Mi nem tetszik?

Nem tetszik például, hogy a Salgótarjánban október folyamán az országos működés igényével megalakított Kommunistaellenes Szövetség kapcsolatra szándékszik lépni olyan nyugat-európai szervezetekkel, mint a francia Le Pen szélsőjobboldali, fajgyűlölő pártja. Nem tetszik, hogy ezt úgy jelentették be, mintha semmi megbotránkoztató nem lenne benne.

Nem tetszik, hogy a kormányhoz ״közel álló” Új Magyarország a védelmébe veszi a zsidóság ellen uszító Hunniát (szeptember 16.), és olyan ״olvasói véleményeknek” ad bőséges teret, amelyek százszor fölmelegített és megcáfolt antiszemita rágalmakat tálalnak százegyedszer is – méltányolható vélemény gyanánt. Nem tetszik, hogy ebben a lapban vitára elfogadható véleményként jelenik meg, hogy ״a magyarság igazságos harcot vívott – Hitlerrel vagy anélkül – a keleti fronton”. A mi számunkra ugyanis nem mindegy (nem volt az), hogy a dicső magyar királyi honvédség Hitler szövetségese volt-e, vagy sem. Mellesleg: úgy tudjuk, Rooseveltnek és Churchillnek sem volt mindegy.

Nem tetszik, hogy a magyar szellemi élet olyan rangos személyiségei, mint Makovecz Imre, Szervátiusz Tibor és Szörényi Levente, semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy elfogadják a hol útszéli módon, hol körmönfontan zsidózó Hunnia meghívását, és előadást tartanak a Hunnia Klubban. Mi azt reméltük, hogy a magyar értelmiség javának jobb az ízlése.

Nem tetszik, hogy megalakul a Csendőrök Bajtársi Szövetsége, miközben az antifasiszta harc vértanúinak emlék- és utcanév-tábláit sorra eltakarítják. Nem tetszik, hogy a zsidókat gettóba terelő volt csendőr már kapja az internálótáborban eltöltött idő után a nyugdíj-kiegészítését, de a haláltáborból megmenekedett nyolcvanéves zsidótól újabb és újabb igazoló okmányokat kémek a kiegészítés megadásához.

Nem tetszik, hogy a kormány által előterjesztett vagyonpolitikai irányelvek nem szólnak az 1938-1949 között kisemmizettek kárpótlásának a privatizációval való összefüggéséről (amint erre a kisgazdapárti Ómolnár Miklós a parlamentben rámutatott), így a zsidótörvények és deportálások áldozatait ért anyagi károk ügye rendezetlen marad, sőt tán még kuszábbá válik. Az sem tetszik, hogy a második kárpótlási törvényre a kormány által kidolgozott javaslat, mely a személyes szabadság egyes súlyos sérelmeiért és törvénytelenül elvett emberéletekért kíván bizonyos kárpótlást nyújtani, megint nem intézkedik a deportáltakról, a holocaust áldozatairól.

Nem tetszik az a hónapok óta folyó dühödt sajtókampány, amelyet a kormánykoalícióhoz közel álló személyek folytatnak (szemlátomást összehangoltan) a ״kozmopolita liberálisok”, a ״liberálbolsevikok” ellen. Nagyon is jól értjük, merről és hová fúj a szél: emlékszünk még a háború alatti jobboldali és nyíltan fasiszta vezércikkek terminológiájára. Nem tetszik, amikor a Reggeli Pesti Hírlap azt írja, hogy a ״Szabad Demokratákat… az idegen kézben lévő sajtó támogatja”. (Kubinyi Ferenc fogalmaz így.) Gyöngeelméjűnek vélnek bennünket, akik azt hiszik, hogy nem vesszük észre: itt burkoltan, de nagyon is egyértelműen zsidózás folyik.

Röviden: nem tetszik a magyar belpolitikai élet érezhető jobbratolódása, a szélsőjobb orgánumainak és figuráinak elszemtelenedése és ״szalonképtelensége”.

Végül nem tetszik az sem, hogy ha mindezek miatt nemtetszésünknek és kétségeinknek adunk hangot, nekik odaát nemcsak hogy ez nem tetszik, de még ki is akarnak oktatni bennünket. Például hazafiságból.

Uraim, a maguk hazafisága 1944/45 fordulóján már egyszer romhalmazzá tette az országot.

G.GY.