Mértékkel lázadó

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Mértékkel lázadó

Berkovits György: Egy modern amodern. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2003;

384 oldal, 1990 Ft

Berkovits György azt állítja, nem bírja el­viselni Sartre-t, ám az egzisztencia­lizmus pápájának egy állításával, miszerint értelmiségi az, aki állan­dóan túllépi saját kompetenciáját, bizonnyal egyetértene. Ilyen „határsértésekről” tanúskodik eddigi ti­zenegy kötetének műfaji, tematikai tarka­sága is, hiszen írt már szociográfiát, drá­mát, regényt és néhány kitűnő esszét, ami – Gyergyai Albert óta tudjuk – ritka madár. Esszéi közül tízet tartalmaz az Egy modern amodern című legújabb könyve, ami sokat elárul gondolkodói alapállásáról. A jó esszéisták – így Berkovits is – rendelkez­nek valami különös képességgel, amivel paradigmává tudják növelni a személyest, és úgy csapongnak, hogy közben percig sem vesztik szem elől céljukat. Ennek egyik előfeltétele az a fesztelenség, ahogy a legkülönfélébb élmények, könyvek, je­lenségek hatására is képes engedni az írás, az önmagáról való írás csábításának.

Berkovitsot mint szociológust, generá­ciójának humánértelmiségéhez hasonló­an, a társadalomkritikai attitűd jellemzi. Ami meglepő, az inkább az, hogy bírála­tait nem a gőg vagy a düh diktálja; észre­vételeit sosem fél magára vonatkoztatni. Városom a zajszenny kultúrájában című értekezésében már-már egy abszurd drá­ma főhőseként lép elénk: a társasházban tapasztalható elviselhetetlen zörejek mi­att, munka- és lassanként életképtelenné válva fenyegetni kezdi, majd feljelenti la­kótársait. Ellenőrt hív, de mivel a látoga­tás alatt éppen akkor semmiféle zaj nem hallható, kénytelen kiosonni a konyhába és seprűnyéllel ütögetni a padlót, hogy higgyenek neki.

A radikálisan megváltozott életkörülmé­nyek mellett persze leginkább az értelmisé­gi léthelyzet kiszolgáltatottsága, az érték- vesztés, a szellemi erőfeszítések hiábavalósága izgatja. Megszólítás nélkül írni, meg­nyilatkozni egyre nagyobb bátorságot je­lent, de a fölöslegesség tudata mégsem csap át felszínességbe, hanem egyfajta de­rűt, könnyed, szinte „társalgási” írásmódot eredményez. A rakodómunkástól (A rako­dó és Joyce), a magánéletünkben vájkáló, a szerzőt a „liberál-kozmopolita” szerepbe belekényszerítő tanártól (Hogyan lesz az ember azzá, ami nem az?) és a jogtipró rendőröktől (Kényszerzubbonyos Thomas Bernhardiána) elszenvedett testi-lelki meghurcoltatások leírásai inkább jól sike­rült, elgondolkodtató publicisztikák. Feledhetők, de ma még igazak, mert az igazi el­lentét Berkovits számára nem a hétköznapi és a gondolkodó élet, hanem a hétköznapi és az állampolgári lét között feszül, ami nem is csoda egy olyan országban, ahol az állampolgár rabszolgát, majd évtizedekig a Trabant és üdülő fejében kushadó állami polgárt jelentett. Ahhoz, hogy ez a menta­litás még a rendszerváltás után is virulens tudott maradni, hozzátartozik az ellene berzenkedők jogtudatos magatartásának hiá­nya. E történetekből árad a pregnáns „kincstári ájer”, ahogy Stefan Zweig ne­vezte a Monarchia levegőjét, csak ez már egy másik, kegyetlen birodalom börtön- és hullaszaga. Mire idáig érünk a könyvben, érthetővé válik, hogy szerzőnk miért ódz­kodik annyira a Sartre-féle „elkötelezett” gondolkodástól, amit egykor oly könnyen elsajátított a nyugati baloldal, legitimálva így egy gyilkos rendszert, és ami Keleten leggyakrabban csak árulás vagy kényszer eredménye volt. Helyette ellenlábasának, Camus-nek híres, elévülhetetlen, mert be­csületes lázadáselméletét citálja, ami két szóra, a lázadásra és a mértékre helyezi a hangsúlyt. A politikai közéletet elemző legkésőbbi írásaiban az öntudatos vissza­vágás filozófiája helyett azonban már Berkovits is csak a nevetést tudja ajánlani. Míg az 1992-ben íródott Hol az igazság és a ka­tarzis mostanában? még a kommunizmus bűneinek kibeszélésére, a „nagy szembe­nézésre” buzdít, addig az egy évtizeddel későbbi Röpirat a megtévesztés tragikomé­diájáról a mindenkori hatalom kiröhögésé­nek réges-régi taktikáját idézi. A végső ci­nizmus talán azért nem képes mindezek el­lenére sem megfertőzni, mert a betiltott Mozgó Világ alapítójaként, majd a Bibó- emlékkönyv szerzőjeként részese volt an­nak a demokratikus ellenzéknek, amelynek Tamás Gáspár Miklós szerint egyik jel­lemzője pontosan az volt, hogy a rezignált, kiábrándult többséggel ellentétben a politi­kát nem tartotta eredendően bűnös, er­kölcstelen dolognak. (Egyébként Kornis Mihály is figyelmeztet Benda Az írástudók árulása című művének állandó félreértel­mezésére. Egyáltalán nem arról van szó ugyanis, hogy az értelmiségi ne politizál­jon; a hallgatás olykor sokkalta aljasabb.)

Amennyiben Berkovits valamiből kiáb­rándult, akkor az a posztmodem relativis­ta, anything goes filozófiája, ami lehetet­lenné teszi a kritikát, a leleplezést és a megdöbbentést, vagyis a „klasszikus” modernség alapvető funkcióit. Mindezt Bruno Latour Sosem voltunk modemek című művének szentelt, értő tanulmányá­ban fejti ki, aminek fényében egyenesen ironikusnak hat a könyv tipográfiája. No­ha Berkovits jelzi, hogy nem igazolni, csupán bemutatni kívánja a könyv gondo­latmenetét, saját meglátásainak és Latour terminológiájának összeforrottsága nem hagy kétséget helyeslése felől. A foga­lomkészlet hasonló elsajátítása tapasztal­ható a Budapest és a zsidó arcban is, amelyben szintén egy könyvet lapozgatva vetődik fel benne az a modern kérdés, hogy ő maga mitől zsidó, illetve mások honnan tudják róla. A válasz – egy olyan asszimiláns számára, aki másságát immár nem akarja levetkőzni és zsidóságát csak arról való tudása jelenti – egyfelől nagyon is nehéz: csak tagadások tükröződéseiben pillanthatja meg magát. Másfelől túlságo­san kézenfekvő: tökéletes áldozat. Berko­vits válasza: az a sajátos aura teszi zsidó­vá, ami a város egykor zsidók által lakott negyedeinek hangulatához hasonlatos. El­pusztult, és mégis érzékelni. Zsidósága: khóra, azaz van, de nem létezik, létezik, de nincs. írása szavaiban, önmagukba visszaforduló tautologikus mondataiban Derrida szelleme – avagy kísértete – van jelen. Másik zsidó tárgyú esszéje kísérlet két sors, az apa és a nem zsidó após éle­tútjának bemutatására Két magyar törté­nelem címmel – igaz, nem gondolja, hogy véglegesen szétvált volna a kettő. A kötet­nyitó és legértékesebb írásban az említett szembeállítás arányai szerencsére eltolód­tak, miáltal egy keserves, érzékeny vallo­más kerekedett belőle az apáról, a zsidó apáról, akinek az anyával szemben ha­gyományosan sokkal kisebb szerep jut a zsidó irodalomban. Zsarnoki tökéletessé­gével, felelősségtudatával – tizenévesen már eltartja családját – elvárásaival elér­hetetlen példakép, ugyanakkor a fiú jövőjének fenyegető előképe is. Később, részben a tipikus apa-fiú viszony, részben a tragikus családi emlékezet tüneteként egyre inkább eltávolodik egymástól az el­lenzékivé váló fiú és a felszabadulása óta a hamis biztonság tudatáért hálás, de to­vábbra is polgári létre vágyó apa.

Csak sajnálni tudom, hogy A terrorista, a lázadó és a felhőkarcolót nem olvashat­tam korábban. Számos állításával lehet ugyan vitatkozni, mégis azt hiszem, ez volt a leghiggadtabb elemzés, ami a WTC elleni terrortámadásra – amit nem módsze­rét, hanem mértéktelenségét tekintve tart újszerűnek – reflektált, mert nem áll be sem a minden elnyomottal, lázadóval, ter­roristával szolidaritást vállaló liberálisok, sem a nyugati kultúra feltétlen elsőbbségét hirdetők kórusába. Nem gyárt apokalipti­kus jövendöléseket, nem szajkózza Huntington civilizációk közti háborújának el­méletét; egyszerűen csak figyelmeztet arra a körforgásra, amiben minden áldozat bű­nössé vedlik, és számot vet azzal a rém egyszerű ténnyel, hogy aki az egyik létező értékrendszerben él, az egy másik értékrendszer által veszélyeztetve lehet. Az el­koptatott igazság és gonoszság szavakat, hogy megőrizhesse őket nagybetűsnek, mindig némi távolságtartással használja. A tisztánlátás bűnhődés is egyben, viszont a sokféle igazság létezésének belátása még senkit sem jogosít fel arra, hogy ne keres­se és nyilvánítsa ki a magáét.

Csáki Márton

Címkék:2005-06

[popup][/popup]