Mentalitás és kultúra

Te is abba a háború után született generációba tartozol, aki „megtudta” a zsidó származását. A te családodban is tabu téma volt a zsidóság?

Engem a születésemkor evangéli­kusnak kereszteltek. A szüleim tíz éves koromig elfelejtettek szólni, hogy én zsidó kislány vagyok. Addigra már ösz­tönösen tudtam, hogy a „zsidó” olyan szitokszó, mint a „kurva” és a „paraszt”. A házbeli fiúk megkérdezték, hogy mi­lyen vallású vagyok. Ez ’56-ban történt, még nyáron. Elmeséltem otthon, hogy mi történt, mire a szüleim azt mondták: ilyenkor azt kell válaszolni, hogy „felekezeten kívüli” vagyok. (Tökéletesen érthetetlen a „felekezet” kifejezés – tu­lajdonképpen még ma is!). A nagyma­ma is ott állt mögöttük – tökéletes csa­ládi tabló! -, és azt mondogatta: „mond­játok már meg neki”! A vécében sírtam, amiért így elrontották az életemet. A nagymama sáros ebben a dologban, tő­le örököltem a zsidóságát, mint valami betegséget. Utáltam érte a nagymamát, nagyon.

Hogyan alakult később a zsidóság­képed? A saját zsidósághoz fűződő vi­szonyod?

Ezekkel a gyerekkori traumákkal ké­sőbb intellektuálisan nem lehetett el­számolni. A saját fajtám, a saját vallá­som tudatát szégyenként éltem meg. Mit lehet ezzel kezdeni? Azt hiszem, az a probléma, hogy ha az ember nem akar belekerülni egy kisebb közösségbe – mert kisebbségben lenni mindig hát­rányos helyzet -, másrészről viszont, ha azt a kisebbségét valamilyen atrocitás éri, akkor nem közösséget vállalni ugya­nolyan visszataszító. És akkor, amikor gimnáziumba jártam, és az osztálytársa­im nagy része is zsidó volt, mindenki­nek vitték el valakijét a családból, szemétség lett volna kívül maradni ezen a dolgon. Kint nem jó, bent nem jó: a helyzet megoldhatatlan.

Éreztél-e bármikor is különbséget a zsidó és a nem zsidó barátaid nevelteté­sében?

Feltétlenül. Azt gondolom valahogy, hogy vannak bizonyos adottságok, ame­lyek a születéstől, vagy a neveltetés mi­att a legkorábbi évektől meghatározzák az embert, és akkor ez úgy marad, és kész. Ezen változtatni nem lehet. Tehát fel lehet ismerni a zsidó családok neve­lési szisztémáját, hogy milyen fajta kul­túrát adnak át, hogy milyen szokások vannak, hogy mit esznek, hogy mikor van ünnep, mikor nincs ünnep – ez összeköti az embereket. A különbség gyakran a bőrön át érződik – szinte megfoghatatlanul.

Később már tudatosan kerested a zsidó gyerekek társaságát? Vagy ön­kéntelenül kerültetek egymás vonzás­körébe?

Nem kerestem. Én egyke vagyok, és mindig nagyon örültem, ha közösségbe mehettem. A Radnótiban jó volt a zsidó társaság, másutt meg jó volt a nem zsi­dó társaság. Vannak mindenkivel közös pontok. A találkozáskor mindig fel tu­dom mérni, hogy ez a fajta azonosság lé­tezik, vagy nem létezik. A párválasztása­imban például nagyon gyakran kerültem össze olyan udvarlókkal, akik nem vol­tak zsidók. Ebből az elején adódott is egy csomó probléma. Volt például egy kapcsolatom, ahol nem csupán a látens zsidóellenességet éreztem a családban – mert az is volt -, hanem hogy olyan pa­raszti kultúra van az értelmiségi fiú múlt­jában, amely engem, mint nőt eleve má­sodrendűnek feltételez (nem csak a csa­ládi). Olyan erényeket vártak el tőlem, amelyek bennem, az elkényeztetett, egyke polgárgyerekben egyáltalán nem voltak meg; én nem tudtam gyorsan vag­dalni az uborkát – és ha belegondolok -, nem is vagdaltam! Tehát itt úgy ütközött össze két kultúra, hogy a vallási ellenté­tek már csak ráadások voltak.

Hogyan tudtad a gyereknevelésben átadni mindazt, amit te kaptál otthon? Egyáltalán: akartad-e átadni?

Én nagyon sok mindent nem akar­tam átadni a gyerekemnek. Megpróbál­tam szabadon hagyni a választásaiban. Megütődtem rajta, amikor 17 éves korá­ban a zsidóság és a zsidó identitás felé fordult. Egyszerűen nem gondoltam vol­na! Megfigyeltem, hogy aki csak félig vagy negyedrészt zsidó, sokkal jobban az akar lenni – nem tudom, hogy miért, ahelyett, hogy örülne, hogy megúszott valamit! Aztán rettenetesen zavart, hogy a gyerek Dávid-csillagot hord a nyaká­ban – ugyanúgy utálom, ha valaki ke­resztet vagy vörös csillagot visel – meg­őrjít, ha valaki a világnézetét, az ideoló­giáját kívül viseli, dekorációként.

Ha ennyire nem akarsz zsidó lenni, miért van szobrod a Zsidó Múzeumban?

– Kifejezetten helyes a kérdés, mert ugyanez a fajta vacillálás előzte meg a zsidó kiállításon való részvételemet. Hogy mit vállalok, és mit nem vállalok. Mint például ebben a „női” zsidó interjúban való részvételt. Merthogy minek ta­gadjam le azt, amit nyilvánvalóan lehet tudni rólam. Például hihetetlenül zavar, hogy ennyire megőszültem, de az, hogy befessem, olyan snassz lenne. Miért akarjak olyan látszatot kelteni, hogy nem vagyok annyi idős, amennyi vagyok? Annyi vagyok! Most mit csináljak?! Ezt ilyen kendőzéssel nem lehet megoldani. Ráadásul a Zsidó Múzeumban rendezett kiállításon való részvételre egy nagyon kedves barátom kért meg. Nem mind­egy, hogy kitől érkezik a felkérés.

– Mit jelent számodra az, hogy zsidó művészet? A zsidó művészetet repre­zentálta szerinted a Diaszpóra és Mű­vészet kiállítás? Vagy csak arról van szó, hogy a Zsidó Múzeum épületében zsidó származású, vagy magukat zsidónak gondoló művészek állítanak ki műveket?

Azt hiszem, hogy a mentalitás és kul­túra, ha nem is itatja át az egészet, de legalábbis valamilyen vezető vonalként végigfut rajta. El akartam mondani már akkor is, amikor a kétféle kultúra talál­kozásáról beszéltünk, hogy én például soha nem élhetnék úgy egy másik or­szágban, hogy teljesen azonosuljak, mert nemcsak a velem-születettség hi­ányzik, hanem számtalan, az élet során beépített reflex is, amit nem lennék ké­pes elsajátítani, és valahogy ez a dolog is így van. Annyira komplex zsidónak lenni. Akárcsak magyarnak lenni vagy franciának lenni. De így van ez még egé­szen fizikai módon is. 150 cm-esnek lenni, mint amilyen én vagyok, egészen más látásmód a világban, és egészen más fizikai gesztusokat eredményez, mint az, ha valaki 190 centi – Gyuri pél­dául, a férjem. Én ezt már csak azért is fontosnak tartom, mert az a fajta szobrá­szat, amit én csinálok, rengeteget ad az árnyalatokra. Egy kis forma, egy kis gesztus, egy jelentéktelen irányváltozta­tás sok mindent hozzáad a dolgokhoz. Van egyfajta gazdagság, komplexitás, amit nem lehet tételszerűen felsorolni, kimeríteni, és nem úgy megfoghatatlan, hogy meghatározhatatlan, hanem hogy hihetetlenül sok időbe kerülne a lényegi oldalait meghatározni – így gondolom.

Mentalitásodban tehát zsidó vagy. Látszik a műveiden az is, hogy nő vagy… Hogy alakult ki a „női szobrászatod”? És miért választottad egyálta­lán ezt a nagyon is férfiasnak tartott pályát?

– Arra a kérdésre számítottam, hogy mint nő, kisebbséghez tartozónak érzem-e magam? Ha feltetted volna ezt a kérdést, én azt válaszoltam volna, hogy nem. Mégpedig azért nem, mert amikor én születtem és fiatal voltam, abszolút egyenjogúsítás volt a két nem között; valószínűleg gazdasági okai lehettek: a háború után kivérzett országban szük­ség volt arra, hogy a nők ugyanúgy me­lózzanak, mint a férfiak, ezért aztán jo­gilag se lehetett semmi különbséget tenni köztük. Én, mint abszolút szabad lélek soha, semmiben sem éreztem ma­gam hátrányban a fiúkkal szemben. Azt, hogy nő vagyok, mind a mai napig olyasminek tekintem, mint azt, hogy alacsonyra sikerültem, hogy nem szőké­nek születtem, stb. Ezzel egyáltalán nem állítom azt, hogy a két nem között nincs különbség, mert nagyon is van, de azt gondoltam, hogy ha az én szá­momra a szobrászat természetes, akkor én ezzel foglalkozom, nyilvánvaló, hogy ha az embernek nincs hallása, nem akar zeneszerző lenni. Mindig szívesen formáltam a térben. Vonzott engem ez a férfiszakma, mert mint a férfiakkal egyenlőnek, igényem is volt arra, hogy én is ugyanazt, ugyanúgy… Miközben belül, mint nő, ösztönösen nem akar­tam férfi szobrász lenni, nem, ez min­denképpen zsákutca lett volna.

Rögtön rátaláltál a női szobrászatra?

Nem. Csináltam azt a becsületes macho szobrászatot, amit Somogyi Jó­zsef tanított nekünk. Később került csak sor arra, hogy magamat leválasszam ar­ról a köldökzsinórról, ami a főiskola. Két lány szobrász évfolyamtársam volt, és három fiú. A lányok, Balás Eszter is, Ba­kos Ildikó is komoly eredményeket ér­tek el a szakmában. Egyenlőség volt a műteremben. Mi lányok hárman, külön utakon indultunk, de mind a hármunk munkáin látszik, hogy ez női szobrászat.

– Érezted-e valaha, hogy háttérbe szo­rultál csak azért, mert nő vagy?

Egyetlen dolgot sikerült kiásni a múltamból. Az óvodában egyszer célorientáltan akartam pisilni. Ezt nagyon iri­gyeltem a fiúktól. (Az a babos napozó­nadrág volt rajtam, ami a Zsidó Múzeum-beli szobromon.) Nem sikerült a do­log. Ez kudarcélmény lehetett. Hogy mint asszonytól, mint „másodrendű női személytől” milyen elvárások voltak, ezek soha sem foglalkoztattak, ezeket le tudtam rázni magamról.

Mivel magyarázod azt, hogy az egyik kisebbségi identitásodat – a nőit

felvállalod a művészetben is, a másik viszont eddig még nem jött elő? Nin­csenek „zsidó témájú” vagy „jellegű” szobraid…

Ez valószínűleg azért van így, mert ezt a témát egész gyerekkoromban sú­lyos titoktartás övezte. Egyszer – óvodás lehettem – nagyapám elvitt egy zsidó ün­nepre, arra emlékszem, hogy adtak pap­írzászlót, fehér volt kék sávval és hatágú csillaggal, gyönyörű zászló volt, olyat ad­dig soha sem láttam, ám otthon elvették

Nem volt szabad beszélni róla. Általá­ban semmiről sem volt szabad beszélni. Egyszer a nagymama flódnit sütött, és vendégségbe jött hozzánk egy keresz­tény osztálytársam, akivel jóban voltam. Mondtam neki büszkén, hogy van flódnink, és akkor rám pisszegtek. Általában mindenért lepisszegtek. Ez meglehető­sen megalázó volt. így aztán legszíve­sebben halkan beszélek erről a dolog­ról, vagy pedig önfeledten – leginkább akkor, amikor valamiért zsidó közösség­be kerülök, és tudom, hogy ott már nem kell suttogni. Egyszerűen belém nevel­ték, hogy ez szégyen, ez kínos. Azok a történetek, amelyekkel a nagyszüleim néha megleptek engem – nyilván, hogy az identitásomat erősítsék azok mind megalázó és gyötrő történetek voltak, nagyanyámon hatéves korában egy ko­csis ostorral végigvert a bakról, és azt or­dította neki: Du Jude! Miért kell egy hat­éves kislányt megostorozni! Mondok egy másik példát. Egy szobrász kollégám mesélte, hogy 18-20 éves koráig gondot jelentett neki, hogy miért hívják felsza­badulásnak április 4-ét. Én tudtam: mi zsidók mindenképpen felszabadultunk. nagypapát már nem vitték el Dachauba… A „zsidó” nem tűnik alap megha­tározásnak. Én legalábbis nem ezzel in­dítok.

Jelent-e valamit számodra, hogy a rendszerváltás után ismét fellendült a zsidó élet? Ismét lettek zsidó iskolák, újságok, egyletek és szervezetek ala­kultak? Hirtelen előkerültek emberek százai, sőt ezrei, akik zsidónak vallják magukat, de akikről azelőtt ezt nem is sejthetted volna…

Azt hiszem, ez így rosszul hangzik, de viszolyogtam a dologtól. Ugyanúgy, ahogy ez a folyamatos félelem is műkö­dött bennem. Mondok még egy példát, mert így sokkal pontosabban meghatá­rozza, hogy miről is beszélek. A nagypa­pa elvitt egyszer a Kosztolányi térre, egy tyúkot akartunk levágatni egy szuterénben. Nyilván ott lakott a sakter. Egy fali­kútnál vágták le a tyúkot. Szörnyű volt maga a vágás. Mindig undorodtam a vér­től, az erőszaktól, nagyon rossz hatással volt rám. Amikor a zsidó melldöngetés megkezdődött, úgy éreztem, ez nem il­lik, ahogy az ember nem megy ki fehér­neműben az utcára. Nem találtam jó­nak, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy a külvilág gyakran rákénysze­ríti az emberre azt a szerepet, amit nem akar vállalni… Azt nem szeretném vi­szont, ha egy általános asszimiláció ol­daná meg a kérdést, mert az megszün­tetne egy színt a palettán. És az rettene­tes lenne. A magam részéről én ezt az it­teni életet akarom élni, és igyekszem megvalósítani valami belső egyensúlyt, amelyben minden kisebbséghez és nagyobbsághoz való tartozásom nemcsak megfér egymás mellett, hanem egységet is alkot: engem, magamat.