Mértékkel lázadó
Mértékkel lázadó
Berkovits György: Egy modern amodern. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2003;
384 oldal, 1990 Ft
Berkovits György azt állítja, nem bírja elviselni Sartre-t, ám az egzisztencializmus pápájának egy állításával, miszerint értelmiségi az, aki állandóan túllépi saját kompetenciáját, bizonnyal egyetértene. Ilyen „határsértésekről” tanúskodik eddigi tizenegy kötetének műfaji, tematikai tarkasága is, hiszen írt már szociográfiát, drámát, regényt és néhány kitűnő esszét, ami – Gyergyai Albert óta tudjuk – ritka madár. Esszéi közül tízet tartalmaz az Egy modern amodern című legújabb könyve, ami sokat elárul gondolkodói alapállásáról. A jó esszéisták – így Berkovits is – rendelkeznek valami különös képességgel, amivel paradigmává tudják növelni a személyest, és úgy csapongnak, hogy közben percig sem vesztik szem elől céljukat. Ennek egyik előfeltétele az a fesztelenség, ahogy a legkülönfélébb élmények, könyvek, jelenségek hatására is képes engedni az írás, az önmagáról való írás csábításának.
Berkovitsot mint szociológust, generációjának humánértelmiségéhez hasonlóan, a társadalomkritikai attitűd jellemzi. Ami meglepő, az inkább az, hogy bírálatait nem a gőg vagy a düh diktálja; észrevételeit sosem fél magára vonatkoztatni. Városom a zajszenny kultúrájában című értekezésében már-már egy abszurd dráma főhőseként lép elénk: a társasházban tapasztalható elviselhetetlen zörejek miatt, munka- és lassanként életképtelenné válva fenyegetni kezdi, majd feljelenti lakótársait. Ellenőrt hív, de mivel a látogatás alatt éppen akkor semmiféle zaj nem hallható, kénytelen kiosonni a konyhába és seprűnyéllel ütögetni a padlót, hogy higgyenek neki.
A radikálisan megváltozott életkörülmények mellett persze leginkább az értelmiségi léthelyzet kiszolgáltatottsága, az érték- vesztés, a szellemi erőfeszítések hiábavalósága izgatja. Megszólítás nélkül írni, megnyilatkozni egyre nagyobb bátorságot jelent, de a fölöslegesség tudata mégsem csap át felszínességbe, hanem egyfajta derűt, könnyed, szinte „társalgási” írásmódot eredményez. A rakodómunkástól (A rakodó és Joyce), a magánéletünkben vájkáló, a szerzőt a „liberál-kozmopolita” szerepbe belekényszerítő tanártól (Hogyan lesz az ember azzá, ami nem az?) és a jogtipró rendőröktől (Kényszerzubbonyos Thomas Bernhardiána) elszenvedett testi-lelki meghurcoltatások leírásai inkább jól sikerült, elgondolkodtató publicisztikák. Feledhetők, de ma még igazak, mert az igazi ellentét Berkovits számára nem a hétköznapi és a gondolkodó élet, hanem a hétköznapi és az állampolgári lét között feszül, ami nem is csoda egy olyan országban, ahol az állampolgár rabszolgát, majd évtizedekig a Trabant és üdülő fejében kushadó állami polgárt jelentett. Ahhoz, hogy ez a mentalitás még a rendszerváltás után is virulens tudott maradni, hozzátartozik az ellene berzenkedők jogtudatos magatartásának hiánya. E történetekből árad a pregnáns „kincstári ájer”, ahogy Stefan Zweig nevezte a Monarchia levegőjét, csak ez már egy másik, kegyetlen birodalom börtön- és hullaszaga. Mire idáig érünk a könyvben, érthetővé válik, hogy szerzőnk miért ódzkodik annyira a Sartre-féle „elkötelezett” gondolkodástól, amit egykor oly könnyen elsajátított a nyugati baloldal, legitimálva így egy gyilkos rendszert, és ami Keleten leggyakrabban csak árulás vagy kényszer eredménye volt. Helyette ellenlábasának, Camus-nek híres, elévülhetetlen, mert becsületes lázadáselméletét citálja, ami két szóra, a lázadásra és a mértékre helyezi a hangsúlyt. A politikai közéletet elemző legkésőbbi írásaiban az öntudatos visszavágás filozófiája helyett azonban már Berkovits is csak a nevetést tudja ajánlani. Míg az 1992-ben íródott Hol az igazság és a katarzis mostanában? még a kommunizmus bűneinek kibeszélésére, a „nagy szembenézésre” buzdít, addig az egy évtizeddel későbbi Röpirat a megtévesztés tragikomédiájáról a mindenkori hatalom kiröhögésének réges-régi taktikáját idézi. A végső cinizmus talán azért nem képes mindezek ellenére sem megfertőzni, mert a betiltott Mozgó Világ alapítójaként, majd a Bibó- emlékkönyv szerzőjeként részese volt annak a demokratikus ellenzéknek, amelynek Tamás Gáspár Miklós szerint egyik jellemzője pontosan az volt, hogy a rezignált, kiábrándult többséggel ellentétben a politikát nem tartotta eredendően bűnös, erkölcstelen dolognak. (Egyébként Kornis Mihály is figyelmeztet Benda Az írástudók árulása című művének állandó félreértelmezésére. Egyáltalán nem arról van szó ugyanis, hogy az értelmiségi ne politizáljon; a hallgatás olykor sokkalta aljasabb.)
Amennyiben Berkovits valamiből kiábrándult, akkor az a posztmodem relativista, anything goes filozófiája, ami lehetetlenné teszi a kritikát, a leleplezést és a megdöbbentést, vagyis a „klasszikus” modernség alapvető funkcióit. Mindezt Bruno Latour Sosem voltunk modemek című művének szentelt, értő tanulmányában fejti ki, aminek fényében egyenesen ironikusnak hat a könyv tipográfiája. Noha Berkovits jelzi, hogy nem igazolni, csupán bemutatni kívánja a könyv gondolatmenetét, saját meglátásainak és Latour terminológiájának összeforrottsága nem hagy kétséget helyeslése felől. A fogalomkészlet hasonló elsajátítása tapasztalható a Budapest és a zsidó arcban is, amelyben szintén egy könyvet lapozgatva vetődik fel benne az a modern kérdés, hogy ő maga mitől zsidó, illetve mások honnan tudják róla. A válasz – egy olyan asszimiláns számára, aki másságát immár nem akarja levetkőzni és zsidóságát csak arról való tudása jelenti – egyfelől nagyon is nehéz: csak tagadások tükröződéseiben pillanthatja meg magát. Másfelől túlságosan kézenfekvő: tökéletes áldozat. Berkovits válasza: az a sajátos aura teszi zsidóvá, ami a város egykor zsidók által lakott negyedeinek hangulatához hasonlatos. Elpusztult, és mégis érzékelni. Zsidósága: khóra, azaz van, de nem létezik, létezik, de nincs. írása szavaiban, önmagukba visszaforduló tautologikus mondataiban Derrida szelleme – avagy kísértete – van jelen. Másik zsidó tárgyú esszéje kísérlet két sors, az apa és a nem zsidó após életútjának bemutatására Két magyar történelem címmel – igaz, nem gondolja, hogy véglegesen szétvált volna a kettő. A kötetnyitó és legértékesebb írásban az említett szembeállítás arányai szerencsére eltolódtak, miáltal egy keserves, érzékeny vallomás kerekedett belőle az apáról, a zsidó apáról, akinek az anyával szemben hagyományosan sokkal kisebb szerep jut a zsidó irodalomban. Zsarnoki tökéletességével, felelősségtudatával – tizenévesen már eltartja családját – elvárásaival elérhetetlen példakép, ugyanakkor a fiú jövőjének fenyegető előképe is. Később, részben a tipikus apa-fiú viszony, részben a tragikus családi emlékezet tüneteként egyre inkább eltávolodik egymástól az ellenzékivé váló fiú és a felszabadulása óta a hamis biztonság tudatáért hálás, de továbbra is polgári létre vágyó apa.
Csak sajnálni tudom, hogy A terrorista, a lázadó és a felhőkarcolót nem olvashattam korábban. Számos állításával lehet ugyan vitatkozni, mégis azt hiszem, ez volt a leghiggadtabb elemzés, ami a WTC elleni terrortámadásra – amit nem módszerét, hanem mértéktelenségét tekintve tart újszerűnek – reflektált, mert nem áll be sem a minden elnyomottal, lázadóval, terroristával szolidaritást vállaló liberálisok, sem a nyugati kultúra feltétlen elsőbbségét hirdetők kórusába. Nem gyárt apokaliptikus jövendöléseket, nem szajkózza Huntington civilizációk közti háborújának elméletét; egyszerűen csak figyelmeztet arra a körforgásra, amiben minden áldozat bűnössé vedlik, és számot vet azzal a rém egyszerű ténnyel, hogy aki az egyik létező értékrendszerben él, az egy másik értékrendszer által veszélyeztetve lehet. Az elkoptatott igazság és gonoszság szavakat, hogy megőrizhesse őket nagybetűsnek, mindig némi távolságtartással használja. A tisztánlátás bűnhődés is egyben, viszont a sokféle igazság létezésének belátása még senkit sem jogosít fel arra, hogy ne keresse és nyilvánítsa ki a magáét.
Csáki Márton
Címkék:2005-06