„Mert nincs oly rejtett dolog, amire napfény ne derülne…”

Elijahu Abram izraeli büntetőjogásszal beszélget Götz Eszter

Demjanyuk Rettegett Iván peréről pontatlan információk jelentek meg a magyar sajtóban. A perben dolgozó egyik izraeli büntetőjogász nem hivatalos látogatáson tartózkodott Budapesten. Az Európa-szerte újjáéledő szélsőjobboldali jelenségek közepette kérdeztük, mi is történik a perben.

• Mi volt a fő motivációd abban, hogy színházrendezői előtanulmányokkal és történész végzettséggel jogot tanulj, és amerikai állampolgár létedre éppen Izraelben hasznosítsd a tudásod?
• Gyerekkorom óta foglalkoztatott a Holocaust, de nem mondhatom, hogy kifejezetten a még nem megtorolt háborús bűnök foglalkoztattak. Anyám kislányként élte túl Auschwitzot. Törvényességet és szabadságot akartam vinni Izraelbe, azokat az értékeket, amelyekét a legfontosabbnak tartok, és amelyek szülőhazámban, Amerikában olyan magas fokon érvényesülnek. De igazából a Holocaust fordított engem Izrael felé.
• Édesanyád, aki magyar származású, hogyan fogadta az elhatározásodat?
• Egyszerre volt büszke és szomorú. Ő nagyon komoly szakirodalmat gyűjtött össze, állandóan foglalkoztatja a téma, de szereti Amerikát, ezt az országot választotta hazájául, amelynek hadserege felszabadította őt a haláltáborból. Szeretne engem és az unokáit maga mellett tudni. Én azonban mindenképpen menni akartam.
• Hogyan kerültél a Demjanyuk-per jogászai közé?
• Amikor először elterjedt a hír, hogy Demjanyukot Izraelbe hozzák, jelentkeztem az Állami Büntetésvégrehajtó Hivatalnál. Ekkor alakult egy stáb jogászokból, én ebbe kerültem bele. Óriási dolog volt számomra, hogy részt vehetek a Demjanyuk-perben. Hat jogásszal dolgoztam itt, rajtam kívül még egy amerikai volt köztük, akinek az apja volt Holocaust-túlélő, egy másik kollégámmal, aki izraeli, az anyja élte túl a náci vészkorszakot, Hollandiában.

Történelmi bizonyítékok

A pernek három fő szakasza volt. Az elsőben bizonyítékokat kerestünk arra, hogy el lehessen dönteni, hozzák-e Demjanyukot Izraelbe. A második szakasz maga a per volt, első fokon. A perben én az államügyész asszisztense voltam. Az volt a feladatom, hogy történelmi bizonyítékokat teremtsek elő a deportálóvonat-szállítmányokról és elsősorban arról, hogy merre járt Demjanyuk a háború folyamán. Ó maga ugyanis azt vallotta, hogy orosz volt, aki német hadifogságba, majd munkatáborba került. A háború után abban a táborban tartották fogva, ahol a vlaszovistákat (szovjet állampolgárokból verbuvált náci hadsereg) gyűjtötték. Összehasonlították a vallomását a háborús dokumentumokkal: ehhez a német archívumból kértek anyagot. Ezekből kiderült, hogy Demjanyuk Helmben volt fogoly. Ajogászok mellett történész-szakértők is dolgoztak: Dr. Krakowsky, a Jad Vasem történésze és Dr. Spector, akinek szakterülete az ukrán hadsereg volt. Jött egy szovjet Vlaszov-specialista is. A történészek levéltári bizonyítékokat gyűjtöttek. Demjanyuk tanúit is az így előkészített tényanyag alapján kérdezték. A tanúknak nem volt elegendő felkészültségük. Demjanyuk például tanúnak hozott egy embert, aki azt mutatta be, hogyan hamisított papírokat a KGB. Azt állította, hogy a Demjanyuk elleni bizonyítékokat a KGB készítette. Sőt, azt is állította, hogy a KGB természetfeletti boszorkányerővel rendelkezik, még az időjárást is képes befolyásolni. Demjanyuk anyagát szerinte azért hamisították, mert az oroszok gyűlölik az ukránokat.

De voltak komolyabb tanúk is, azonban ezek sem tudták megkérdőjelezni a bizonyítékot. Mintegy tízen tanúskodtak mellette: volt köztük amerikai, angol, egy tanú izraeli volt, az előbb említett pedig nem sokkal azelőtt jött át az akkor még KGB-ellenőrizte Szovjetunióból, a terror, úgy látszik, lassan oldódik fel a lélekben.

• Hazudtak a tanúk, vagy valami másról volt szó?
• Nem igazán hazudtak, csak részigazságokat mondtak, olyanokat, amelyek Demjanyuknak megfeleltek, mint például a KGB irathamisításai. A kérdések után azonban rendszerint kiderült, hogy nem biztosak a dolgukban. Mikor látták, hogy a bizonyítékok nem hamisak, meginogtak. A bizonyítás legfontosabb része az volt, amikor a treblinkai túlélők felismerték Demjanyuk fényképét még a hetvenes évek végén, Amerikában. Ezek az emberek elmondták, hogy Demjanyuk nem pusztán egy nád katona volt Treblinkában, hanem irányító.

A fényképek

Demjanyuk legkorábbi fényképe 1942-ből származik. Travniki volt az a hely Lengyelország területén, ahol a nácik kiképezték az oroszokat a tábori „munkára”. Innen küldték szét őket, Treblinkába, Sobiborba, Chlemnoba és a többi táborba. Fényképes igazolványt is kaptak, így Demjanyuk is. Nem tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg mi mindent talált ott, amikor felszabadította Lengyelországot, de számos dokumentumra bukkantak, sőt össze is gyűjtötték őket. Ezt az igazolványt a Szovjetunió 1976-ban adta ki az Egyesült Államoknak. Az ötvenes években annak, aki Amerikában akart letelepedni, nem kellett bevallani részletesen a múltját, csupán annyit, hogy volt-e nád vagy kommunista. 1975-ben volt az első eset ennek firtatására, akkor alakítottak egy testületet az ilyen ügyek kivizsgálására. 1976-ban az oroszok küldtek egy listát azokról a náci kollaboransokról, akik akkor az USA-ban éltek. Demjanyuk fényképes igazolványa is ekkor került Amerikába. Először Ukrajnában jelent meg egy lapban, majd ezt a cikket vette át egy ukrán nyelvű, Amerikában megjelenő újság. A szovjet ukrán lap ezzel a cikkel Amerika-ellenes propagandát akart terjeszteni, hogy lám, az Egyesült Államokban nyugodtan élhetnek a háborús gyilkosok. Fedorenkóról is ugyanakkor küldtek képet; őt később Amerika kiadta az oroszoknak, ott aztán perben elítélték és ki is végezték. Mikor Demjanyuk képe megérkezett, az amerikaiak kikeresték azt a dokumentumot, amely Demjanyuk bevándorlásakor íródott, ezen is volt fénykép. 1951 után Demjanyuk Clevelandben dolgozott a Ford-gyárban.

Treblinkát nagyon kevés fogoly élte túl. Ezek Izraelben felismerték Demjanyuk képét: elmondták, hogy igen, ez Ivan Groznyij (azaz Rettegett Iván), aki a gázkamráknál vezető szerepet töltött be. Az Izraelben élő egykori tábori rendőrnő, akinek elmondták ezt, azzal válaszolt, hogy tévednek a túlélők: ez az ember nem Treblinkában volt, hanem Sobiborban, Demjanyuk ugyanis a vallomásában Sobibort mondott. De az emberek felismerték „Iván Groznyijt”. Ez volt a legfőbb bizonyíték Demjanyuk ellen.

Minden vallomást végig kellett olvasnunk, és ez nem volt kis feladat, mivel az emberek mindent el akartak mondani, ami velük történt. Eichmann peranyagában is voltak treblinkai túlélők vallomásai. Fedorenkót is felismerték. Nehéz volt a vallomásokból kibontani a lényeget. Átolvastam az Eichmann-per vallomásait is: egy álló évig készültünk föl a perre.

Feszült légkör

• Volt-e szembesítés Demjanyuk és a túlélő tanuk között, és ha volt, hogyan viselkedtek az emberek az egykor rettegett nácival?
• Láthatták Demjanyukot a tárgyaláson, de csupán egyetlen tanú akart szembenézni vele.
• Milyen volt a tárgyalás légköre?
• Nagyon feszült légkörben folyt a tárgyalás. Egész Izraelben közvetítette a rádió.
• Igaz, hogy az egyik szemtanú megtámadta az egyik védőügyvédet?
• Igen, de ez egy későbbi történet. Volt egy kiváló izraeli védőügyvéd, aki bekapcsolódott a védelembe. Az ügy még tartott, mikor az ügyvéd váratlanul öngyilkos lett, senki sem tudja pontosan, miért. A temetésén történt, hogy egy túlélő, egy öregember sósavat öntött egy másik Demjanyuk-védőügyvéd arcába; az öreget börtönbe zárták.

A tárgyalásra egy amerikai védőügyvéd is érkezett. Ez felkérte az egyik, Rosenberg nevű tanút, hogy álljon szembe Demjanyukkal. Demjanyuk kezet nyújtott a tanúnak, aki azonban az átélt borzalmak hatását ennyi idő után is annyira magában hordta, hogy a gesztustól megijedt: hirtelen hátraugrott.

A per harmadik szakaszát 1990-re halasztották, ebben is mint a főügyész asszisztense vettem részt. Én vizsgáltam meg a fotót felismerő emberek vallomásának értékét. A fellebbezési tárgyalásra nem érkezett újabb bizonyíték, csak az előzőeket kellett újratárgyalni. Hét hétig készítettük elő a feljebbviteli tárgyalást; ez nem tűnik soknak a per egészéhez képest, de nagy és kemény munka volt. Az előkészítő hét hétben még részt vettem, de a továbbiakban nem volt feladatom az ügyben. Mikor az előkészítés lezárult, a védelem fél év halaszást kért, hogy újabb dokumentumokat keressen a Szovjetunióban, mivel az ottani levéltárakhoz csak ekkortól lehetett hozzáférni. Ezt a fél évet nemcsak a védelem, hanem az államügyész és segítői is a Szovjetunióban való kereséssel töltötték. Végül az ügyész hozott egy teljes aktát a Szovjetunióból, az 1950-es évek elejéről. írásbeli nyilatkazatokat tartalmazott azoktól, akik Treblinkában dolgoztak: ezek Ivan Graznyijt Ivan Marcsenkónak nevezték! A védő szerint ez az új adat Demjanyuk mellett tanúskodik, de a bíró nem fogadta el bizonyítékként, mondván, ha egy perben nincsen szemtanú, minden csak spekuláció. Az 1951-es bevándorló iraton viszont Demjanyuk az anyja nevének írta be a Marcsenko nevet. Ez azonban nem volt igaz, az ő anyját sosem hívták így. (A foglyok természetesen a fogvatartóknak csak a keresztneveit ismerhették, a vezetéknevüket nem. Ez adott lehetőséget a vádlottnak a hamisításra G. E. megjegyzése.) Feltehető, hogy Demjanyukot csak Treblinkában nevezték Marcsenkónak. A bevándorlási iratra más hamis adatokat is írt: például azt, hogy Sobiborban volt… Tudjuk azt is, hogy az 1950-es évek vallomásai a Szovjetunióban megfélemlített légkörben születtek.

Minden résztvevő felelős

A per körül zajló legújabb viták, amelyek ezekre a dokumentumokra épültek, az idei nyáron még folytak. Júniusban végleg lezárták az ügyet, a bíróságnak most kell dönteni.

• Hogyan reagált az izraeli közvélemény?
• Az értelmiség egy része, újságírók és mások, nagy hibának tartják, hogy Demjanyukot odavitték és tárgyalást indítottak ellene: szerintük Eichmann pete elég volt, nem kell több példát statuálni. Azt hiszem, ezek az emberek meglehetősen cinikusan állnak a dologhoz, nekik az is fontos érv, hogy egy ilyen tárgyalás nagyon sokba kerül. Egy másik vélemény egyenesen kirakatpernek mondja, amelyet közvetít a tévé, a rádió.

Én magam azt hiszem, minden résztvevő felelős a Holocaustért. Amiatt vagyok igazán csalódott, hogy sok izraeli nem tartja fontosnak a büntetést. Sokan azt gondolják, nekik már nincs közük a Holocausthoz, hiszen nem ölték meg egyetlen hozzátartozójukat sem. De számos Holocaust-túlélő is azon az állásponton van, hogy úgy sincs végleges igazság, hát nem érdemes ilyen pereket tartani.

Demjanyuk cellájának fala telis-teli van az őt támogatók képeslapjaival. Ezek főleg Amerikából vagy Kanadából írtak neki.

• Wiesenthal bécsi archívumából számítanak-e még olyan adatokra, amelyek alapján más pereket kellene indítani?
• A kiadatások túl hosszadalmasak, a németországi perek pedig nemcsak lassúak, de jelentéktelenek a büntetések is. Ott be kell bizonyítani: X meggyilkolta Y-t. Szerintem ez ugyanolyan cinikus álláspont, mint az, hogy e perek csupán az indulatok szítására alkalmasak. Nem hiszem, hogy itt elsősorban az emlékezet fenntartása lenne a cél. Ugyanolyan fontossága lenne a büntetések kiszabásának abban az esetben is, ha a tárgyalások zárt ajtók mögött, híradások nélkül folynának le.