Miért nem tartozom kisebbséghez?

ERRE A VIZSGAKÉRDÉSRE szólít megválaszolni a Szombat szerkesztője. Fölteszem, azért, mert olvasta egy nyílt levelemet a Magyar Nemzet ez évi, március 20-i számában. Ebben mellékesen, mert nem volt fő tárgyam, azt mondottam, hogy rokonszenvvel figyelem a zsidó identitástudat magyarországi reneszánszát, ám ez – noha zsidó vagyok – nem az én utam, s ha elhamarkodott kijelentések mögött holmi erőszakosságot észlelek, például helyettem kívánják eldönteni, hogy a nemzetiségként felfogott zsidósághoz tartozónak tekintem-e magam, akkor tiltakozom.

Abból indulok ki, hogy az asszimiláció a mai magyar zsidóság részére régóta nem „alku” kérdése. Nyelvét, nevét, kultúráját, tradícióit, s jórészt hitét is nemzedékekkel előbb fölcserélte, illetve elhagyta, Európa egyik legasszimiláltabb zsidóságává vált. Nézzék meg egyszer, hány Kohn nevű előfizetője van a budapesti, s hány a bécsi távbeszélőnek! Minden azonosságtudat-megújításnak ilyen egyszerű tényekkel kell számot vetnie, vagyis tudomásul kell vennie, hogy mozgalma disszimilációs mozgalom.

Ami ellen semminő kifogás nem emelhető, örülnék neki, ha Magyarországon kisebbségi mozgalmak sokasága jelentkeznék, önszerveződő nemzeti, felekezeti mozgalmak, nőmozgalmak, homoszexuális mozgalmak stb. Tetszik, hogy fiatal és fölbátorodott, kevésbé fiatal emberek héberül tanulnak, őseik hitével és művelődésével ismerkednek, Izraelbe utaznak, fitogtató módon viselik a Dávid-csillagot és a kappedlit. De nem tetszik, ha mindezt nem kezdetként, hanem a kontinuitás, az igazsághoz való visszatérés tudatával csinálják, s még kevésbé tetszik – ha felbukkan – az intolerancia.

*

MAGAMAT asszimilánsnak – nem asszimilálódónak vagy asszimilálódni akarónak – tudom. Zsidó szár­mazású magyarnak. Bizonyára vannak ennek életrajzi okai – apám kicsiny gyermek korában, a század elején keresztelkedett ki az ő apjával, a világháború zsidóüldözéseiben családomból nem pusztult el senki, gyerekkori környezetemben nem volt, aki ápolta volna a zsidó hagyományokat, s másfelől ez időtt, még vértezetlenül, antiszemita támadás sem ért. Nem mintha nem tudtam volna mindig is, hogy zsidó vagyok; ennek elhallgatása inkább kommunista családokra volt jellemző, apám pedig ön- és közveszélyesen antikommunista volt (nem így én, ifjú koromban), történelmileg Habsburg-, a jelenkorban angolszász szimpátiával, s persze Berzsenyi-imádattal, hiszen e költőnek (Arany mellett) magyar zsidó kultúremberek számára valami hasonló szerepe lehetett, mint a német zsidók számára Schillernek. 1956 karácsonyára – tízéves voltam – Berzsenyi-kötetet kaptam tőle, s a maga dilettáló módján disztichont faragott dedikációnak. Első sora így hangzott: „Az Úr születésnapján mély gyászban van a hazád…”

*

LÁTTAM ugyan példákat hamis vagy kétségbeesett asszimilációkra. A félelem asszimilációira. Még mindig gyermekkoromban egy közeli rokonom – dzsentri férj özvegye – sétára hívott, s életre szóló jó tanáccsal látott el: soha ne áruljam el senkinek származásom titkát. Jól nevelten meghallgattam s – nem utólagos stilizáció – kinevettem. De némi viszolygással fogadtam azokat a baráti közeledéseket is, melyek újra csak a félelem szülte összebújást szorgalmazták, kizárólag egyívású voltunk okából. Nem mintha nem éreztem volna – s érzem ma is – a rám köszönő ismerősséget, sőt melegséget egy-egy metakommunikatív gesztusban, zárvánnyá vált szóban, melyek elkísérték nemzedékek asszimilációját. Ám nem többet, s bizonyosan nem teljesebbet, mint amikor annak a nyelvnek a remekeit olvasom, melyet egyedül ismerek tökéletesen: „anyanyelvi szinten”.

A zsidó vallás, mint ahogy egyetlen vallás sem, nem kísértett meg. A zsidó politika, a cionizmus szintúgy nem, noha csodálom a Közel-Kelet egyetlen demokráciáját. A zsidó gondolkodást filozófiai stúdiumaim során ismertem meg, s az európai kultúra egyik forrásaként próbáltam meg integrálni a saját kultúrámba. A zsidó nyelvet nem ismerem, s most már sajnos aligha tanulom meg. A zsidó lét… – bármit jelentsen is ez a közösség a fentieken túl – nem elsődleges az életemben.

TERMÉSZETESEN egy közösségről tudok, amely összefűz minden zsidóval, azokkal is, akiket szeretek, és azokkal is, akiket nem. Arról ugyanis, hogy mindannyian az antiszemitizmus tárgyai vagyunk. De hát én nem szeretek tárgy lenni. Közegemhez, a magyar közeghez való viszonyomat nem az határozza meg, hogy sok magyar antiszemita van. A magam számára e tekintetben mintaszerűnek és hősiesnek érzem nagy névrokonom, Radnóti Miklós magatartását – lásd válaszát Komlós Aladárnak, s a „magyar költő” megjelölést az abdai tömegsírban talált füzetben. S a mi korunk enyhültebb viszonyai között azoknak, aki a „zsidó származású zsidó” teljességgel feddhetetlen magatartását választják és akarják megteremteni, kitalálni a „zsidó származású magyarral” szemben, azt üzenem, hogy öntudatukat ne táplálja valamifajta rendkívüli bátorságtudat, hiszen az intellektuális antiszemitizmust nem ők, hanem azok a zsidó emberek provokálják, akik magától értetődő jogosultságuk teljes nyugalmával nyilvánítanak véleményt az úgynevezett magyar sorskérdésekben.

A kiinduló kérdésre pedig az a válaszom, hogy természetesen a kisebbséghez tartozom. Sok és különfajta kisebbséghez. Legfőképp pedig ahhoz az egyszemélyeshez, melyet a most következő név jelent:

Radnóti Sándor