Milyen Erec?

Válaszolhat-e erre, aki először és mindössze 12 napig járt ott, hiszen manapság Magyarországról is ezrek utaz­nak oda, többször, hosszabb időre. Mégis megteszem, mert minden ember élménye más, mindenki saját sze­mével látja, fejével érti, szívével érzi. Nekem ilyen volt.

Jeruzsálemben első utam a központi autóbusz-pályaudvartól a Jaffa úton vezet. Talán a felületes beszámolók alapján hágai, stockholmi eleganciára és pedantériára számítok s elképedve kell csalódnom. A házak egy része, az üzletek kirakata elhanya­golt, koszos, Pesten már sok cikkből a választék is gazdagabb… Benézek egy büfébe. A kiszolgáló kézzel rakja a falafelt, vagyis tésztába a gombócokat és a salátát! A piacra érek. Ez lenne a hí­res Mahane Jehuda? Hulladék a földön, kiürült ládák rendetlen­sége. És amott, kész szörnyűség, mit csinálnak? A lángosszerű pitát a vásárlók fogdossák, az egyik szinte orrával érinti, ott­hagyja, a másik elviszi… Köjál, Köjál!

*

Az est a szatmáriak alapította Méa Seárimban, vagyis a Százkapu-negyedben ér. Elmúlt 7 óra, pajeszos kisfiúk mégis óraközi szünetben futkosnak az iskola előtti sikátorban. Itt már min­den ház vakolata málladozik, a porolókon foltozott ruhák és taleszok száradnak. Ételszag. Néhány apró műhelyben és üzlet­ben még tart az árusítás. Az egyik, évtizedek óta ki nem meszelt bolt két négyzetméterén banán, kenyér, szög, gyertya, zsebken­dő, kipa, liszt, olló… Gyermekkori emlékek ébrednek fel ben­nem, a harmincas évek Teleki terének környéke nyomorúságos árusaival és még szegényebb vásárlóival. Elfeledettek, rég meg­haltak hasonmásai jönnek szembe. Jó lenne megsimogatni őket. Még csak egy kezicsókolomot sem mondhatok. Akkor legalább: Sálom! Értetlenül viszonozzák.

Hasonló déjà vu másutt is elfog. Szállodám tanácstermében az egyik ifjúsági szervezet értekezik. Ilyen sok zsidó bakfis és kamasz között utoljára 1944. március 17-én voltam a Dohány ut­cai zsinagógában, a budapesti gimnazisták szokásos pénteki is­tentiszteletén akkor még nem tudtuk, hogy utoljára… Olykor mi is blicceltünk, mint ahogy most ezek közül is páran a presszó félhomályában a zongoristanő melódiái hallatán összebújnak vi­tatkozás helyett. De csak mértéktartóan teszik. Nyilvánosan csókolózó, autóbuszon egymás ölében ülő párokkal nem találkoz­tam.

Az Óváros. Meglátom Dávid tornyát és alatta az ősi fehér falat. Olyan, mint nagyapám kevés könyve egyikének metszetén. Mit is mondott hozzá? Nem emlékszem… akkor miért szorul el a torkom?

A tömegben lassan vergődöm előre az arab bazár­sor közepén, az Adalat el Muftin, ahol legszebb a nyakláncra akasztható mágendávid, menóra, kereszt, a feliratos pulóver. Az egyik árus, látva tétovaságomat kedvesen invitál: „Nézzen meg alaposan min­dent, és azt vegye, ami olcsó és jó. Legyen nyugodt, itt biztonságban van, mert ha egy külföldinek akár csak a tárcáját lopnák el, az összes kereskedő forgalma csökkenne. Nekünk a nyugalom adja a vevőt…” Mi­közben hallgatom, arra gondolok, talán éppen most fanatizálják fiát, unokáját idősebb társai.

*

Új barátom, Tamás, késő este visz el a Siratófalhoz. A Kótelnál már csak a közeli jesiva bóherei hajlonganak, túllicitálva egymást hangerőben. Ezek a gyerekek szinte aszkétaként élnek, a tanulás tölti ki napjaikat, semmi sem jut nekik a mai fiatalok életének szépségei­ből, nem sportolnak, hangverseny, színház, mozi mind kimarad életükből. Félhangosan méltatlankodom. Ba­rátom rám szól: „A Falhoz őseid sora vágyakozott, te meg…” Elszégyellem magam, s az egyik követ mezüzeként megcsókolom.

*

Jeruzsálem terebélyesedik. A foghíjakon házakat emelnek, északon egy új negyed öleli majd át. A mun­ka közben látszik, hogy kegyetlen sziklába kell ala­pozni. A kivitelezés a nálunk is ismert csúszózsalu­zással folyik, a 4-8 emeletes épületek szépek, de egy­formák, mindegyiket kőlappal burkolják. Bent az óvá­rosban a Budapesten is befektető Albert Reichmann épít egy háztömböt. A közelében, szintén új villákba művészek költöztek. Délnyugatra utazunk, az Izraelbe tőrként benyúló egyiptomi határhoz közeli Sderotba. Jeruzsálem környékén teraszos föld­művelés folyik, csak így, lépcsőzetesen lehet megvédeni az eső eróziójától a sziklára hordott termőföldet. Lejjebb már ismerős a táj. Mondom is magyar útitársaimnak: mintha a Dunántúlon jár­nánk… „25 éve fest így – egészíti ki szavaimat -, addig sivatag volt!”

Azzá tenni ismét ez a terroristák legfőbb törekvése, ezért gyújtogatják az erdőket. A legnagyobb pusztítás 3 évvel ez­előtt következett be. Akkor 1200 hektár erdő és 9100 hektár le­gelő semmisült meg. Egyébként 1948 óta 190 millió fát ültet­tek.

*

Falvakon megyünk át. A házak fehérek, szinte egyformán tégla alakúak. Ritka köztük az emeletes és az egyedi tervezésű, de mindegyiken a napenergiát „begyűjtő” és a tisztálkodáshoz, főzéshez meleg vizet adó bojler. Még télen is elég hozzá 3 órás napsütés.

Már a szabadban is beér a paradicsom, uborka, piroslik a csak néhány éve meghonosodott cseresznye, rövidesen aratnak. Csakhogy itt mindehhez nemcsak nap kell, hanem a földeket behálózó vékony csövek, hogy az éltető vizet csepegtessék. Ahol ez nincs, mint Sderot határában, mert ott lakónegyed épül, sárga a föld. Mire azonban a lakások benépesülnek, azokat is gyep, virág veszi körül. Mert a küzdelem a kietlenség, a sivatag ellen napjainkban is tart. Alig kevesebb verejtéket követel ez dömperekkel, mint amikor az ötvenes évek elején igásállatokkal, kapával végezték a munkát.

*

Az etióp zsidók, vagy ahogy – szülőföldjükön idegennek tartva őket, amhara nyelven mondták – a falassák, évszázadok óta tartó szenvedéséről, végső pusztulásuk előtti 1991-es kime­nekítéséről sokat olvastam, ezért fokozott érdeklődéssel várom az ismerős ismeretlenekkel való találkozást. Mondják: az iskolá­ba kerülő, jórészt analfabéta szülők gyereke, rövid idő alatt olyan tanulási készséget szerez, mint itt született, értelmiségi otthonból származó osztálytársai.

A Sderothoz közeli telep szélén várja az újságírókat kicsiny és nagy. Igen hideg van. A kicsinyek, mert nem ismerik a zseb­kendőt, nagyokat szipognak. A terep rendezetlen, a kerék nél­küli utánfutókhoz hasonló házak kívül sivárak. Belül kétoldalt egy-egy szoba, középen konyha, abból nyílik a vécé és a zuha­nyozó, villany világít, melegít, főz. Az egyik szobában apró, 28 éves asszonyka két gyerekkel. Keressük férjét, természetes tény­ként közli, hogy a másik feleségénél találjuk.

A telep végén frissen ásott barázdák. Együtt ültetjük a facse­metéket. Vajon gyökeret eresztenek-e?

*

Néhány nappal később Jeruzsálemből Rehovotba tartok. Iránytaxinkban és a mögöttünk követőben szabadságos kato­nák. Az izraeli hadseregben nincs kimenő ruha, így a rajtuk lévő ugyancsak gyűrött. Mindegyik viszi haza hosszúnyakú géppisz­tolyát. Gideon kerül mellém. Először azt tudom meg, hogy nagyszülei Bécsből jöttek. Azután azt kérdezem, hogy mi a hazafiság alapja.

• Még sohasem gondolkodtam rajta. Várj egy kicsit… Az oléknak, hogy itt maradéktalanul hazájukban érezhetik magu­kat, nekünk, szabréknak pedig az évezredek tárgyi emlékei.

• És mi adja a bátorságot a számszerű túlerővel szemben?

• Ha megfutamodsz, először a barátoddal végeznek, azután téged öl meg az ellenség…

Gideontól mégsem barátsággal válok el. A minket követő autóban ül egy etiópiai fiú. Ma sem tudom, hogy miért kérde­zek ostobaságot:

• A fekete is jó katona?

Villog a szeme.

• Nem tudom, melyikünkről beszélsz, de mi mind jó katonák vagyunk!

*

Jeruzsálemben, a Ben Jehuda utca egyik presszójában kávé­zom. Közelemben egyenruhás lányok és fiúk fagylaltoznak. Kérdezem az egyiket, hogy lefényképezhetem-e őket.

• Tőle kérdezd – mutat a pulóverén csíkot, rangot viselőre.

A fényképezés után, akit megszólítottam, visszakérdez:

• Tudod, hogy miért az ő engedélye kellett?

• Mert ő a parancsnok.

• Frászt, mert ma ő állja a cechet!

*

Néhány ismerősömtől megkérdeztem, hogy mennyit keres. A rádió zenekarának hegedűse havi 2700 sékelt; Tel Avivban a köz­lekedési alkalmazottak szövetkezeti tulajdonában van a városi autóbusz-közlekedés, egy buszvezető a részesedéssel 4000 sékelt visz haza; másfél éve érkezett áruházi előadónő 1700-at, férje, aki komputermérnök 2100-at. Az 1600 sékelnél kevesebbet keresők vagy nyugdíjasok szociális segélyt kapnak.

Árak: 1 kiló kenyér 1 sékel, 1 liter tej 2.10 sékel, 25 deka túró 2.30 sékel, 1 kiló fagyasztott csirke 5 sékel, 1 liter benzin 1.60 sé­kel, férfi hajvágás 17 sékel, férfi cipő 65-200 sékel, nagyképernyős színes tévé 2000 sékeltől kaphatók. A Hapoalim Bank közgazdasági osztályának előrejelzése szerint ebben az évben is emelkedik a termelés, különösen az építőiparé. Többet fogyaszt a lakosság, de nem a népesség gyarapodásának arányában. Idén 120 ezer bevándorlóra számítanak. Az infláció 15 százalékkal rontja a pénzt. A külföldi eladósodás tovább nő, mert az export 5 százalékkal kisebb lesz az importnál. Oka a hatalmas beruhá­zás, amit a kutatás, a termelés modernizálása, a munkahelyte­remtés és a lakásépítés követel meg.

Magyarországon követendő és irigyelt példaként emlegetik az ázsiai „kistigriseket”. A Hapoalim Bank éppen velük tesz össze­hasonlítást.

Ország	Népesség	nemzeti jövede­lem (dollár)	egy főre jutó nemzeti jöve­delem (dollár)
Hong Kong	5.8 millió	63 milliárd	10.862
Szingapúr	2.7 millió	27.2 milliárd	10.074
Dél-Korea	42.4 millió	209.4 milliárd	4.939
Tajvan	20.1 millió	139.4 milliárd	6.935
Izrael	4.5 millió	43.0 milliárd	9.556

Ha a négy távol-keleti ország kistigris, akkor Erec Jiszráél KISOROSZLÁN!

Szegénységi statisztika

537.700 izraeli az izraeli családok 14,3%-a élt a szegénységi küszöb alatt 1990-ben, a Nemzeti Biztosító Intézet jelentése sze­rint. Az 1991-es adatok /amelyeket még nem hoztak nyilvános­ságra/, a hírek szerint még rosszabbak. Igaz viszont, hogy a szegénység kevésbé elterjedt Izraelben, mint az Egyesült Álla­mokban, ahol a lakosság 20%-a él a szegénységi küszöb alatt, vi­szont az izraeli statisztika ebben a vonatkozásban rosszabb, mint Kanadáé, Angliáé, vagy Németországé. A szegénységi kü­szöb egy négytagú családra számítva havi 1645 sékel nettó jöve­delem (720 dollár), az 1991. év végi árindex alapján.

The Jerusalem Report

1992. január 16.