáció, de Dánia kedvező helyzetétől – amely skandináv szomszédaival szorosan együttműködik, és teljes jogú tagja az európai közösségnek – még igen távol vagyunk. A másik különbség az, hogy minden izraeli diplomatának feladata, hogy kapcsolatot tartson az adott ország zsidóságával, ami más országok ese­tében nincs így. (Ehhez hasonló hely­zetben van, mondjuk, a magyar – és még sok más – külképviselet az Egyesült Államokban, amelyek érdeklődnek az anyaországból származó amerikaiak iránt.) Izrael ma a zsidó világ központja, és ennek minden izraeli diplomata nem­csak tudatában van, de a kapcsolattartás feladatai és kötelességei közé is tar­tozik.

• Ön Norvégiában szerepet játszott az izraeli-palesztin kapcsolatfelvétel előké­szítésében. Miért pont Norvégiára esett a választás?
• Voltak kezdeményezések máshol is, de azok nem jártak sikerrel. Magán- véleményem, noha nem lennék meg­lepve, ha ezt mások is osztanák: más ország erre nem is lett volna alkalmas. A norvég diplomaták szerepe nagyon jelentős volt. Összehozták a feleket, de nem szabtak semmilyen előzetes feltételt, hanem hagyták őket a nyil­vánosság nélkül, megfelelő körül­mények között tárgyalni – annyi ideig, ameddig csak szükséges. A meg­beszéléseken pedig végig jelen voltak. Mindennek meg is volt a hatása: azóta Norvégiának volt már szerepe más békekezdeményezésekben is, szintén sikerrel.
• Az iszlám fundamentalizmus be­folyása erősödik a palesztinok között, Arafat nem ura a helyzetnek. Elképzelhetőnek tartja, hogy a békefolyamat megtorpan vagy visszafordul?
• Nem hiszem. Én inkább azt látom, hogy a békefolyamat gyorsabban halad előre, mint ahogy vártuk. Méghozzá nemcsak Izrael és a palesztinok között, hanem ennek hatására Izrael és több más arab állam között is. Jordániával békeszerződést kötöttünk. Marokkóban érdek-képviseleti irodánk nyílt és ugyanez várható a közeljövőben, Észak-Afrika illetve az Arab-öböl egyes országaiban is. Delegációink mi­niszteri, sőt miniszterelnöki vezetéssel utaznak ilyen országokba. Ez a folya­mat már nem fordítható vissza.
• Az iszlám fundamentalizmus terjed. Igen jelentős Jordániában, Algériában pedig már a hatalom küszöbén áll. Ha egy országban hatalomra jut, az az ország is­mét megszakíthatja kapcsolatait Izraellel, mint ahogy ez Irán esetében is történt. Ön nem érzékel ilyen veszélyt?
• Én ugyan nem vagyok meggyő­ződve, hogy a fundamentalisták Algé­riában a hatalom küszöbéi állnak, de a politikában minden elképzelhető. A fundamentalizmust általában az okoz­za, hogy nagy a szegénység. Ez két­ségkívül létező jelenség az iszlám világban. Azonban mindennek ellenére – legalábbis a pillanatnyi helyzet szerint – a békefolyamat nem megfordítható.

– A hivatalos nyilatkozatok szerint az izraeli-magyar diplomáciai kapcsolatok nagyon jók. Mennyiben mások ezek a kap­csolatok, mint a többi volt szocialista ál­lammal? Van ebben szerepe annak, hogy Magyarországon népesebb a zsidó kö­zösség, mint például Csehországban vagy Lengyelországban?

• Ha a diplomáciában azt mondják, hogy két ország között nagyon jó a kapcsolat, az nem jelent összehason­lítást egy harmadik ország kárára. A diplomácia szótára szerint két ország kapcsolata lehet hűvös, korrekt, jó és nagyon jó. Ez utóbbi kifejezés illik a mi kapcsolatainkra. Ennek tényei: nemzet­közi szervezetekben történtek olyan kezdeményezések, amelyek a két ország azonos érdekeire utalnak. (Ami nem zárja ki, hogy ugyanabban az ügyben mondjuk a csehekkel is kitűnően együttműködjünk.) Fejlődnek gazda­sági kapcsolataink, nemzetközi gaz­dasági területen is. Nálunk nagy öröm­mel fogadták, hogy Magyarország részt vesz a casablancai konferencián, mely­nek célja a térség gazdasági fel­virágoztatása. Örömmel vettük Ma­gyarország kezdeményezését a Föld­közi-tenger keleti medencéje békéjének érdekében. A két ország kapcsolatait semmi nem árnyékolja be.

– Most folynak (vagy folynának) a jóvátételi tárgyalások a magyar állammal. A zsidó részről felállított küldöttségben szerepet játszik a World Jewish Restitution Organization (WJRO), amelyben viszont Izrael is képviselteti magát. Mi a célja Izrael államnak e jóvátételi tárgyalások során? Ha majd a magyar állam valamilyen jóvátételt megítél a zsidóság­nak, elképzelhetőnek tartja, hogy ezt-vagy ennek egy részét – Izraelbe viszik, és ott használják föl?

• A WJRO a kárpótlási ügyekben szerepet játszó legfontosabb zsidó szervezet, melynek tevékenységét Izrael állam is támogatja. Nem Íriszem, hogy ott tartanánk, hogy arról beszél­hetnénk, mire használjuk fel a kár­pótlást, hiszen a tárgyalások egyelőre még folynak.
• A hivatalos izraeli képviselet tehát még semmilyen irányban nem kötelezte el magát e tekintetben?
• Nincs hivatalos izraeli képviselet. Izrael nem tárgyal külön, hanem a WJRO tevékenységét támogatja, ame­lyik a magyarországi zsidó szerve­zetekkel együttműködve próbálja az ügyet előrevinni.
• De amikor Izrael a WJRO tevékeny­ségére áldását adta, nyilván megvolt a stratégiai célja.
• A stratégiai cél az, hogy a kár­pótlási tárgyalások a lehető legjobb eredménnyel záruljanak. Nem hiszem, hogy előre kéne eldönteni, hogy ezután majd mit hogyan teszünk. Nekem leg­alábbis ilyesmiről nincs tudomásom.

– Az utóbbi időben sokat hallottunk Joszi Beilin izraeli külügyminiszter-he­lyettesről, aki az Izrael-diaszpóra kapcso­latokban radikális változásokat szorgal­maz: azt javasolta, hogy szűnjön meg a Szochnut, Izrael állam legnagyobb hi­vatala és helyette egy új típusú szervezeti rendszert javasolt. Mindebben egyelőre azonban csak a szlogeneket és nyilatkoza­tokat lehet látni: hogy mik lennének a konkrét szervezeti változások, az nem világos. Ön erről mit tudna mondani?

• Én jelen voltam, amikor Ön sajtó- tájékoztatókon föltette ezt a kérdést Joszi Beilinnek és Simon Peresznek, akik válaszoltak is. Ok az autentikus személyek e kérdés megválaszolására, nem én. Csupán annyit tennék hozzá, hogy Joszi Beilin e javaslatait nem mint külügyminiszter-helyettes tette, hanem mint jelentős politikus és akadémikus, aki nagyon sokat foglalkozott a di­aszpóra és Izrael kapcsolataival. Hogy az ő véleményét mennyien osztják, ezt én nem tudom átlátni. Ilyen általános kérdésre nem érzem magamat hiva­tottnak válaszolni.

– Ön már beszélt arról, hogy egy izraeli nagykövetnek mindig feladata az adott ország zsidóságával való kapcsolattartás. Ez mennyiben szolgálja azt a célt, hogy a zsidóság körében előmozdítsák az aliját?

• Ha egyszer Izrael a zsidó jelen és jövő központi tényezője, és Izrael cio­nista állam – hiszen ez a raison d’etre-je – akkor természetesen mi szorgalmaz­zuk azt, hogy minél több zsidó jöjjön Izraelbe.
• Mennyiben változott a cionista fel­fogás, tekintve a nagy diaszpórákat, ame­lyek – úgy tűnik – nem kívánnak tömegével Izraelbe áttelepülni? Elfogadja-e tényként, hogy két központ van: a diaszpóra és Izrael, még ha a súlypontok eltolódnak is?

– A tényeket nem lehet nem el­fogadni, de az nem tény, hogy két központ van. Csak egy központ van, és ez Izrael. Tény az, hogy a zsidóság tete­mes része nem Izraelben él, és nem is készül alijázni. Ezt tudomásul véve Izrael állama mindig is síkra szállt a zsidóság teljes jogegyenlőségéért ab­ban az országban, amelyben él. Ez Izraelnek nagyon fontos feladata a di­aszpórában. A zsidó lét és kultúra virágozzon mindenütt. Ez azonban nem jelenti, hogy mi nem szeretnénk, hogy a zsidók Izraelbe jöjjenek. A zsidóság gyarapítása, felvirágoztatása és az alija előmozdítása egyaránt feladata Izrael­nek.

– De a zsidóság helyi felvirágzása a helyben maradást is elősegítheti. Nincs e két cél között -időnként – ellentmondás?

– Nincs. Az amerikai zsidó szerve­zetek a Szovjetunió utódállamaiban kultúrházakat, könyvtárakat létesítet­tek, de ezt azért tették, hogy terjesszék az izraeli kultúrát. A nemzetközi zsidó szervezetek nem azért dolgoznak, hogy a zsidóságot helyben tartsák, hanem azért, hogy a zsidók megtalálják az Izrael felé vezető utat.