Messiásvárók

Dunajszky Gábor Kanadában élő fotós képei között jelentős szerep jut a zsidó témának. Látványosan groteszk, botránkoztatóan blaszfém, vagy torokszorítóan empatikus felvételeket produkál. Elléphetünk tán mosoly nélkül a kaftános, ősöreg haszid és Donald kacsa duettje előtt? Megemészthetjük-e fejcsóválás vagy kaján mosoly nélkül a kiállításról lemaradt képet a kivágott közepű macesztábla mögül előgöndörödő férfiágyékról? Tudunk-e szorongás nélkül gondolni önmagunkra, szeretteinkre, a torontói zsidó szeretetotthon lakóinak szeméből elénk zuhanó történelem láttán?

Nem – lehet csak a válaszunk.

Markáns fotókat látunk, főként a tradicionális zsidó lét abszurdumáról és hősiességéről. A művész nem érzi feladatának, hogy magyarázza a látványt, ideje is alig akad, hogy megkomponálja azt. Partizánként hatol egy zárt, hagyományait féltve őrző világba, hogy jellemző pillanatait elcsenje a múlandó időtől. Résen kell lennie. Akit fogva tart a gondolatkör – mert szabadon választotta -, hogy egész életével az Örökkévalót szolgálja, vagy Rá vonatkoztatja cselekedeteit, annak mit se mond, hogy „megörökítik” az „örökkévalóságnak”. Nem fürkészi, de éli azt. Sem abszurdnak, sem hősiesnek nem érzi létét, ezért idegenkedik az önreflexióra késztető kamerától. Dunajszky Gábor képein a téma mégis művé érik a megformálás rejtett humorától, vagy visszafogott pátoszától.

*

Míg a haszidok Williamsburgban a Messiás közeled- tét hirdetik, Jeruzsálemben tán épp akkor temetik az intifáda egyik áldozatát. A Szentvárosban elkattintott képkockákon nem látunk mást, mint golyóálló mellénybe öltözött rendőröket, akik a fotón nem látható tüntetők (tüntető csoportok) egymást gerjesztő indulatait hivatottak kordában tartani. „Pártsemleges” a kép, nem tudni, konkrétan kire néz a könnygázt okádó fegyverek torkolata. A kameraállás szöge, a vizslató tekintet, a lépés közben kimerevített mozdulat és az izgalmat még fokozó hiányérzet, hogy nem tudjuk, mi történik a következő percben, desztillálja a feszültséget, mementóvá lényegítve a tragikusan kényszerű erőszak rajtakapott pillanatát.

Dunajszky Jeruzsálemé másról is tud beszélni. Nekigyűrkőzik a Siratófalnak, s bár objektumaiban triviális az esőáztatta székek s a hideg kövek sugallta téli magány, a kettő szomorú dialógusa mégis valami bensőséges „tényeken túli valósággal” biztatja a nézőt.

Persze a művész tud nagyon is evilági lenni. Női portréin a sötét árnyalatai tagadhatatlan erotikus hangulatot varázsolnak az egészen közelről ábrázolt arc köré. Nem viaszbábú, bárgyú modellarc néz a fényképésszel farkasszemet, de a kettészakított platóni Egy másik fele. A női princípiumot hivalkodás és gátlás nélkül hordozó par excellence szép, mi több: bájos tekintet.

*

Dunajszky Gábor nemzedéke a történelemből kifolyólag távol került a zsidóságtól, s most gyermeki örömmel vagy súlyos gátlásokkal, de mindenképpen felnőtt fejjel fedezi fel azt. Vonzza-taszítja – viszonyban tartja a hagyomány. Képeinek nagy része arról vall, hogy széles amplitúdóval játszik ezzel kapcsolatos érzéseivel – és a mieinkkel. Bár incselkedik vele, vállalható keretnek tartja a tradíciót.

Egy haszid legenda szerint az egyetlen imát sem ismerő jámbor zsidó belesuttogja a hajnali erdő csendjébe az alef-bét-et, s a Szent – áldott legyen – a huszonkét betűből összerakja a helyhez és idehoz illő fohászt.

Mórickának persze mindenről az jut eszébe. Nekem ez – s úgy gondolom nem elfogultság, ha azt állítom: amikor e fiatalemberből lassan középkorúvá érő férfi fényképezőgéppel a kezében Williamsburg, Toronto vagy Jeruzsálem utcáit rója, hogy lencsevégre kapja a nagyon is jelenvaló múltat, nem tesz mást, mint fotóival suttogja bele a hajnali erdőbe a héber abc-t.

sz. t. g.

A kiállítás november 6-ig tekinthető meg a Chagall Galériában (Bp. VII., Garay u. 48.).